KÉSEI SIRATÓ

Megkívántam a lekvárt. A nagy események mindig kicsikkel kezdődnek. A kicsik is. A nagyszekrény tetején tartom a lekvárokat, behoztam egy széket, felálltam rá, levettem egyet, megettem. És, mint rendesen, a nap leírta égi pályáját. A félhomályban pedig – az ún. kutya és (az ún.) farkas közt – olykor szokatlan dolgok történnek.
Most például a szobában megszólalt ez a szék.
– Nem jól csinálod, fiam – ezt mondta.

Nem azon csodálkoztam, hogy megszólalt. Ebben nincs semmi; „irodalmilag” sincs semmi, székek évszázadok óta meg-megszólalnak (persze csak fémrész nélküli, asztalos formálta-gyúrta, még félig élő, erekkel szőtt anyagból valók, melyeken jelet hagy a mester verejtéke, tán vére is). Nem is azon csodálkoztam – mert „irodalmilag” most már az jönne, hogy akkor min, de én már annyira meghaladtam ezt a szintet, hogy még ennél a második fokozatnál sem csodálkoztam -, szóval azon sem csodálkoztam, hogy éppen ezt mondja. Mert igaza van. Szék vagy nem szék, nem csinálom jól, én ezt elfogadnám egy kenyérpirítótól is, holott annak jobbára csak fémrészei vannak. És még csak azon sem csodálkoztam – harmadik fokozat –, hogy „fiam”-nak szólít. A székéknek más lehet az időszámítása. A legtöbb szék („átlagszék”) – bár erre vonatkozóan nem állnak rendelkezésemre hiteles adatok -, aligha él annyit, mint a legtöbb ember („átlagember”), noha szinte biztos, hogy a legidősebb szék öregebb a legidősebb embernél; valószínűleg ez a szék is abban a korban van, ami feljogosítja a „fiam”-ozásra.
Nem tartom ezt a legszerencsésebb megszólításnak, de a maga módján a „fiam”-ot is rendben levőnek találtam.
Amin csodálkoztam, az az, hogy ezt a szék apám hangján mondta.

Teljes volt a csend. Már az egész elején is, de dramaturgiai okokból kifolyólag ezt csak itt közlöm. Ebben a sűrű, lomha csendben figyeltem a széket. Apám tizenöt éve meghalt, a szék pedig nem mozdult, várt vagy gondolkodott, vagy egyszerűen csak ott volt és íveivel virágot próbált rajzolni a kutya és a farkas közé. Én viszont vártam, tényleg vártam, mert ilyenkor – ez az emlékem egyszerre megelevenedett – mindig jött egy lemondó legyintés, valami kelletlen kis magyarázat, hogy mit nem csinálok jól, hogy tulajdonképpen felesleges és fárasztó erről vagy bármi másról beszélni, mert végső soron mindketten tehetetlenek vagyunk az adott ügyben és egyébként úgy általában is.
A szék szürke virágként nyílt tovább, úgyhogy, mert rosszul viseltem a helyzetet, kénytelen voltam megszólalni:
– Apa?
A szék abbahagyta a rajzolást.

– Hogy lennék az apád? – mondta. – Én egy szék vagyok.

Akkor vártam megint, talán mond még valamit. De nem mondott, és én gyorsan beláttam, felesleges és fárasztó lenne még egyszer megkérdezni, végső soron tehetetlen vagyok ebben az ügyben. Kivittem a helyére.

Lehet, hagynom kellett volna neki még egy kis időt. Végül is soha nem sikerült még ilyen mélyen elbeszélgetnünk.

Modern, összecsukható apa

Author: Archibald Tatum

eginkább szőrsapkára hasonlítok, ahogy ülök az ágon, egy szép hosszú ágon, föl meg le, föl meg le-he-he... - más szavakkal: lebegek ég és föld között, mint Mohamed koporsója. Érdeklődési területek: Művészet, tudomány, sport, exorcism, literatura, artes, 中文, 美術, írás, escribir, writing, 書寫 Blogja: Válogatatlan mondatok

Vélemény, hozzászólás?