Explicit tartalom, rezge lelkűeknek nem ajánlott. „…a szerda délután a Nyugati pályaudvarról 16:18-kor induló Desiro utolsó két kocsija levált az elsőtől Felsőpakony és Ócsa között. Amikor a vonat eleje megérkezett Ócsára, akkor vették észre, hogy a hátsó egységeket valahol elhagyták. A hátramaradt részben utazó egyik utas azt mondta, hirtelen lassulni kezdett a kocsijuk, majd egyszer…
Ugyan, ki emlékszik már, mi volt négy éve! Amikor az akkori ellenzék a zászlajára akarta tűzni MZP-t, hogy aztán jól megpuccsolhassák, szinte csak a kis színes kategóriába bírta beverekedni magát a hír, hírecske, hogy nem várt égi vándor tűnt fel hazánk egén. Annyira nem várták, hogy – és ezt biztos forrásból tudom – az illetékesek…
Jegyzetfüzet témát tegnap megvilágítottam, dióhéjban összefoglalva a lényeget. Régebbi impulzusok, új fényt kapnak, ebben a rendszerváltás utáni megvilágításban. Mindig történt valami jelentéktelen dolog, amiről nekem eszembe jutott valami egészen más jelentéktelen dolog. Most meg már olyan valóságosnak tűnik. Előre szólok, hogy eszem ágában sincs kerülni a csúnya szavakat. Egyrészt, mert nyomdafestéket ez az írás életében…
Szeretném mindjárt leszögezni, hogy szó sincs semmiféle jegyzetfüzetről. ReMarkable tabletet használok vagy diktafont. Mind a kettő macerás, mert az első impulzus után még be kell gépelni a cuccot. Ilyenkor aztán többnyire csak bambulok a képernyőkre, vagy ide-oda csévélem a hangszalagot, hogy ezt akkor így hogy. Minek? Végül is abban maradtam, hogy kovid régen volt, jó…
Most, hogy már elmúlt az újévi diktátoros lázroham, s megtudtuk, hogy Orbán Viktor nélkül rosszabb lenne, mint vele, s már Oszkó Péter is vett kincstárjegyet, felvetnék egy kérdést. Végül is hány asztalra volna szüksége a nemzetnek? Jóllehet a felek az egyetlen ellenzéki kerekasztal mellé sem nagyon akarnak odaülni, szerintem egy asztal kevés lesz. Véleményem szerint…
A teremben fojtogató volt a csend, csak az ultramodern légkondicionáló monoton zümmögése emlékeztetett arra, hogy még mindig a huszonegyedik században vagyunk, nem pedig valami sötét, feudális közösség erdejének mélyén. George Crabtree ügyvéd, és szabadidős közrendőr – vagy legalábbis az ő modern, kiégett reinkarnációja – lassan felállt, megigazította a mandzsettagombját, és az esküdtszék felé fordult. Nem…
