Imaginárius napló egy valódi világban

Hol vannak a harminc évvel ezelőtti, vidám, vízbe ugráló gyermekek, a bicikliket a víz melletti szikláknak támasztó, iskolát kerülő, kövek közt bújócskázó csibészek, akiket anyjuk bottal keres, mert nincs erősebb lény a kubai anyánál. Hova lett az a vidám Kuba? Ma  tutajon menekülő embereket  fülelt le  a vízirendőrség, pár visszatoloncolt nő elmondása szerint megverték őket, és egy fejbe vert nő kiejtette kezéből a kétéves kislányt, a kicsi elmerült, a hatalmas óceán elnyelte. Hogy bír el ennyi szomorúságot ez a föld?

Reggel van, kinyitom az erkélyem, és beszívom a párás, meleg levegőt, a tenger sós, simogató leheletét, a zöldséges áruinak szagát, csak szívom behunyt szemmel, tudom, hogy Havannában vagyok, aztán már ott vagyok  a tornácon gyermekkorom kék ege alatt, lógatom a lábam a képzeletbeli óceánba, és arról álmodom, hogy majd elérek egyszer valahova messze, az óceánon túl. De az akkori diktatúra csak nevet a gondolaton is, ám egy gyermek álmai erősebbek minden diktatúránál.

Kinyitom a szemem, nézem a szemben levő erkélyen kiteregetett ruhákat, elárulják, ki lakik a házakban. Csipketerítők kimosva, kifehérítve, öreg nők magánya, esetleg a tévé alá, az asztalra teszik őket, ha van tévé, amit a Miamiban lakó unokától jött pénzből vettek a dollárboltban hosszú órákig tartó  sorban állás után, a dollárboltban, ahová a turisták bemehetnek  sorban állás nélkül is, mert a pénz beszél.

A tévé a feledés, mert semmi látnivaló nincs benne, hacsak nem a sok ferdítés és az a két kínai film. Már Beni Moreno se énekel benne, hisz másról álmodott ő… Nézem a szobám falán mosolygó Beni képét, az ötvenes évek Kubáját fekete fehérben, a kiselejtezett amerikai Cadilleceket, a Capitolio büszkeségét. Aztán újra kimegyek az erkélyre, öreg nő néz egy tévét, az unokája iskolába megy vörös ideológiával a nyakában. De még így is jó az a tévé, jobb, mint kinézni a szomorúság utcáira, a düledező házak árnyékára. Még avokádó sincs mindig, nemhogy kenyér, és tejet a gyermekek nem látnak, nem kóstolnak, nem tudják,  mi az. A tej nélkül felnövő gyermek csak egy a sok paradoxon közül. A dollárboltban vagy a nehezen fordítható MLC-ben csak rum van, semmi más, mintha egy alkoholista nemzetet akarnának létrehozni. Meglepetésemre találtam Frida Kahlo másolatot berámázva és Jézus csodatevéseit ugyanabban a majdnem üres boltban. Ha teljesen üres lett volna, talán méltóbb lett volna, mint Fridával és a csodatevő Jézussal, mert valahogy nem jelent meg a boltban a kenyérszaporítás, hiába reménykedtek azok ott kint a hosszú sorokban órák óta.

De nem is a rummal van a baj, az kell az afro-kubai szellemeknek is, ők sem bírják anélkül ezt a szerencsétlen életet itt lent, a baj az éhezéssel van és a zene nélküli utcákkal, a néma Malecon magányával.

Hol vannak a harminc évvel ezelőtti, vidám, vízbe ugráló gyermekek, a bicikliket a víz melletti szikláknak támasztó, iskolát kerülő, kövek közt bújócskázó csibészek, akiket anyjuk bottal keres, mert nincs erősebb lény a kubai anyánál.

Hova lett az a vidám Kuba?

Ma  tutajon menekülő embereket  fülelt le  a vízirendőrség, pár visszatoloncolt nő elmondása szerint megverték őket, és egy fejbe vert nő kiejtette kezéből a kétéves kislányt, a kicsi elmerült, a hatalmas óceán elnyelte.

Hogy bír meg ennyi szomorúságot ez a föld?

