Talán csak a kategorizálás kényszere mondatja ezt velem, de szerintem a szépprózákat lehetséges két csoportba osztani: az egyik történetet akar elmesélni, a másik pedig elvárja az azonosulás gesztusát. Természetesen mint minden kategorizálás, ez is közelebbről szemlélve oltári nagy katyvasz. A legtöbb regény ugyanis inkább él mindkét eszközzel, mint csak egyikkel: az azonosulást igénylő szövegek is hagyományosan operálnak valamiféle történetszerűséggel, a történetmesélő próza pedig csapnivaló, ha nem tesz lehetővé bizonyos fokú azonosulást. Az viszont nehezen elképzelhető, hogy egy regény egyik elemet sem tartalmazza* – ha mégis úgy tetszik, hogy találtunk ilyet, arról csakhamar kiderül, hogy akarta ugyan alkalmazni, csak rosszul sikerült.

No most Ménes könyve olyan egyértelműen a második csoportba tartozik, hogy arra nincs is szó. Sokszor eszembe jutott közben Danyi Zoltán A rózsákról c. könyve (remek cucc az is, olvassátok) mert a kiindulópont ugyanaz: az író egy végletesen instabil személyiség (a köznép nyelvén: „bolond”) fejébe rak fészket, onnan beszél hozzánk, ezzel pedig berángat abba a létezésbe, amit eddig csak kívülről szemléltünk. Mindkét szövegről elmondható, hogy olyan azonosulást kíván, amihez alapvetően a kutyának van kedve (szebben mondva: kívül esik a komfortzónánkon), ugyanakkor az empátia és a mélyebb megismerés egészen szédítő ösvényeire csalogat. Kellemetlen és értékes, lelombozó és revelatív könyvek tehát.

Danyi elsődleges eszköze az azonosulás kiváltásához a hihetetlenül erős és élő nyelv volt, Ménesnél viszont a hangsúly a folyamatok bemutatásán van. Nem, nem történet ez, mert a történet valahol, hősünk tudatának felbomlásakor szilánkokra tört, és most csak ugrálunk egyik szilánkról a másikra. Kiemelendő, hogy az elbeszélő volt „értő”, vagyis olyasvalaki, aki képes ezt az ugrálást többé-kevésbé folyamatos történésként érzékelni (végtére is ez a normalitás: tudni úgy élni, mintha életünk ideje összefüggő elemekből állna), csak hát valahol ez a tudás elveszett, az egyén pedig ott áll szemben az ún. „valósággal”, és fogalma sincs, az mit akar tőle.

Ez pedig egy tragédia alapanyaga. De van egy paradoxon, ami gazdagítja ezt a kijelentést: hogy ugyanakkor az elbeszélő szemszögéből ez egy lehetőség is. Mintha az evolúció következő lépcsőfokának látná magát, olyan lénynek, aki képes kilépni a „muszáj” kényszeréből, aki egyszer megtanulja legyőzni a gravitációt, és képes lesz láthatatlanná válni. Felszívódik, megszökik majd akkor, diadalt aratva a nyomasztó társadalmon, ami folyamatosan terrorizálja őt, hol agresszivitásával, hol szépségével, és közben magára öltheti az Anya álarcát éppúgy, mint egy kigyúrt biztonsági őrét. Ez a társadalom pedig folyton beszélne hozzá, folyton közölne valami fontosat (ami csak neki fontos), de basszus, mi csendet akarunk. Pihenni. Lebegni. Eltűnni talán.

De nem csak az elbeszélő birkózik a tömegvonzással, hanem az olvasó is. Mert ennek a regénynek saját gravitációja van, ami húz, húz befelé minket a saját elferdült, különös, koherens világába. Nem csak megmutatja az elbeszélői szétesettséget mintegy kívülről, mintha városnézésen volnánk, hanem invitál a kellős közepébe, a vihar szemébe, hogy onnan lássuk, milyen is az egész. Nyugtalanító és kizökkentő regény, és ezt nagy respektussal mondom.

* Akadnak ugyan kísérleti regények, akik első blikkre elutasítják mind a történetet, mind az azonosulás lehetőségét, de hajlok rá, hogy valójában ők is az azonosulás gesztusára játszanak, csak épp azt várják el, hogy az olvasó az író furán huzalozott agyára csatlakozzon rá. Ha tud.