EURÓPA CSENDES, ÚJRA CSENDES…

 

A tévét bámuljuk. Drága tévé, most vettük. Hetven éve. Szinte új. Ahhoz képest, amilyen tévék eddig voltak, egészen jól bírja. Ülünk, és nézzük a műsort. Egy amerikai macska és egy amerikai egér kergeti egymást, összetörnek mindent, mi pedig jól szórakozunk. Nálunk egér nincs, macska szinte leszedálva, kövéren fekszik.
Rohangálás csak a tévében. Állítólag több mint 80 éve rohangálnak. Néha kicsit lassítanak, aztán átmennek a szomszédba, ott is rohangálnak. És mi is nézzük, tudatosítva magunkban: azt nézzük, ahogy mások rohangálnak fel és alá. Ez a néző vagyunk mi, Európa. Azt nézzük, ahogyan „mások” rohangálnak. (Vö. Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról – a mediterrán ember nem rohangál. Az atlanti ember rohangál, rohanva eszik és olyan kütyüket gyárt, amit mindig vihet magával, ha menekülni kell.)

Tom és Jerry, a Metro-Goldwyn-Mayer rajzfilm figurái

Európa csendes, vagy nem…

Mi volt előbb? A civilizált tyúk, vagy a barbár tojás? Az örök kérdés, amelyre a választ mindig a győztesek írják, visszamenőleges hatállyal. Visszatekintve az írásos, többnyire átírásos emlékeinkre, illetve a temetkezési szokásainkra (bárhol leásunk 3 métert, gejzírként tör fel a tárgyi emlékezet), a barbárokról elmondható, hogy vicsorognak és rohangálnak. Előbb a sztyeppén, aztán a réteken, mezőkön, földeken, dombokon, bele a vízbe, akár egy boldog kiskutya, aki kiszabadul a panelből. Kalandokat keresnek, elrabolni való nőket, kifosztásra váró uradalmakat, bárki tulajdonában is álljanak, ha úgy vesszük: eldobott és visszahozandó labdát. Valamit keresnek. Ha véletlenül megtalálják (mert egy szűz, egy szarvas, egy begombázott sámán vagy menyét vérbe dobott velős csontok úgy mutatják), talán észre sem veszik, mert nem a megtalálás a lényeg, hanem a keresgélés, a hajsza.
Eszük ágában sincs önszántukból befejezni a rohangálást. Történik valami, addig sem unatkoznak, és nem kell levagdosni a zubbonyról a gombokat, hogy vissza lehessen őket varrni. Ha egyszer megérkeznének „oda”, nagyon elcsodálkoznának, és hirtelen komoly paradigmaváltásra kényszerülnének. Például államot alapítanának. Csakhogy, akit ötezer éve üldöznek, az nem érzi jól magát, ha nem üldözik. Gyanús neki, hogy ez csak csel. Az 5000 éves üldöztetés már az archetipikus tudás (Jung) része, azaz olyan energiacentrum, ami az eredeti élmény megismétlésére ösztökél.*

Európa csendes, mert a rendes az csendes…

Amikor elérkezik a megfelelő pillanat, előáll egy hivatásos megmondó, egy filozófuskirály, egy bölcs, egy megvilágosodott szent ember, és kinyilatkoztatja: megnyugszunk. A törzsek szövetségéből nemzetek születnek, akik vándoroltak, azok letelepednek, akik otthonról rohangáltak a szomszédba gyújtogatni és balhézni, azok otthon maradnak. Van egy kis morgolódás, egy ideig többeknek hiányzik a rohangálás, őket civilizált módon korrumpálják, megölik, felnégyelik, falvastól felégetik, aztán jöhet a mise.
Az új trendnek megfelelően kővárak épülnek, falak, mindenki higgadjon le, kardokat a ládákba, mostantól mindenki békés polgár, és ha valami nem tetszik, akkor majd „megbeszéljük”. Új életet kell felépíteni, civilizáltan, aztán a gyerekek életét, aztán a gyerekek gyerekeinek életét, határozottan és hatékonyan beszabályozva. Időközben lehet festményekről és fényképekről leretusálni a nem kívánatos múltat, úgymond: nem csak eltörölni, hanem, újraírni. „Az nem is úgy történt, mi jobban tudjuk”. Kis csinosítgatás, hobbikertészet, utcaseprés, és készen is van az új Európa. Nem pont olyan, mint amilyennek a költők leírják, de hát, a változás mindig változással jár.

Aztán… egy napsütéses kedd reggelen, megérkeznek az új barbárok. A kapuhoz.
Ők a hátrahagyott rokonok a hegyen túlról, az erdőben és sztyeppéken vadembereskedő testvérek, vicsorogva, rohangálva (hol láttunk már ilyet?), néhány eretnek szerint mi is épp ilyenek voltunk, még a tabula rasa előtt, (apokrif iratok közösségi égetése minden második pénteken, szigorúan a Dallas után). Miután a hatalom sikerrel eltünteti a kellemetlen – külföldről pénzelt – emlékezőket, mindenkit megnyugtat: azok ott a falon túl nem is a mifajtánk, mi eleve nemesnek és civilizáltnak születtünk (kivéve azokat, akikről listánk van, hogy talán mégse). A hatalom pénzt és energiát nem kímélve kideríti: tudósaink szerint a barbárok, 57.5%-ban azok az ellenségeink, akiket egyszer már legyőztünk, 42.5%-ban az aljas mocskos belső ellenségeink, a fennmaradó 14.68%-ban pedig valójában vámpírok. Tudósaink értenek mindenhez. Csak a számokhoz nem, de ahhoz nekik nem is kell.

