Hova vezet a ChatGPT és a mesterséges intelligencia? Nem vitás, hogy  ideális eszköz az ember kezében. Szintézist készít az információhalmazokból: összefogja helyettünk az információk sokaságát, rezüméket (kivonatokat) készít, megoszt webhelyeket, üzleti tartalmakat, scripteket, blogokat, kódjavításokat, kódmegoldásokat, kreatív felületeket.   Tanácsokat ad orvosi témákkal kapcsolatban, megmagyarázza a tudományos jelenségeket. Lerövidíti a munkaidőnket, de mivel a nem tökéletes ember alkotásából ered az  AI, talán még messze van a tökéletességtől.

Sétáltam Havanna utcáin. A gyermekek az utcán fociztak, rúgták a kopott labdát, mások kis golyókkal játszottak a repedezett aszfalton, a falhoz dobták őket és lelkesedtek. Sehogy sem értettem meg a játék szabályait, pedig egyszerű volt.  Vajon én is megváltoztam az idővel a ChatGPT és az Artificial Intelligence (a továbbiakban AI) korszakában, ebben a virtuális rengetegben, amiben élünk, akár a gyermekek és  a  fiatalok körülöttem az én referenciarendszeremben?

Az én  gyermekkorom ugyanilyen volt,  mint ezeké a kubai gyermekeké itt, Havanna utcáin,  vagy a kenyai gyermekeké, akik egy konzervdobozzal fociztak az iskolai szünetben. Eszembe jutottak gyermekkorunk játékai, a csuhéból, fakanálból készített babák, a spárgával az emeletről leengedett levelek a szomszéd fiúnak, az ugrókötelezések, a gumizások, az ’adj király katonát’, a jojó, a búgócsiga és a Moncsicsi.

A barátommal sétáltam Havannában, mosolygott, és mutatta nekem Malecont, a tenger szikláknak csapódó hullámait. Felidézte, hogy kisgyermekként reggelente futkároztak, fogócskáztak a vízben, bujkáltak, hogy ne kelljen iskolába menni,  a sziklák mögé dobták a táskákat, de jöttek az anyák utánuk nagy botokkal, keresték őket, ám ők fürgébbek voltak, elbújtak a sziklák mögé.  Arra gondoltam, hogy mindez úgy tűnik, mintha a múlt században történt volna, pedig alig harmincöt éves a kubai barátom most, 2023-ban.

Ez azt jelenti, hogy a változás görbéje exponenciális, a technika és a virtuális világ fejlődése meredekebb, mint azt gondolnánk. Olyan, mint az a képfelismerő játék, amelyben az 1900- as évek képeit be tudjuk határolni évszámokkal, de ahogy közeledünk a mához az időben, már akkora az  információhalmaz, hogy egyre nehezebben ismerjük fel a kép készítésének idejét.

Hova vezet a ChatGPT és a mesterséges intelligencia? Nem vitás, hogy  ideális eszköz az ember kezében. Szintézist készít az információhalmazokból: összefogja helyettünk az információk sokaságát, rezüméket (kivonatokat) készít, megoszt webhelyeket, üzleti tartalmakat, scripteket, blogokat, kódjavításokat, kódmegoldásokat, kreatív felületeket. Tanácsokat ad orvosi témákkal kapcsolatban, megmagyarázza a tudományos jelenségeket. Lerövidíti a munkaidőnket, de mivel a nem tökéletes ember alkotásából ered az A I, talán még messze van a tökéletességtől. Bár tény, hogy rohamosan fejlődik az exponenciális görbe mentén. Egy fizikus tanár a Széchenyi István Egyetemről kipróbálta a fizika témakörében a ChatGPT-t,  és a mesterséges intelligencia nagyon pontatlan válaszokat adott a feltett tesztkérésekre. Volt, amire jól, de mellébeszélésekkel válaszolt, volt, amire helytelenül, mert csak bizonyos algoritmusokat vett figyelembe,  és voltak kifogástalan válaszai is. Persze nem fizikai témájú feladatokra fejlesztették ki a rendszert, de félő, hogy a pontatlanság ott marad más tartalmakban is, és bármilyen fejlett, hibákat követhet el. Márpedig ha akár  egy apró hiba megtörténik, az láncreakciót generálhat, és ennek messzire ható következményei lehetnek. Jelenlegi működési szintjén nagyon egyszerű feladatnál is elbukott, de aztán udvariasan elnézést kért.

