ÜVEGCSONTOK ÉS KÖTÉLIDEGEK: LENA KÉT ÉLETE

Carrie Bradshaw  hatására lett újságíró, A vezércsel miatt tanult meg sakkozni – arról pedig főleg Marimar tehet, hogy a tengerpartra költözött, tobzódni a latinos életérzésben, közben pedig megtalálta önmagát. A koronavírus-járvány nem hozta zavarba: a bezártságot 2 év ágyban fekvéssel tanulta meg a maga javára fordítani, amire egy félresikerült műtét kényszerítette. Újabban egyre többen látják body positivity ikonnak: Ivanova Daniela kerekesszékesként is ízig-vérig nő, tele életkedvvel és sziporkázó humorral.

Ivanova Daniela

– Pont egy éve, a koronavírus-járvány kezdetén készítettél egy videót a YouTube csatornádra arról, hogyan lehet ép ésszel átvészelni a hosszas bezártságot. Van benne gyakorlatod: tiniként átestél egy műtéten, ami rosszul sült el, és 2 évre ágyba kényszerített. Még működnek az akkor bejáratott túlélési stratégiáid?

Ivanova Daniela – Eleinte volt bennem feszültség, nehezen viseltem a vírussal és a bezártsággal kapcsolatos szorongásaimat, de az ember mindenhez hozzá tud szokni egy idő után. Türelmet tanultam, és úgy álltam hozzá, hogy most legalább nem vagyok ágyhoz kötve. A bezártság akkor és most is a tanulás és az alkotás termékeny időszakává vált. Abban a két évben tanultam meg a Photoshopot kezelni és weboldalt szerkeszteni, de nyelvtanulással is sokat foglalkoztam. Az egyik barátnőm latin táncokkal szórakoztatott otthon, sokat nevettünk együtt: elméletben megtanultam a rumba, a cha-cha-cha és a salsa lépéseit. Új barátságaim születtek az interneten, és az első párommal is akkor jöttem össze. Most, a járvány idején elkezdtem ukulelézni, és másfél év alatt egész jó szintre jutottam. A családommal is sokkal több időt tudtunk együtt tölteni vidéken – másfelől gyűjtögetésre szintén jó volt ez a pár hónap, többek között ezért is tudok márciusban albérletbe költözni Budapestre. Persze már alig várom, hogy újra kinyíljon a világ, és ki tudjak mozdulni.

– Egyszer azt mondtad, hogy szereted magadat olyan helyzetekbe sodorni, amik kellemetlenek, és nincsenek az ínyedre, mert tudod, hogy azok megoldásra váró feladatok. Milyen mumusaid voltak, amikkel így birkóztál meg?

I.D. – Az egyedül utazás volt a legnagyobb: féltem tőle, de végül életem legjobb döntésének bizonyult, hogy Spanyolországba költöztem egy időre. Megváltoztatta az egész életemet. Mindenkit csak bátorítani tudok, hogy merjen lépni, mert olyan csodák és lehetőségek várnak rá, amikre egyébként nem is gondolna. Az utazáson túl sok más helyzetben is előjönnek a szorongásaim: ilyenkor direkt belehelyezem magam az adott, kellemetlen helyzetbe, hogy edződjek és fejlődjek. Amikor például féltem egyedül bulizni, akkor csak azért is elmentem, és egy iszonyú jó este kerekedett belőle. Ha az ember mindig abban marad, amit ismer, akkor nem fejlődik, hanem megreked egy szinten. Egyébként nagy kihívás az önmagammal, a saját gondolataimmal való egyedüllét is. A nyilvános beszéd és éneklés ugyanez a kategória: mindig vágytam rá, hogy figyeljenek rám az emberek, de a belső vívódásaim megakadályoztak sokáig a szereplésben.

– Azóta megizmosodott a bátorságod: például a fejedbe vetted, hogy te márpedig egy spanyol bárban fogsz énekelni, és úgy is lett. Addig hívogattad a bárokat, és írogattál nekik, amíg össze nem jött. Mi táplálja ilyenkor az önbizalmadat?