Az Isten áldotta nép issza a szavakat, mint vasgyári melós dupla műszak után a munkavédelmi italt, elhisz mindent, előszedegeti a láda mélyéről az ükapák fegyvereit, amelyekkel kapcsolatban sem gyanú, sem szemernyi kétely nem merül fel, szent relikviák azok, történészeink már írják hozzá az idevágó mesét. A barbárok rohamoznak, némelyikük ismerős, még a ruhájuk is, az arcuk, a kiabálásuk – de hát ők ellenségek, tudjuk, harcolni muszáj: vagy ők, vagy mi.

Miközben az egyszerű dolgozó kisemberek setesután csörgetik a rozsdás kardokat, társadalmi szinten a civilizáció már szintet lép. Felméri a lehetőségeket, majd bámulatos rugalmassággal képesnek mutatkozik bármire, bármilyen unortodox erkölcsös eszközre (aljasságra), bármilyen barbárságra azért, hogy megakadályozza a barbárok betörését. Gyakran hagyja a saját barbárjainak, hogy legyenek egy kicsit barbárok ők is. A civilizáció a túlélése és a hatalmának megmentése érdekében egyszerre küzd a külső és belső ellenségeivel, akiket igyekszik összemosni.

A barbárokat egyébként a civilizáció küszködése nem hozza lázba. Annyian vannak, mint az… szóval, sokan vannak. Rengeteget megöltek már a nemes rokonok, de csak nem akarnak elfogyni. Erősebbek, fittebbek, több bennük a győzni akarás, nincs vesztenivalójuk. Eltelik egy kis idő, a várfalakon és lent farkasszemek nézése válik rutinná, a hideg évszaknak egyelőre esze ágában nincs megérkezni, hogy a barbárokat hazazavarja – mit lehet tenni? Nem marad más, meg kell alkudni. Kötni egy jó fajta biznicet. Megpróbálja korrumpálni a barbárokat, megegyezni velük hátha nem a mi feleségünket vagy lányunkat akarják használatba venni.

A terv mesésen működik. A barbárok asszimilálódnak, sőt, ők lesznek a civilizáció legnagyobb élharcosai, szószólói, még szép ruhát is kapnak, néhány kitüntetést, és csákót a fejükre. Hurrá.

Európa inkább csendes, mert az jobban megéri…

A civilizáció túlélt. Ismét jöhet egy békésebb időszak, ezúttal már jobban felkészülve arra, amikor újra megérkezik egy horda, és talán kevesebb idő lesz taktikázni. A felülemelkedés időszaka ez, poszt- és neo-, röneszánsz (sic!) és más figyelemelterelés évei köszöntenek be. Az immáron vitathatatlanul túlélő társadalom igyekszik magát távol tartani minden kényes témától, kizárni a külvilágot, és sokat látott bölcsként felülről nézni az eseményeket. Hiszen már megvívta a maga csatáit, és nem akar újabbakat. Nem akarja, hogy bármiféleképp is kompromittálódjon, belekeveredjen rizikós csetepatékba, nem érdekli, milyen erkölcsi és morális szabályokat hág át ezért, a cél szentesíti az eszközt.

Konstantinápoly

Európa, amelyet joggal neveznek az európai (!) civilizáció bölcsőjének, nem szeretne annak sekély sírhantja is lenni, esze ágában sincs még egyszer háborús terepasztallá válni, bármit megtesz ennek elkerüléséért, a megalkuvás és a „kisebbik rossz” dilemmája napi standarddá válik.
Ezt sokan kihasználják, hiszen gyengeség. A hatalom pedig sosem a gyengéké.
Európa egy ideát, egy álmot kerget, de közben lepaktál azokkal, akik ennek az álomnak az ellenségei. A döntéshozó üzletel az ellenséggel, kiegyezik, elnéz, illetve politikusként felhasznál bárkit és bármit, majd bágyadtan széttárja a karjait, közben már azt keresi, hol nyerhet egy kicsit… nem Európa, hanem ő, aki sikerrel sajátítja ki a nevét és a szellemét.
Európa fél a konfliktustól, mert tudja, mennyit vesztett már a múltban, ezért inkább hagyja, hogy nevetség tárgyává tegyék, akár saját tagjai. Nagy képernyős tévében nézi, ami a határainál történik, deklarál, hosszasan elemez, de egy-egy taktikus vétó miatt még kimondani sem tud, vagy mer semmit.

Európa csendes, mert mint a sziget: kincses…

Európa rengeteg kincse kell mindenkinek. A pénz. Mert pénzből sosem elég. Minden ezért van, a föld, a gyár, a munkaerő, az információ, a hadsereg, az élet és a halál, igazságok és hazugságok, a hírek, az álhírek, a balhék, a műbalhék, a fenyegetések, a csókkal kiegyezések, a zene, a tánc, az összes látványosság.