A tanár nem eszik, úgy megy tanítani éhesen, kopottan, az orvos egész éjjel életeket ment és éhezik, keserű a lehelete és sós a lelke, és én szeretném azt mondani neked, kubai barátom, hogy jobb lesz, de nem tudok mondani semmit, mert már rég nem hallod meg. Erős vagy és elkeseredett, csillog a szemed, szép vagy, és már el sem hiszed magadról, hogy az vagy, csak azt tudod, hogy én vagyok az, aki elmehet, és te vagy az, aki marad. Mindig maradsz,  nekikeseredsz a bizonytalanságban, a halál árnyékában. Úgy érzed, gyűlölnél, ha tudnál, de nem arra tanított a nagyanyád, csak már ő sincs, a szeretet is fakult körülötted, és Kuba már rég nem az a Kuba, ami a falamon van fekete fehérben.

Mesélsz nekem egy házról: valahol messze a kandallóban ropog a fa, zene szól, operaária, van egy nagy zongora is abban a házban, lágyak a színei, illatos a levegő, béke van és elfogadás…

Csakhogy sosincs béke. A világban sosincs, csak itt ebben a jól elrejtett képzeletbeli házban, itt nincs háború, nincs gyűlölet. Itt már én sem félek. Lehet, ezt láttam gyermekkoromban, amikor lógattam a lábam és néztem a felhők vonulását, a különös alakokat, talán ez rajzolódott ki ott fent, de ott lent akkor esett be az a kétéves kislány a vízbe, akkor nyelte el őt és az álmainkat a hatalmas óceán.

Vissza tudjuk őt hozni? Lesz-e erőnk rá? Szorítsd erősen, anya, a gyermeked, amikor megütnek, ne engedd el, és akkor visszapörög az idő, a Maleconon újra zene szól.  Nincs éhezés, boldog gyermekek ugranak a vízbe, péntek este mindenki kiteszi a hangfalakat és táncolnak önfeledten, a rendőr is, aki megütött, és addig ütött, míg kiesett kezedből a gyermek, de már visszamentél, ott a gyermek a kezedben, az emberek arcára visszakerült a mosoly.  A Gato Tuertoban gyönyörű kubai nő énekel az éjszakában, lakkcipős nagybőgős kíséri, a házakban készül a comida frijoles, salsazik a nagymama, aki keveri az ételt, és salsazik az unoka vagy kint focizik az utcán, üveggolyóval játszanak a gyermekek és nevetnek, csilingel a hangjuk, avuacadeeeee, mangooooo, kiáltja az árus…

De akkor történt valami, visszakerültünk a jelenbe: 2022. november 3. van ma, most omlott le egy ház előttem, leesett másfél emelet, láttam a hintaszéket és a lámpát, a többi odalett. Öt rendőr nézegette a hatalmas törmeléket, mentő sehol. Sokára jött egy buldózer, keresgélte a helyszínt. A rendőrök sárga kordont tettek, az emberek úgy nézték az egészet, mint a tévében. Szerettem volna elszakítani a kordont és odarohanni, eldobálni a nehéz köveket, mert lehet,  ott jajdult utolsót a gyermek a kövek alatt. Mint ezelőtt egy héttel egy ötéves kislány… A törmelék betemette. Betemette Adela Jimenezt is, az öreg, meggörnyedt, kilencvenes Adelat, aki kis zacskójával ételért ment sorban állni. Fiatal korában Batista ellen harcolt, aztán nővér lett és tanár, hitt a forradalomban, szerette Fidelt, férje meghalt 43 évesen, soha nem volt gyermeke, és kilencven évesen leszakadt a háza, csak a konyha maradt meg, de étel nélkül. Miben hitt már Adela? Ezért harcolt, ez lenne a győzelem? Vajon mi volt az utolsó gondolata a törmelék alatt? Nem volt Miamiban gyászoló fia, aki csomagot vagy dollárt küldött volna, csak az a törmelék, az utolsó pillanat, az öreg Adele, aki behunyja a szemét.

Reggel van, add a kezed, kubai barátom, hadd vegyek át egy keveset a szomorúságodból!

A tengerparti étteremben fogadás van, miniszterek, vezető ügyvédek, NATO képviselők. Nem sokat nevetnek, de látszik az arcukon a felsőbbrendűség. Rosszul öltözöttek és fáradtnak tűnnek. Nem szegények,  de arcuk kifejezéstelen. Vajon ha látják a mérhetetlen szegénységet az utcán, vagy egy labdázó, elkeseredett, éhes gyermeket, eszükbe jut néha a saját gyermekkoruk, amikor ők is ott rúgták a labdát a gyermek szüleivel, nagyszüleivel? Ha egy pillanatig egyedül vannak az ideológiák árnyékában, látják a tükörben azt a régi gyermeket, aki önfeledten szaladgált a házakból kiszűrődő éjjeli zene hangjainál az  utcákon és a víbe ugrált a Maleconon és bújócskázott a sziklák közt?

