HONMENTŐK/HONVESZTŐK

A XX. század sajátos állatfaja a szépen kidekorált katonatiszt (…) Alighanem konzervatívabb és jobboldalibb, mint amit én egészségesnek tartok, de ettől még akár jó vezető is lehet. A kérdés, hogy a kapott (vagy kikapart) felhatalmazást mire használja fel. Egyesíteni akarja a nemzetet, vagy csak az egység illúzióját, a nemzeti monotóniát akarja létrehozni. 

 

A XX. század sajátos állatfaja a szépen kidekorált katonatiszt, akit államfői pozícióba dobott a történelem hullámverése. Ez a férfi (bocsánat, nagybetűvel kell: Férfi) olyan, mint amilyenek a katonatisztek meglehetősen gyakran szoktak lenni: jó fellépésű, fegyelmezett, szigorú, gondolkodását tekintve nemzeti és konzervatív, a vezetésről alkotott felfogása pedig általában autoriter vonásokkal terhelt. Időszakos népszerűsége pedig alighanem annak tudható be, hogy a bizonytalan korszakokban az állampolgár előszeretettel fedezi fel magában a kisgyermeket, akinek szüksége van egy megbízható apafigurára, aki pofonnal fegyelmez ugyan (ha szerencsénk van, a tesónkat, nem minket), de ugyanakkor a stabilitás illúzióját nyújtja – a hitet, hogy a változó, érthetetlen világban van valami, ami állandó, még ha az egy apai pofon is.

Ráadásul ez a karakter nem csak apa, de konkrétan hős is. Jellemzően kadétiskolában szívta magába a tudást*, és igazi csatákban bizonyította bátorságát és szakértelmét. (Tegyük hozzá: gyakran egy olyan hadsereg alkatrészeként, ami úgy általában nem mutatkozott rátermettnek. Ami csak kiemeli az ő személyes nagyságát.) A nép pedig szereti a hősöket, talán mert ő is hős akart lenni (legalábbis a kisfiúk), hűvös tekintettel akarta pásztázni a horizontot a végső roham előtt – csak aztán nem lett hős. Szavazna ő akár Winnetou-ra is, de Winnetou halott, van viszont helyette egy lokális hadisten, akit támogatni lehet. Aki meg fog menteni minket, fel fogja emelni a megtiport országot. Hisz ha győztes seregeket tudott irányítani, akkor nyilván az ország hajóját is képes kormányozni akármilyen viharban**.

Magyar katonatisztek 1917-ben

Amúgy nincs is baj ezzel a figurával. Alighanem konzervatívabb és jobboldalibb, mint amit én egészségesnek tartok, de ettől még akár jó vezető is lehet. A kérdés, hogy a kapott (vagy kikapart) felhatalmazást mire használja fel. Egyesíteni akarja a nemzetet, vagy csak az egység illúzióját, a nemzeti monotóniát akarja létrehozni. A kettő között a különbség (leegyszerűsítve) talán két mondaton keresztül ragadható meg. Az egyiket Mannerheim, a finn vezető mondta:

“…a nemzeti egység nem teremthető meg a politikai jobboldal feltételei alapján; a szociáldemokrata munkásmozgalom pozícióját is tudomásul kell venni.”

A másik a spanyol diktátor, Franco száján jött ki:

“Egy polgárháborúban ugyanis a terület szisztematikus elfoglalása, amely együtt jár a szükséges tisztogatásokkal, előnyösebb a fegyveres ellenség gyors legyőzésénél.”

Az első mondat a valódi egység létrehozásának szükségességéről szól. A második arról, hogy a nemzet egységének látszatát a nem belepasszoló nemzettársak megölésével vagy megfélemlítésével lehet elérni. Az elsőt egy vezető mondta***, a másodikat egy tömeggyilkos. Szerintem ez a honmentő és honvesztő közti igazi különbség.

Magyar és osztrák államférfiak alkudozása a miniszterelnöki palota erkélyén – 1907

Olvasás közben amúgy megfordult a fejemben, kell-e Horthy a kötetbe. Azon morfondíroztam, hogy mivel amúgy is olvastam már róla monográfiát (hogy vagánykodjak: többet is), a róla szóló tanulmányt kihagyom, a másik öt fazonról Romsics bizonyára sokkal inkább tud újat közölni. Nem hagytam ki, és jól tettem. Nem csak azért, mert ismétlés a tudás anyja****, hanem mert így kontrasztba helyezve vált világossá, a mi Horthynk miben különbözött a kollégáktól. Azt kell mondjam, a hat férfiember közül ő volt a legkevésbé karizmatikus, ugyanakkor szerepe sokkal inkább korlátozódott a reprezentációra – kormányzói ténykedése jobbára kimerült az uniformisban való pompázásban. Amiért picit hálás vagyok, egy agresszív Francóval alighanem rosszabbul jártunk volna.

Remek ismeretterjesztés, hiánypótló életrajzokkal, de hát Romsicstól ilyesmit várunk. Ami kicsit csalódást kelt, az az utószó. Persze már tapasztaltam, hogy a professzor úr nem a nagy eszmei fúziók, az inspiratív átkötések mestere, sokkal inkább érzi magát otthon az aprómunkában – de egy, az addigiakat szolgaian összefoglaló, konkrét mondatokat megismétlő lezárásnál többre számítottam.

* Kivétel Pilsudski, aki nem katonai intézményben, hanem az oroszokkal vívott meglehetősen terrorizmusgyanús gerillaharcban kupálta ki magát. A lengyel úriember olyan értelemben is kakukktojás, hogy ő az egyetlen a kötet szereplői közül, aki a radikális baloldal felől érkezett a nemzetmentő pozíciójába.
** Az, hogy a katonai kvalitások egyáltalán nem garantálják, hogy az országvezetés komplex feladatával is megbirkózzon a delikvens, olyan tény, amit saját tapasztalatán kell megtanuljon a polgártárs. A kötet szereplői is szinte kivétel nélkül gazdasági téren sükebókának bizonyultak. Igaz, némelyiküknek a körülmények sem igazán kedveztek, hogy ilyen irányú képességeiket kibontakoztassák.
*** Nem szándékszom amúgy Mannerheimet túlhájpolni – a finn fehérterrorban viselt felelőssége vitathatatlan. Ugyanakkor képes volt pályája későbbi szakaszában az egész nemzet, és nem pusztán a nemzet begyöpösödöttebb felének szimbólumává válni.
**** Eddig még nem gondoltam bele, de ha a tudás anyja az ismétlés (ami gépies folyamat), akkor az apja valószínűleg a kreatívabb megismerés. Amiben érzek némi szexizmust.

A cikk másodközlés a szerző engedélyével.

Author: Járvás Péter

1998-ban érettségizett Nagykőrösön, majd felsőfokú tanulmányait az ELTE TFK magyar-művelődésszervező szakán kezdte, de nem végezte. Könyvesbolti szakmai pályafutása Budapesten, egy Múzeum körúti üzletben kezdődött, később Magyarország piacvezető könyvkereskedelmi cégéhez került. Hat éve folyamatosan ír online könyves recenziókat, dinamikusan bővülő karakterszámmal. 2015 óta a Merítés-díj zsűrijének állandó tagja. További írásai: Kuszma

Vélemény, hozzászólás?