Az egér és a macska csak rohangáljon a tévében, de Európa már nem akar rohangálni. Akinek Európa kincsére fáj a foga, annak elég ennyit kihasználni: nem akar több háborút, még csak kis forradalmakat sem, pláne nem szabadságharcot, lyukas zászlót, elcsatolt félszigetet, kisebbségi szuverenitást, szeparatistákat. A harc nem fér bele. Bármi inkább. Korrupció, rablás, egy-egy újságíró meggyilkolása, ügyek eltussolása, hazugság-spirálok, bármi, csak háború ne legyen. Európa liberális demokratikus értékei is kifakulhatnak, felhígulhatnak, új értelmezést nyerhetnek – csak béke legyen. És pénz.

A tévében mindenki úgy rohangál, ahogy akar. A tévé kikapcsolható, vagy legalább a hangerő lejjebb vehető, átkapcsolhatunk andalító muzsikára, természetfilmre, vadregényes tájakra, melodramatikus művészfilmekre, ahol a főhős merengve bámulja a távoli nagy semmit, és idézi Rousseau magvas gondolatait emberről és világról, miközben a nézőt megborzongatja a kezében szorongatott kés, az arról lassítva csepegő vér, és újra a távoli nagy semmi.

Európa csendes, meg egy kicsit szűk is…

Néhány bátrabb európai portyázó azért kimerészkedik a falon túlra. Zrínyi leszármazottai azonban nem azért rontanak ki a várból, hogy még egyszer utoljára megmutassák, van becsület – inkább azért, mert ebben is lehet egy kis üzlet. A merész vállalkozó látja, hogy odakinn minden más, nincs ez a liberális demokratikus bla-bla, nincsenek fékek és ellensúlyok, csupán a fénylő, dinasztikus, soha el nem kártyázható hatalom. Szeretne ilyet otthonra is. Természetesen európai pénzen. Úgy van vele: aki fizet, az ne szóljon bele, hogy mire költjük a pénzt. Sőt, nemzeti hitvallás, ha még oda is köpünk egyet a sokcsillagos abroszra: nesztek, hasznos idióták.

Aztán majd lesznek hangok, akik azt mondják: nem ismerős ez valahonnan?
Nem léptünk már egyszer ugyanebbe a folyóba?
Nem liberáliskodtuk már el egyszer ezt a történetet?
Nem lehet, hogy mégis van új a Nap alatt, új eszközök, új módszerek?
Vagy ezek ugyanazok a gazemberek; csupán fejlettebb a processzor, amelyik már nem is mikro, hanem egyenesen makro?

Drezda bombázása

Európa csendes, újra, csendes, abból baj nem lehet…

Európa azt hiszi, ha „eléggé úgy csinál, mintha”, akkor elkerülheti a rohangálást, akkor megőrizhet valamit abból, amire annyira büszke volt, amit annyira el szeretett volna érni, a vérgőzös századok, az I. és II. világháború, a haláltáborok, a menetelő csizmák, a legyőzötteket megerőszakoló győztesek kijózanodása után.
De megőrizhet-e bármit, ha csak „úgy csinál, mintha”, ha azt gondolja, az egér és a macska csupán a tévében rohangál, amihez neki semmi köze?

———————–

* Egy barátom úgy mondaná: körbeért a történelem. Az Európában üldözött protestánsok kimentek Amerikába, és ott ugyanazt tették az indiánokkal, amit korábban velük tettek Európában. Az Európában üldözött zsidók kimentek Izraelbe, és ott a világ egyik vezető katonai hatalmaként nem tudnak másképp nézni az őket körülvevő arabokra, mint ahogyan évszázadokig rájuk néztek Európában.
A nyilasok viselkedését megírta Zoltán Gábor az Orgia c. könyvben.
A komcsik viselkedését megírta Spiró György a Sajnálatos események c. könyvben.
A nyilasok által üldözött komunisták kimentek a Szovjetunióba, majd ’45-ben visszatértek és ugyanazt csinálták, mint a nyilasok.
A kommunista párttitkár fia ugyanazt csinálja, amit a nyilasok. Szabályszerű.
A történelem körbeért.

Author: Seres László

Született a világ közepén, a hetvenes évek közepén, majdnem az év közepén, a hónapnak sem a közepén, inkább hajnalban mintsem félórával később. Lehetett volna csillagász vagy gépészmérnök, focista vagy közgazdász, vagy hivatásos drukker, sőt biztosítási ügynök, vagy valaki, vagy szinte senki, egy befutott kifutófiú, éjjeli bagoly, ami nem az, aminek látszik, végtelen-táblázat varázsló és fotó-bűvész, egy mindenkivel közös hangot kereső mikrofontos ember... de a fura urak és még furább hölgyek másképp gondolták, megforgatva a sors kerekét néhányszor. Jelenleg önmagát filléres emlékek gyűjtögetőjeként és kiárusítójaként definiáló identitáskereső.

Vélemény, hozzászólás?