Verset is ír, ha kell Shakespeare stílusában, de több vers megalkotása után ismétli a képlet egy részét, tehát még itt is tökéletesítenie kell önmagát.  A Clarkesworld sci-fi magazin novellapályázatot hirdetett sci-fi kategóriában, de rövid időn belül azzal kellett szembesülnie, hogy ezerszámra küldték be a pályázók a ChatGPT által alkotott írásokat. Bár ezt ma még nehéz elképzelni, de eljátszhatunk a gondolattal: lehetséges, hogy már nincs messze az az idő,  amikor az emberi alkotás idejétmúlttá válik, mert az AI átveszi a hatalmat… Viszont jó lenne, ha valóra válhatna a borgesi gondolat,  ha az emberiség összes tudását birtokolná az AI,  mint egy végtelen könyvtár, ahol minden eddig megjelent könyv megvan, ami a történelmi idők kezdete óta íródott.

S ha már fejlődése csúcsán jár a mesterséges intelligencia, hová tűnik a misztérium és az afrikai vagy amazóniai, ausztrál vagy mikronéziai törzsek titkos tudása, amit az apák fiaiknak adtak át és soha le nem írtak? Hova tűnnek a mesék, a pillanatnyi spontán döntések, az ösztönök? Ha lemodellezheti az összes érzést, az összes biokémiai reakciót, ami bennünk végbemegy? Ha előállítja a neurotranszmittereket, a dopamint vagy a szerotonint?

Nem igazi érzések, mondanánk, de honnan tudjuk megállapítani, hogy nem igaziak, amikor a másik ember reakciójából sem mindig tudjuk?

Hogyan álmodja meg Kekulé a benzolgyűrű szerkezetét, hogy jön rá Archimédesz a vízben deszkákon ugráló gyermekekről a forgatónyomatékra vagy Galilei a templom üvegablakait figyelve, hogy nem a Föld körül mozog a Naprendszer, ha majd a ChatGPT átveszi az írányitást?

Hova tűnnek játékaink: a Moncsicsi, az ugrálóvár, a műanyag kiskatonák gyermekeink életéből, ha az AI átveszi az irányítást?

De ne menjük oly messzire, hova tűntek ezek már most? A bújócska helyét átvette a hamis profil a szociális site-okon, több száz nigériai herceg talál meg hatalmas vagyonnal, amit a nem létező nagybácsi ránk hagyott. Soha sem lehetünk biztosak, kik bujkálnak a profilfotók mögött: egy bosszúálló exünk  vagy a várva várt nagy Ő.

Az emlékkönyv helyét átvette a Messenger, minden emlék ott van a múlt párbeszédeiben, csak vissza kell pörgetni (majdnem azt írtam lapozni)…

A műanyag kiskatonák és az indiánok bekerültek a stratégiai számítógépes játékokba, és a karácsonyra kapott,  oly régóta áhított kisvasút is az iForce vagy más üldözéses játékokba bújt bele.

A cérnán leeresztett üzenet a szomszéd fiúnak egy facebook- vagy instaüzenet. A cérnaszálon egyik padtól a másikig átcsúsztatott gyógyszeresdoboz, amely telefonként működött a dolgozatíráskor, ma már a google és a wikipédia a pad alatt levő telefonban vagy okosórában.

Már nincsenek esti diavetítések, hanem a négyéves gyermek megnézi ipadjén a rajzfilmet, amíg az apa és az anya chatel vagy Excel-táblába vezeti a kiadásokat.