I.D. – Hatalmas munka van mögötte. Azt a bepróbálkozást, ami végül sikerrel járt, megelőzte 15 másik, amikor nem mertem felhívni a bárokat, vagy visszautasítottak. Nagyon kényelmetlen kilépni a komfortzónámból, mert mindig ott a kudarc lehetősége. Arra kellett lelkileg felkészülnöm, hogy igen, előfordulhat, hogy visszautasítanak. Korábban sokszor megfutamodtam már a nekem fontos helyzetekben, és mindig megbántam, hogy nem tettem egy kicsit többet magamért. De egy idő után annyira rossz érzés volt már a megbánás, hogy elkezdtem ezen dolgozni. Nem akarom a kihagyott lehetőségeimet sajnálni: inkább belevágok, maximum visszautasítanak. Elmondhatom, hogy mióta ilyen a hozzáállásom, azóta sorra nyílnak meg előttem a kapuk.

– Apropó, éneklés: felhívott az RTL Klub, hogy küldj nekik egy videós nevezést az X-Faktorba. Ebből lett azóta valami?

I.D. – A videó elkészült, a többiről pedig még nem beszélhetek, mert egyelőre titok…

– Kiskorodban nagyon szeretted a latin-amerikai szappanoperákat, és egy olyan romantikus világról álmodoztál kiskamaszként, mint amit például a Marimarban láttál. Ma persze tisztában vagy vele, hogy a fele sem igaz ezeknek a felhabosított meséknek, és sokszor ironizálsz is rajtuk. Viszont szerintem nagyon üdítő kis fricska volt részedről az élet felé, hogy azért amit csak lehet, azt te kivetted a valóságban is ebből az álmodból.

I.D. – Igen, ezek hatására ismertem és szerettem meg jobban a latin kultúrát. 9 évesen elkezdtem spanyolul tanulni, és nagyon tetszettek a latinos dallamok is. Sok könyvet olvastam akkoriban Spanyolországról, és a fejembe vettem, hogy egyszer odaköltözöm, ami persze nem Latin-Amerika, de nagyon sok a hasonlóság. Tényleg gyakran úgy éreztem magamat, mintha egy sorozat főhősnője lennék. Amikor ott voltam, akkor minden pillanatot megéltem a maga teljességében. Alicantéban egy szegénynegyedben laktam, és amikor hazafelé menet befordultam az utcánkba, akkor mindig ott múlatták az időt a bárok előtt a helyiek, főleg férfiak. Beszélgettek, sakkoztak, kártyáztak, ettek-ittak és nagyokat nevettek. Én szintén remekül szórakoztam, mert minden alkalommal, amikor megláttak, úgy nyílt szét a tömeg, mint a Vörös-tenger. Aztán amikor elértem a lakáshoz felvezető rámpát, odaszaladtak a placcon focizó gyerekek, és már nyitották is ki nekem a kaput. Szívmelengető érzés volt: mintha csupa kedves szomszéd vett volna körül, és kicsit én is odatartoztam volna.

– Kicsit komolyabb vizekre evezve: az első alicantei utadat önismereti utazásnak is szántad, miután szakítottatok az akkori pároddal, és elköltöztél tőle. Érzelmileg önállóvá szerettél volna válni, és jobban rátalálni önmagadra.  Beváltotta ez a terv a hozzá fűzött reményeidet?

I.D. – Felülmúlta az elképzeléseimet. Nem tudtam, mire számítsak: az ábrándos kép mellett volt bennem egy óriási bizonytalanság és félelem is. De aztán életre szóló barátságokra, sőt: új otthonra találtam. Legvadabb álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy be tudok illeszkedni idegen nyelvű környezetben is, és családtagként szeretjük majd egymást a főbérlőmmel, akit én csak Nénjének hívok azóta, mert teljesen olyan, mintha kaptam volna az élettől egy új nagynénit. Ő maga is megjárta egyébként a hadak útját: a történetét megírtam egy cikkemben.

– Azért – gondolom–, a sok öröm mellett volt pár meredek helyzet is, amikor elő kellett venni a találékonyságodat a megoldáshoz.

I.D. – Persze, mert sokszor voltam egyedül, még úgy is, hogy nagyon hamar lettek barátaim a világ különböző pontjairól. Egyszer például tönkrement a kerekesszékem, és nem volt olyan magas szinten a spanyol tudásom, hogy a szervizben olyan szavakat vonultassak fel, mint például „anyacsavar” – angolul pedig ott nem beszéltek. Be kellett látnom, hogy ez az a helyzet, amikor merni kell segítséget kérni, és végül a főbérlőm pikkpakk elintézte nekem a dolgot.