Sétálok Havanna utcáin, az út szélén, mert bármikor leszakadhat egy erkély. Minden második ház eladó. Eladják, és a tízezer dolláros útra indulnak, át Nicaraguába, Hondurason, Guatemalan és Mexikón túl az Államokba, a lehetőségek földjére. Embercsempészek szállítják őket határokon át, minden országban a csempészek adogatják őket tovább Mexikóig, ahol a kartell vár. A kartell dönt. Ugyanaz a kartell, amelyik Mexikóvárosban dönt. Ott átkelnek a Rio Bravon, ha sok pénzük van, a jobb helyeken. De ha valamiért cserélődnének az amerikai őrök, akkor futni kell más átkelőhelyre, mert ha visszatoloncolják őket – Mexikónak szerződése van Kubával -,  akkor visszajutnak Kubába, ahol el van adva a ház, s még börtönbüntetést is kaphatnak. A börtönbüntetés soha nem hónapokban van megszabva, hanem hosszú években, évtizedekben.

De ki veszi meg a házakat? A többi kubai, aki feljön vidékről, akinek az avokádóját árulják vagy aki a csempét gyártja a turisták által kubai személyek nevére megvett házakba. Jineterok, gazdagabb , idősebb külföldi   nőknek  magukat áruló izmos, fekete férfiak, táncolnak, énekelnek, mindent megtesznek, szeretnek is latin vérrel, ha kell. Csak kijussanak onnan! A fiatal lányok karcsúak és szépek, pontosan olyanok, mint amilyenekre az öreg, gazdag amerikai vagy európai férfituristák vágynak. Oscar díjat nyerhetnének bármely hollywoodi filmben az alakításukkal, mímelnek szerelmet, ragaszkodást, odaadást, bármit, csak kimenekítsék őket a nyomorból. Őket és gyermekeiket. Elhagyják férjüket, aki nem hoz pénzt, és keresik a lehetőségeket. A gyermekeknek enniük kell, ki tudna ítélkezni felettük?

Elhalad egy rózsaszín Cadillec, benne szőke, mosolygó, drága ruhákba öltözött, fiatal amerikai lányok kiabálnak a szélbe, az út széléről a fekete, egykori balerina lány nézi őket szomorú szemekkel… Neki soha nem lesz olyan ruhája, és nem jut ki innen, pedig hányszor álmodta már, hogy a Metropolitanban lép fel, ő lesz Alicia Alonso utódja… Ehelyett hazamegy a sötét lakásba, veszi a nejlonzacskót és elindul a sorba, ahol épp veszekednek, kinek  hányas a száma, ki ki előtt van…

Valahol keleten ugyanúgy zöldellnek a fák a dzsungelben, csodálatos állatok élnek, mit sem tudva a nyomorról, kolibrik raknak golflabdányi piciny fészket, leguánok másznak a fákon, akik az Afrikából áthurcolt egykori rabszolgák hajóiról kerültek a szigetre. Vízesések hullanak a mélybe, és tiszta a levegő, kristálytiszta a víz. Délre mangrove erdők ékesítik a tájat.

Varadero partjain a legszebb a víz, és langusztát is lehet enni pár ezerért, de nem kubaiaknak, ahol egy orvos havi fizetése hatvan dollár, egy tanáré huszonöt, a languszta meg 10 dollár.

A tengerparton nejlonsárkányt eregetnek a gyermekek,  egyszerű kis  szerkezet, három kis nejlondarab hosszú fonalon, de olyan magasan repül, amilyen elérhetetlen magasságban  vannak a kubai gyermekek álmai.

Száz kilométerre van Florida a tengeren túl, naponta megpróbálnak átkelni kubaiak, de sokszor elmerülnek a tákolt tutajok, és a cápák ott leselkednek csapatokban, tudják, hol az ennivaló.

Erről a Kubáról álmodtál gyermekkorodban, kubai barátom?

Egy házból zene szűrődik ki a keserűségbe, zenészek énekelik el legmélyebb érzéseiket, újságpapírba csomagolt szavak, akár az utcai szendvics, üres kenyér sajt emlékével. Olyan gyönyörű gondolatok, olyan szomorú magány, az asztalon egy üveg rum, a szemekben csillogás, itt ülnek a világ értékes művészei  ebben a kis konyhában, könyveket illusztráltak, kiállításaik voltak, zenélnek, énekelnek, festenek, tehetségesek, de ki emlékszik majd rájuk? El tudod menteni, anya, ezeket a szavakat, hangokat, érzéseket valahova mélyre, az emberiség bölcsőjébe, ha már a gyermeked nem tudtad kimenteni a hullámok közül?

