Merthogy van ez a fura, összetett emberi agy. (Itt most próbáljunk elvonatkoztatni azoknak a mélykeresztényeknek az agyától, akik Putyin érveit ismétlik a facebook-falakon, mert különben nem működik a kifejtés*.) Ez a bonyolult szerkezet lehetővé teszi, hogy a szexualitást a fajfenntartástól függetlenül kezeljük. Lehetővé teszi, hogy nehezen körülírható érzelmekkel viszonyuljunk fajtársaink iránt – azokat nem csak testnek, hanem valami testnél többnek tekintsük. Lehetővé teszi, hogy kérdéseket tegyünk fel a nemi identitásunkkal kapcsolatban. Természetesen a kérdések nem korlátozódnak erre a témakörre: gondolatokat fogalmazunk meg irodalmi szövegekről, világpolitikai helyzetről, és arról is, miért lefelé esik az alma és nem felfelé, és miért kel fel a Nap minden reggel. Hogy mi lesz velünk, ha meghalunk. A testünk itt maradt, ez tapasztalat, de ami a testet mozgatja, hová lesz? Ez túlmutat a tapasztalaton. Mi az értelme a létnek? Van-e valami a láthatón túl, és nevezhetjük-e Istennek? Minden ilyen jellegű kérdésfeltevést az agy komplexitása tesz lehetővé – vitatkozhatunk persze azon, hogy ezt a tulajdonságot az Isten adta nekünk, vagy az evolúció, de szerintem ez indifferens. A lényeg, hogy egyáltalán lehetséges a kérdések feltevése.
Nem merészelném mindazonáltal azt mondani, hogy az emberi agy „csodálatos”. Mert ugye izgalmas és pozitív dolgok kútfője ugyan, de egyben hajlamos a kegyetlenségre is. És mint minden emberi produktumra, a vallásra is áll ez a kettősség. Ő is egyfelől az erkölcs egyetlen hiteles képviselőjeként tekint magára, másfelől emberek ezreit küldené máglyára. Szeretetet prédikál és gyűlöletet hirdet. Ugyanabban a Bibliában van benne az amélekiták elleni, Isten által szorgalmazott genocídium, és a példázat az irgalmas szamaritánusról. (Meg a történelem első szankciója is, ami picit durvább volt, mint amivel most az oroszokat sújtják. Igen, a Tíz Csapásról beszélek, aminek segítségével Jehova az igyekezett elérni, hogy az egyiptomiak szüntessék be a zsidók elleni agressziót.) Ezt az ellentmondást** a vallások se kiköpni, se lenyelni nem tudják. Holloway viszont pont ezt igyekszik feloldani – azzal az ürüggyel, hogy vallástörténetet ír.
A megoldás túlmutat azon, hogy a vallási szövegek és egyéb megnyilvánulások saját történelmi koruk szülöttei, ezért nem kérhetjük számon rajtuk a korszerűséget. Bár ez is igaz, és egyfajta modern szemléletet tükröz, de Holloway szerint ennél többről van szó. Ő az egyetemest keresi a vallások születésében és alakulásában, és úgy véli, meg is találta azt. Szerinte minden egyes vallás kezdeti pillanata pozitív aktus: az ember érzékel egy disszonanciát maga körül, és igyekszik ezt feloldani. A világ igazságtalan, az élet pedig rövid és fájdalmas? Kell legyen erre valami gyógyír! Ez az érzés – Holloway szerint – nem pusztán emberi, hanem egyenesen gyönyörű, mert az igazságtalanságok megszüntetése, egy harmonikus élet megélésének vágya inspirálja. Magyarán minden igazi vallás születésekor van egy felemelő, morálisan tiszta szakasz, ami jobbá akarja tenni az embert annál, amilyen. Csak aztán jön az a fránya emberi alaptermészet, a kegyetlenségre és a gyűlöletre való hajlam, és belepacsmagol az egészbe. Ez a folyamat legtöbbször az intézményesüléssel, az egyházzá válással párhuzamos. A vallás ugyanis ilyenkor kompromisszumokat köt, aminek során lead valamit (általában igen sokat) a kezdeti időszak tisztaságából – a könyörület helyett a rend mellett teszi le a voksát, a szeretetelv helyett a tekintélyelv lesz a motorja. Általános motívum ez, amelyik közösség ezt meg tudná törni, nagy jót tenne a világgal***.
Amikor a szerző ezt az aspektust helyezi középpontba, egyfelől sikeresen elkerüli, hogy műve túlságosan kereszténységközpontú legyen. Másfelől viszont fel is adja annak lehetőségét, hogy „szakszerű” vallástörténetet írjon: lemond a tárgyilagosság egy részéről, amikor egy bizonyos morális állapot kívánatossága mellett tör lándzsát. Nem az lesz a legfőbb cél, hogy történelmileg objektív legyen (bár azért nem is veti el ezt teljesen), hanem az emberi tényezők feltérképezése. Ennek érdekében pedig Holloway minden eszközt bevet, nem fél profán példákat használni, és a hittel kapcsolatos kérdésekben sosem teológiai érveket hoz fel, hanem megpróbálja azokat a logika illetve a pszichológia eszközeivel megválaszolni. Tudatosan próbál olyan könyvet létrehozni, ami nyitott azok számára, akik a hiten kívülről érkeznek. Úgy vélem, nekik (nekünk) szánta ezt a művet.
* Kísérleti jelleggel hadd menjek tovább ezen az ösvényen, előrebocsátva, nem biztos (de sanszos), hogy egyet fogok érteni magammal. Szóval olybá tűnik, kétfajta vallásosság van. Az egyik keresi, kutatja a válaszokat, egyfajta párbeszédre törekszik Istennel. A másik vallásosság (ami a kevésbé összetett agyakat jellemzi) viszont épp a keresést és kutatást utasítja el. Neki egyszerűen egy tekintélyre van szüksége, aki megmondja, mit tegyen. Hogy kategorikus legyek: szerintem utóbbi nem hit, hanem szellemi renyheség.
** Természetesen ez az ambivalencia nem csak a kereszténységet jellemzi, hanem az összes vallást. A buddhizmusnak is megvan a maga sötét oldala, például ahogy a rohingyákkal bánnak.
*** Ehhez az eszményhez – úgy érzem – Holloway szerint a bahái egyház áll legközelebb. Ez az iszlámból eredeztethető irányzat úgy véli, a vallások nem kész dolgok, hanem mindegyikük csak az igazság egy bizonyos szeletét látja. A maguk módján mindegyiknek igaza van, de nyitottnak kéne maradniuk az új prófétákra, mert ők azok, akik ablakot vágnak a láthatón túlra, megmutatva ennek az igazságnak eddig nem látott részleteit is. Isten ugyanis valóban egyetlen, csak épp olyan hatalmas, hogy egyetlen vallás nem tudja a maga dogmáiba bebörtönözni – azzal pedig, hogy ezt mégis megkísérli, bűnt követ el, mert rivalizáló csoportokra szakítja az emberiséget, holott annak valamennyi tagja egyetlen Úr teremtménye, következésképpen egyetlen közösség.
