MIT KEZDJEK ÉN, SZEGÉNY TATÁR

Sokan felteszik a kérdést, itt már mindenki tatár lesz lassan, aki kérdéseket tesz fel. Ugyanazt kérdezik sokféleképpen. Sok-sok kis filozófus születik az emberekben, létet és tudatot feszegetnek, melyik volt előbb, a tojás vagy a csirke far–hát? Azért gondolkodom így, mert vagyok, aki vagyok, vagy azért lettem szegény tatárrá, mert már akkor is az voltam, amikor még nem tudtam, hogy türk vagyok? Nem tetszik valami, mert az én helyzetem ennyit enged? Avagy azért vagyok ebben a helyzetben, mert nem tetszik valami? Jól kereső kistérségi nemzeti politikai tanácsadóként akarom, hogy haverok döntsenek – avagy a haverjaim döntenek, ez jó és helyes, én pedig kellemes irodában álmodom meg másoknak, mások pénzén, mások életét?

Mit kezdjek én, szegény tatár, hisz egy fityingem sincsen?*

Akinek amennyije van, annyit is ér – mondta hazánk egy napkeleti bölcse. Milyen igaza van, a vagyon a mindenható hatalom alapja, az emberiség fejlődésének csúcsán a pénz meghatározó. Lézeres traffipax műszer jut a szolgálati AUDI-ra, vagy egy szerencsés megkapja éppen azt a csirke far–hátat, amire a milliomos nagyasszony kecsesen rámutat? Akinek egy fityingje sincsen, az legfeljebb fintorogva elmélkedik, se autó, se far–hát.

A tenyerem is elkopott a sok kocsma kilincsen.

Marad a kocsma. Közmunka. Diplomával a zsebben autót mosni. Várni, hogy kegyeskedik valaki embernek tekinteni, és fűnyírásnál bonyolultabb, ne adj’ Isten: fontosabb feladatot rábízni. Ha mégsem, akkor marad a kocsma, ahová, most már tudjuk jól, az igazi magyar apa viszi el a gyerekét: meccsre, vadászni, kocsmázni. Ez a nagy magyar apa küldetése, amíg anya otthon a konyhában van, mos-tereget-vasal, gyereket szül és sárga csekket tölt ki megsegíteni a nemzet egyetlen vezetőjét. Marad a kocsma, itt minden egyszerűbb, simább, nem kell erőlködni, a gondolatok jönnek maguktól, még akkor is, ha azok nem sajátok, hanem tévében, fészbukon, rádióban mondta a hozzáértő bölcs. Csak reagálni kell. Ennyit várnak el: jól reagálni.

Egyebet már nem tehetek, Selmecről immár elmegyek

O jerum jerum, jerum, O quae mutatio rerum.**

Irány Marbella! Vagy Modzarella, Szent Ilona… vagy hogy hívják a multikulturális földi paradicsomot, ahová a legbátrabb magyarok viszik a trónörökösöket! Ezt lehet tenni. Go West! Az átkos, brüsszelita-kommunista liberális fertő, ahol már a hírek szerint, mert bemondta a ’suthrádió, kalifátusokban erőszakolnak férfiakat, nőket, és nemváltásra kötelezett óvodásokat. Nincs más, nem is valódi választás ez, a sorsunk jelöli ki az utat, nekünk, akiket régen ver.

…

Tán legjobb lesz ha elmegyek

Vitéznek a csatába.

Ott nem lesz gond, és nem lesz bú,

S nem élek pénzhiányba’.

Egy jó golyó ha eltalál,

Vígan köszöntlek szép halál…

Ha pedig mégsem jönne be a kitántorgó kitérő, ha mégsem fogad magába minket a migráns-világ, ha nem kellünk a kutyának sem, akkor még mindig marad valami, amibe utoljára kapaszkodhatunk. Mert mi mindig kiszolgálunk valakit, mindig úgy jutunk előre, ha mások kedvében járunk, ha eladjuk a múltat, a jelent, a jövőt, az elkövetkező generációk jövőjét – helyünk a nagyvilágban az, hogy helyünk sehol se legyen, hol unokáink leborulnak.

*Mit kezdjek én szegény tatár (Was fang’ ich armer Teufel an)

(1763 előtt) (fordító: Gyula diák 1931.)

Szakestélyeken elmaradhatatlan, ad hoc mulatozásokon vagy hazafelé is gyakran hallható. Korábbi fordítása is ismert. A latin refrén jelentése:

**Jaj, jaj! Micsoda fölfordulás!