A párbeszédből megértjük: ül itt egy ún.  nagyember – Takeda Singen –, ül egy majdnem nagyember, Takeda Singen testvére, és ül egy kisember. És ez a kisember a nagyember hasonmása. Az ilyen helyzetekből ki szokott sülni valami … De már a torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte s kétszer megforgatta a kést… – Pontosabban: mégsem. Csak (vissza)éltem a kép kínálta jogommal, képzelgek.

Ha már így alakult, megpróbálok következetes lenni. Azt mondtam, „nagyember”, azt mondtam, „kisember”, kijelöltem magamnak egy ellentétpárt az értelmezéshez. A szobában három ember ül, de csak egy nemzet képviselteti magát: a japán. Ez leginkább a nagyembert érinti, mert a 16. században vagyunk, és Japánt egyesíteni kell, ez nem kérdés, történelmi szükségszerűség, a történelem és Isten között pedig van egy fel nem tárt sajátos kapcsolat, amiről senki nem tud pontosan semmit, de (vagy mert) sok gondolkodó foglalkozik vele. Mindenesetre a nagyemberek praktikusan és általában hitet merítenek a feltételezett kapcsolatból: Takeda Singen sorsa valamiféle isteni küldetés, az ország egyesítése, – különben  kérdezhetné, miért éppen ő lenne az, aki ebbe a helyzetbe született, és tehetsége folytán most Nabo várát ostromolja. (Az önazonos emberek luxusa, nem kérdez; megéli a sorsát.)

A küldetése szempontjából az egyetlen probléma, hogy meghal. (Evvel a közléssel sem haladom meg a filmfülszöveget, bár ezekkel nem lehet elég óvatosnak lenni.) A nagyemberségnek is vannak bizonyos korlátai. Napóleont, a nagyemberség egyik ikonját számtalan elképzelése túlélte, a Code civil vagy a homlokba fésült tincs például máig minta. Takeda Singen úgy számolta, ki tudja, mi alapján, három év hiányzik ahhoz, hogy küldetését beteljesítse, elfoglalja méltó helyét a történelemben. (Ami persze felveti azt a kérdést, hogy vajon ő nagyemberként a történelem ura-e vagy még akkor is csak szolgája – természetesen ezt a kérdést sem teszi fel.) Ezt a három évet kell kipótolni a jelenlétével. (Emberléptékű kor: későbbi eszmék világméretű győzelméhez hány vezetőnyi életre van szükség?)

Lázár feltámasztatott. Pontosabban, mégsem. A kisembert nem ölik meg, nem végzik ki, nem elvenni valaki életét még nem isteni tett, nem feltámasztás, ezt gondolni hübrisz. Lopott, kisemberhez illően egy kisebb összeget, ezért ítélték – ha egyáltalán volt ítélkezés – kereszt általi halálra. Lehet, hogy ennek a halálnemnek szimbolikus jelentősége van, lehet, hogy nincs, a Nyugat már betört, 1571, puskákat látunk.

Ezért ülhet a három ember a szobában.

… egyszer majd kérni fogunk magától valamit. És mivel Lázár most nem támasztatott fel, a nap nem futotta be égi pályáját, a hatalom kénytelen kérni: a kisembernek el kell játszania a nagyember szerepét. Engem ezen a ponton kellemes nyugtalanság fog el, a doppelgänger történetek eleve izgatnak, itt egy egészen különös változat zajlik: túlnyúlhat-e valakinek a biológiai létezésén a sorsa? Az egyik már nem él, de a sorsa folytatódik, a másik él – de mi van akkor az ő sorsával?

Nagyjából beleitta magát a gondolkodásunkba egy elképzelés a kisemberről, hogy ugyanis a kisember tisztességes, mint Pelikán gátőr, semmi rosszat nem tesz, mint Josef K., és ha lop is, mint most a kagemusha, mégis van valami egészen mély kötődése a jelenséghez, amit erkölcsnek nevezünk – ez a kapcsolat más minőségű, mint a nagy emberek kapcsolata az erkölcshöz, néha úgy tűnik a kisember szemszögéből, hogy a nagyembernek nincs is egyáltalán kapcsolata az erkölccsel; az egyik parancsra cselekszik, és ez felmenti a szemünkben, a másik parancsokat ad – a kisember vigasza a (képzelt) erkölcsi magasabbrendűség. A szobában három ember ül, és a kisember azt mondja a nagyembernek: „Nem loptam mást, csak aprópénzt, jelentéktelen utcai zsebtolvaj vagyok. Ellenben te, uram, hányat megölettél?”

Megfordult a hasonlat, a rivaldafény átvándorol: a nagyember hasonlít a kisemberre. A kisembernek, akiről nem tudunk meg semmit, mintha nem is lett volna múltja, mintha nem is lett volna sorsa (legalábbis abban az értelemben, ahogyan a nagyembernek) – egyszerre csak az ölébe hullik egy „valódi” sors. A halálát túlélő Josef K., a kivégzőtáborból kihozott kagemusha, a tételek nélküli Raszkolnyikov, az erkölccsel sújtott „csupasz élet”, zoe, a sors nélküli tömegember sorsot kap.

Ebben az olvasatban erről szól Kuroszava emberkísérlete.