Mikor jelent meg az első számítógépes játékról szóló publikáció? 1973 júliusában. Az első videojáték? 1976-ban. Azóta már mindenki eléri a világ bármely részén telefonon a fejlesztett játékokat.

Robert Capa idegesen fűzi be az utolsó filmtekercsét a spanyol polgárháború harcmezőjén, mielőtt aknára lép, hiszen nagyon kell spórolni azzal a 36 Kodak képsorral, amiből csak pár lesz jó majd, míg Stewe McCurry-nek pár évtizeddel később százezres képlehetőség áll kezében, amelyből majd mindegyik jó lesz, és ha nem tökéletes, majd a program, a photoshop úgy javítja, ahogy a fotós  akarja. Tíz évvel később már bárki betehet pár szót a mesterséges intelligencia Midjourney programjába, és az pillanatokon belül kiad egy élethű, csillogó szemű, mosolygó, soha nem létező kislányát kézen fogó gyönyörű, szelíd, soha nem létező anyát.

Csakhogy azon a Capa képen olyan természetesen hal meg az a levegőbe emelkedő milicista, amilyen természetesen élt, amíg a Midjourneyben az algoritmus szerinti kék az anya szeme, kicentizve a gyermek mosolya, semmi sem természetes bennük.

A spontán válasz ismeretlen a mesterséges intelligencia számára.  Az a helyzet, amikor a pont a grafikonon kívül van életünk során, a véletlen, a különleges nincs beprogramozva az AI algoritmusaiba.

De ha a gyermek már nem kéri el a házi feladatát a padtársától, mert a ChatGPT megírja helyette a leckét, ha a virtuális világban hamis profilok mögött bújócskázva játszik az identitásával, ha már nem kell igazi barát, mert minden ott van a virtuálisban, feltehetjük a kérdést: nem egy elmagányosodó társadalom felé haladunk? Avagy a magány is exponenciális görbe szerint nő a modern társadalomban?

Vajon igazak lesznek Tesla szavai, miszerint nem mutatja meg az összes találmányát az emberiségnek, mert az emberiség még nem érett meg rá? De mire érett meg az emberiség?

Nikolaj Kardashev orosz csillagász 1964-ben felállította a Kardashev skálát, ami megmutatja, mennyire fejlett egy civilizáció és mennyi energiát képes hasznosítani. Az egyes típusú civilizáció képes hasznosítani bolygója energiájának nagy részét, a 2-es képes kihasználni a legközelebbi csillag vagy bolygó energiájának nagy részét. A 3. típusú civilizáció egy egész galaxis energiáját képes felhasználni.

Mi az 1- es típusú civilizáció felé tartunk Kardashev szerint.

A mesterséges és az emberi intelligencia együttműködése talán segíthet a jövőben a problémák megoldásában, ha jó kezekben marad.

Az energiaforrások felhasználása a Föld legégetőbb problémája. Hatalmasat fejlődött a világ a Homo erectustól máig,  az első tűztől az atomerőművekig. Az persze vita tárgya, hogy a kritikus pontot átléptük-e már,  és a civilizációnk irreverzibilis változások elé néz, vagy még a közelében vagyunk, és változtathatunk az utolsó pillanatban.

A mesterséges intelligencia nagy segítség lehet az energiaforrások problémájának megoldásában, de ugyanakkor ott a veszély, hogy véget is vethet a civilizációnak. Mert a mesterséges intelligencia mögött ott az ember és az emberi szándék.

De az is lehet, hogy megfordítható a folyamat: akár az 1984-ben a Nagytestvér vagy a 2001 Űrodüsszeában a monolit, akik megfigyelik az emberiséget, lehet, valaki most is  megfigyel minket, s időben beavatkozik.

Így vagy úgy, még mindig a váratlan pillanatban átadott rózsa emléke, a kisgyermekek kíváncsi szemének látványa, a mélyből cunamiként előtörő tudatalatti érzelmek élménye tesz minket azokká, akik vagyunk, s amit az másik, az AI nem képes megélni, mert ’sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb’.*

* (Sophokles: Antigoné)