– Arról is sokat ábrándoztál, hogy újságíró leszel – tinédzserkorodban nagy Szex és New York rajongó voltál, és szerettél volna te is egy kicsit Carrie Bradshaw lenni. De itt sem álltál meg a meddő álmodozás szintjén: ma már tényleg újságíró vagy, és nemrég szakmai díjra is jelöltek egy interjúdért. Arról pedig a tetoválásod árulkodik, hogy az írás valójában sokkal többet jelent az életedben annál, mint hogy hasonlíts valakire, aki nem is létezik.

I.D. – Igen, egy madártollat tetováltattam a kezemre, ami számomra az írást és a szabadságot szimbolizálja. A penna egy nekem nagyon fontos spanyol szót ír le: „pasará”, ami azt jelenti, hogy elmúlik. Ez egy indiai mesére utal, amelyben egy hercegnő arra kér egy hindu bölcset, hogy véssen egy olyan bölcsességet a gyűrűjére, ami a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pedig ezt az egyetlen egy szót véste a gyűrűjébe. Nekem ez a gondolat sok erőt ad a mindennapokban. A segítségével könnyebben tudom uralni a hirtelen fellángoló érzéseimet, jobban értékelem a pillanatot, és könnyebb a jelenben maradnom. Sokat segít a gondolat, hogy egy fájdalom sem tart örökké.

– Ahogy Carrie Bradshaw nem fél tabukat döntögetni, úgy te sem hátrálsz meg az olyan sikamlós témák előtt, mint például a kerekesszékesek szexuális élete, amiről az eddigi legnépszerűbb cikkedet írtad. Milyen visszajelzéseket kaptál?

I.D. – Nekem soha semmi nem volt tabu, ami a kerekesszékes léttel kapcsolatos. Tudtam, hogy erre a témára nagyon kíváncsi mindenki, csak tapintatból nem mernek kérdezni, így hát elébe mentem. A sztereotípia az, hogy nekünk nincs részünk intimitásban. Ez egy kártékony tévhit, mert visszatartó erő lehet az ismerkedésnél: hiába tetszik meg neked egy kerekesszékes ember, inkább nem mész oda hozzá, mert attól tartasz, hogy egy fontos dologról le kellene mondanod, ha őt választanád.

– Olyan emberekről is hallottál már, akiket kifejezetten vonz szexuálisan a kerekesszék.

I.D. – Sőt: nemcsak a kerekesszékesek, hanem alapvetően a kiszolgáltatottság. Nyilván jó, ha van a másikban védelmező ösztön, de azért ez más. Én is találkoztam olyan férfival, aki azzal indított, hogy ő nagyon szeretné kipróbálni egy kerekesszékessel. A kíváncsiságot valamennyire megértem, de szerintem nincs rendben, ha valakinek ez egy bakancslistás tétel, szóval ilyenkor inkább odébbállok.

– Feltűnően éretten állsz a nőiességedhez. Mindig nagyon rendben van a sminked, a frizurád és a ruhád – de megmutatod azt is, amit sokan nem tennének a kirakatba. Hogy jutottál el addig a gondolatig, hogy attól még teljes értékű nő vagy, hogy nem tökéletes rajtad minden?

I.D. – Sokáig én is azt képzeltem, hogy csak akkor vagyok igazi nő, ha tökéletes a testem. Nehezen barátkoztam meg vele, hogy túl hosszúak a karjaim, hogy alacsony vagyok és a többi. Ma már nyíltan vállalom a hiányosságaimat, és ez kicsit olyan nekem, mint egy terápia. Persze igyekszem mindig az előnyös darabokat választani, mert szeretem, ha jó rám nézni. De kevés nő nyert a genetikai lottón, és nem titkolt célom, hogy az én példám hatására ők is jobban érezzék magukat. Ha én meg tudtam békélni a testi hibáimmal, akkor másnak is sikerülni fog. Ezért veszek részt szívesen body positivity témájú kampányokban és fotózásokon, legutóbb Kozma Rita kamerája előtt.

– Láttam egy TED előadást, amiben egy kerekesszékes komikus, Stella Young arról beszél, hogy esze ágában sincs másokat inspirálni. Mert szerinte az a fogyatékossággal élő emberek tárgyiasítása, amikor az épek folyton motivációs forrásként akarnak titeket használni. Ledöbbentem, mert azt hittem, nektek jólesik, ha inspiráltok másokat. Te hogy látod?