Öregek cammognak az utcákon, mennek a hosszú, reménytelen sorokba, nincs gyógyszerük, nincs megélhetésük, nyolcvan, kilencvenéves öregek, gyermekeik Miamiban vannak vagy valahol máshol sorokat keresnek ők is.

A Hotel Inglaterra ugyanoly ékesen ragyog, mintha mi sem történt volna a tainok óta. A pálmafák ugyanolyan szépen zöldellnek, a Capitolio kupolája romantikusan görbül az ég felé, a tenger csodálatos egyedülálló kékje és a homok sima fehérsége évszázadok óta ugyanolyan szédítő, ez lehetne a világ legszebb országa.

Nem lehet nem szeretni ezt a szigetet, nem lehet elfelejteni soha Kubát, ha egyszer az ember odaszületett vagy ott járt, vonz az emberek jósága, az úgynevezett kubanizmus, a gyermekek nagy barna szeme és különösen szép mosolya, a zene és a tánc csodás egyvelege, az öreg nők kedvessége, amikor szerelmemnek szólítanak, ha ismeretlenül megkérded, hol van egy utca. A mojito íze, a tengerparton elhaladó nagy autók színessége, egy emlék, egy érzés, egy mozdulat… A santerák fehér, makulátlan ruhája, a vallások különleges szinkretizmusa, afrikai és keresztény praktikák, fehér és fekete mágiák, ősi rituálék, apáról fiúra maradt soha le nem írt titkok, az abakuák titkos szövetsége, a palo monte kókuszkorongok jóslata, a santerák vizespoharai és babái a fehér terítőn, a beszélgetés a szellemekkel, a hihetetlen erejű táncok Callejon de Hammelben, ahol elmesélik az egész rabszolgaság történetet és az istenek közbenjárását.

Egy csoda ez a sziget, minden sebből vérző csoda. A mennyország emléke valahonnan nagyon régről, a történelem előtti időkből.

Karácsony jön megint, eltelt egy év. De a kisjézust most ejtette a tengerbe az anyja, amikor a rendőr rávert. Amikor kislány voltam és lógattam a lábam a tornácon, néztem az eget, a tévében csak egyórás adás volt naponta, abban is Ceausescu elvtárs hazug beszédei mentek, nem volt se kenyér, se tej, se liszt, csak szomorú öreg arcok, és egy furcsa összetartás. Étkezési jegyek, üres, sápadt, éhező arcok a sorokban. Megismétlődik. Nem volt már remény, hogy valaha jobb világ lesz, fáztunk télen, éhesek voltunk, és a legfontosabb a pionír nyakkendő volt. Hogy hittünk benne, Istenem, mintha az a darab vörös rongy bármi erőt is adott volna, melegített volna a hideg télben… Aztán  emberekről hallottunk, akik börtönbe kerültek, mert beszélni mertek, a vízen át menekülők eltűnéséről, és rettegtünk. Addig, amíg egyszer csak már nem féltünk, amikor már nem számított az élet. Leomlott a mi falunk is, de az már nem a házfal volt, hanem a minket mindentől és mindenkitől elválasztó fal, és mi átléptünk rajta.

Kedves kubai barátom, te, aki énekelsz abban a konyhában, aki életeket mentesz meg egész éjjel egy kórházban és reggel összeesel a fáradtságtól, aki egész nap tanítasz egy iskolában és gyermekeid otthon éheznek, és te is, aki mindezt egyenruhában nézed, tudd, hogy amikor az a kisgyermek eléri az óceán fenekét, valahol összeomlik egy fal.  Mind átléptek rajta, vége lesz a szenvedésnek, nem ez fog boldoggá tenni, csak szabaddá, és elindulhatsz, hogy megkeresd a tainok és szibonéjek titkát, az elveszett mosolyod és a zenét Malecon partjain, bárhol is lennél.

Akkor már messze leszek, lógatom a lábam azon a tornácon, de mosolyogni fogok veled…

Így találkozik majd az óceán a gyermekkel, a múlt a jövővel, a remény a szabadsággal.

(A cikk illusztrációi a szerző felvételei)