Kovács Bálint publicisztikáit szívesen olvasom, érzékeny, kellően éles, ugyanakkor jól alátámasztott írások, amelyek jól ragadják meg az adott téma talán kevéssé látványos, de húsbavágó aspektusait. Plusz még mondattanilag is rendben vannak. Úgy voltam vele, hogy ha csak a fenn citált erények harmadát átemeli a regénybe, akkor már nem lesz különösebb gond. És hát különösebb gond nem is lett.

Annyit érdemes az elején tisztázni, hogy ennek a regénynek programja van. Vagy ha úgy tetszik, etikai vetülete. Mégpedig jó izmos etikai vetülete, ami azt illeti – ami mindig egyszerre szimpatikus és (irodalmi értelemben) veszélyes. Kovács központi szereplője Zsófi, aki nem viseli el, ha hozzáérnek. Aminek nyilván oka van. Ez a forgatókönyv pedig egyfajta trauma-krimit ígér: az olvasó ugyanis, mint valami rendőreb (a póráz másik felén az íróval) elindul a nyomokon vissza az ősforrásig – addig az eseményig, ami Zsófi érintésfóbiájáért felel. Kovács három szálat ajánl fel, amin haladhatunk: az egyik Zsófi gyermekkora a súlyosan mérgező anyával és a fájdalmasan passzív apával, a másik Zsófi jelenkora az egyetemi időszak zűrzavarával, valamint van egy kettes számú jelenkori szál, ahol egy nem túl kompetens pszichiáter próbálja feltárni a trauma gyökérzetét.

Fontos regény. Elsősorban azért, mert Kovács vitán felül lelkiismeretesen utánajárt az egész kérdéskörnek, ismeri a trauma illetve a traumafeldolgozás szakirodalmát. Ugyanakkor úgy érzem, nem mindig tudja elkerülni, hogy a már említett erkölcsi vetület rátehénkedjen a irodalmi minőségre. Karakterei kellően emberiek vagy felháborítóak, ami megfelelő önsúllyal látja el a regényt, de az én ízlésemhez képest túl sokat akar elmagyarázni, ami óhatatlanul szűkíti az olvasatok lehetőségét*.

Mindezzel együtt működőképes szöveg – van benne annyi kraft, hogy üssön. A címe meg kifejezetten remek.

* Úgy gondolom, az események puszta ábrázolása szabad kezet ad az olvasónak abban, hogy azokat önállóan értékelje. Ezzel szemben a központi karakterek gondolatainak folyamatos feltárása (akár E/1-ben, akár E/3-ban történik) gyakran oda vezet, hogy az események értékelését a szereplők (és az író) elveszik tőlünk. Zsófi reakciója egy futó érintésre szerintem önmagában kellő információtartalommal bír – ha akár ő, akár más elkezdi elemezni ezt a reakciót, az gyakran csak tompítja a kép erejét.