I.D. – Annyira örültem, hogy végre valaki kimondta ezt! Igen, minket általában vagy alábecsülnek vagy felmagasztalnak. Az arany középút ritka, pedig az lenne a célravezető. Én is azt szeretem, ha természetesen állnak hozzám, annak tudatában, hogy egymás mellett élünk egy olyan világban, ahol vannak épek és fogyatékossággal élők. Ne boruljanak le előttem mondjuk azért, mert kerekesszékes létemre jártam egyetemre – de ne feltételezzék rólam alapból azt sem, hogy egy sima bevásárlásra vagy főzésre sem vagyok képes. Nekem is többen javasolták már, hogy tartsak motivációs beszédet, de én nem ebben teljesedem ki: Ivanova Danielaként több vagyok annál, mint hogy milyen járművel közlekedem. Én a zenémmel, a blogommal, az írásaimmal és az útiélményeimmel szeretnék kapcsolódni az emberekhez.

– Biztos sok ép embertől hallod, és nagy eséllyel idegesít is, amikor azt mondják: össze kell kapnom magamat, de legalábbis szégyenkeznem, mert a te gondod sokkal nagyobb az enyémnél”. Erre mit reagálsz?

I.D. – Azt szoktam mondani, hogy ha valaki a saját problémáját nagyobbnak éli meg, mint én az enyémet, akkor abban a helyzetben az ő gondja nagyobb. Miért ne lehetne valaki szomorú azért, mert nem sikerült egy vizsgája, szakítottak vele, vagy csak fáj az élet? Nincs erre külön mérce, hogy mi számít nagynak vagy kicsinek. Gyakran próbálják rám tolni, hogy milyen hatalmas az én bajom, de már rájöttem, hogy úgysem tudok senkit meggyőzni arról, hogy minden attól függ, honnan nézzük.

– Volt olyan időszak az életedben, amikor a betegséged ellenére sem voltál túl elővigyázatos és kifejezetten kerested a bajt: extrém sportok, féktelen bulizás és spontán kalandok. Milyen tanulságokat szűrtél le ebből a korszakodból?

I.D. – Akkor kezdtem el nagykanállal habzsolni az életet, amikor felépültem a kétéves fekvés után. 18 éves voltam, és korábban sok mindenből kimaradtam, amit a korombeliek megélhettek. Így amint felgyógyultam, egyszerre akartam mindent bepótolni, és a carpe diem lett a filozófiám. Arra gondoltam, hogy ki tudja, mikor lesz egy újabb balesetem vagy műtétem. Mindenre igent mondtam, ami adrenalin: jöhetett a jet ski, a sárkányrepülés, a motorozás, a partik és a többi. Persze azt tegyük hozzá, hogy nálam sokszor apró dolgok is extrémnek számítanak, mert üvegcsontúként szó szerint törékeny vagyok. Talán vakmerő és felelőtlen voltam, de akkor arra volt szükségem, az isteni gondviselés pedig valahogy mindig velem volt. Ma már persze tudom, hogy nem élek attól kevésbé teljes életet, hogy nem ugrok fejest mindenbe. Most például ezért nem mentem síelni, pedig hívtak.

– Több csonttörésed is volt már, ennek ellenére muszáj nevetni azon, ahogyan elmesélsz egy-egy balesetet, még ha bizarrul hangzik is ez. Amikor például a barcelonai buszbalesetedről beszéltél egy videóban, akkor sem mulasztottad el megjegyezni, hogy milyen jóképű volt a mentősfiú  – pedig néhány hétig ismét feküdnöd kellett a sérülésed miatt. Honnan jön ez az önirónia?

I.D. – Sok baleset eleve abszurd, ahogy gyakran az élet is, és muszáj kifigurázni. Tényleg volt már olyan, hogy a mentőben végignevettük az utat a barátnőimmel a kórház felé robogva. Persze utána mindig jön a feketeleves, és nyomom az ágyat – de én annál jobban szeretem az életet, semhogy sokáig rosszul érezzem magam, és tocsogjak az önsajnálatban. Ilyen az alaptermészetem: túl sokáig egyszerűen nincs kedvem szomorúnak lenni.

Lena Világa:

Facebook oldal:  facebook.com/Lenavilaga88

YouTube csatorna: youtube.com/lenavilaga

Blog: lenavilaga.eu

Instagram: instagram.com/lenavilaga

*

Engedélyezett másodközlés. A cikk eredetileg a „Nekem ez új” c. blogon jelent meg.

Author: Kánya Adél

A „Nekem ez új" c. blog szerzője.

Schreibe einen Kommentar