Fák. Körülbelül evvel ki is merítem Sárvárt. Az utolsó olyan rész volt, amit még nem láttam, egészen bent a városban, két percre a vártól. A várba mellesleg be is ugrottam, „beugrani a várba”, igen, bementem a hátsó kapun, barokkos, dísztelen, de csinos házak vannak a váron belül.
Először egy udvar, abból meg nyílik egy másik udvar, a kapuban (ami tulajdonképpen egy átjáró) két doboz, „Vidd és olvasd!”, hát jó, mondom magamban, választottam kettőt, mennyire más, ha könyv van a kezemben. Volt már régen is ez a fóbiám, saját munkahelyemen, ahol élők és holtak ura voltam, mint idegen bolyongtam, mígnem rájöttem, a kulcscsomót magamnál kell tartanom, akkor hivatalosnak látszom és mert mások szemében mérem meg magam, hivatalos is vagyok, portásország, a könyv kiragadott a pszichológiai illegalitásból, létem egy idegen vár udvarán igazolást nyert. Immáron, tegnap.
De a képeket akartam mutogatni. Átmentem és el és tova, ugyanis nem találtam az arborétum bejáratát, csak a Gyöngyös nevű patakot figyeltem, az átfolyik rajt’, jött egy hölgy szembe egy kis hídon, mily’ romantikus, de különben mégsem, kérdem tőle, te drága hölgy, ezt még magamban, de azt meg már nem, hogy hol lehet bemenni ide az arborétumba? – és zavart szerénységgel, esküszöm, kapcsolódik a múltkorihoz, de mégis igaz, az élet mint dramaturg – azt mondja: „Já nye pányimáju”, de hogy ez ukrán volt-e vagy orosz, azt már meg nem mondom. Van a Birodalom című sorozatban egy svéd orvos, aki svédül beszél a dánokkal, szerencsések azok a népek, amelyek ilyen nyelvi testvériségben és szomszédságban élnek.
Hanem egy szobor. Ilyet még nem láttam, mit akart a költő?, ez aztán érdekes, hogy a szobor faragja ki a szobrot, metaszobor, Pygmalion, gyermeket s anyát farag, rögtön egy családot, és akkor még nem is beszéltünk a szobrászról, aki hús és vér, vagy az volt, és jövök ehhez még én, a szemlélő, barackos-túrós tömpört majszolva. (A szobor további metaelmélkedést igényel.)
Madárdal, madárdal, madárdal, ezt a képek nem adják vissza, és volt egy tábla, hogy „Távol-keleti gyűjtemény”, mentem, és nehéz megmagyarázni, miért, azt hittem, festmények lesznek á la Hopp Ferenc, a szellem magányos útvesztése (természetesen növények voltak), meg volt ilyen „Születések fája”, kicsit visszaélek a személyiségi jogokkal, egy olyan vastag fa, melynek vastagságát csak kisujjam vékonyságával voltam képes érzékeltetni, és más szerintem nem is történt meg volt, hanem ennyi.
