Ha csak annyival akarnám eladni Philippe Sands könyvét, hogy jogtörténeti munka, ami arról szól, hogyan rögzültek a „népirtás” és az „emberiesség elleni bűntett” fogalmak a nemzetközi jogban, akkor gyakorlatilag élve temetném el az idei év egyik legfontosabb tényirodalmát. Úgyhogy nem is teszek így. Mert ez a mű sokkal több ennél.
Ez ugyanis (legalábbis ami felépítését és dinamikáját illeti) egy krimi. Philippe Sands nyomozni kezd saját nagyszülei után, akik abból a Galíciából származtak el, ami a Monarchia szétesése után hol ukrán, hol lengyel, hol náci, hol pedig szovjet fennhatóság alá került, és miközben a történelem jó alaposan megnyomorgatta, lefoszlott róla minden etnikai heterogenitás. A nyomozás gócpontja a térség egykor sokszínű kulturális központja, Lemberg (vagy Lviv, vagy Lwów, esetleg Leopolis, mikor hogy), és ahogy gyűlnek az adatok, képbe kerül két egykori nemzetközi jogász is, Hersch Lauterpacht és Rafael Lemkin.
Az első az „emberiesség elleni bűntett”, a második pedig a „népirtás” fogalmának kidolgozója, ilyen értelemben pedig mindketten kulcsszereplői annak az új nemzetközi jogértelmezésnek, aminek első főpróbája a nürnbergi per volt. Mindketten ugyanabból az azóta elveszett világból, a galíciai zsidó hagyományból érkeztek, ugyanarra a lembergi jogi fakultásra jártak, és mégis két gyökeresen eltérő (bár a laikusok által gyakran összemosott) jogértelmezést alakítottak ki maguknak. Lauterpacht világában a jog eredője az individuális egyén, következésképpen a tömeggyilkosság „csak” egyének elpusztítása, és ekként kezelendő, Lemkin szerint viszont a csoport ellen elkövetett atrocitások külön jogi kategóriának minősülnek, tehát a megszüntetésükre tett szisztematikus törekvéseket is külön kell vizsgálni.
Persze mit ér egy könyv főgonosz nélkül – és hát ebben az időszakban bőven lehetett kiből meríteni erre a szerepre. A nyertes Hans Frank, a megszállt lengyel területek főkormányzója, aki személyében egyik fő felelőse a keleti zsidóság elpusztításának. A dolog pikantériája, hogy Frank maga is jogász, aki egyik fő ötletgazdája volt a náci jogértelmezésnek, ami finoman szólva is meglehetősen különbözött Lauterpacht és Lemkin megközelítésétől, tekintve, hogy a nemzet közösségét állította a jog központjába, egészen konkrétan kimondva, hogy a jog az, ami Németország érdekeit szolgálja*. Három jogértelmezés csap hát össze, egy pazar finálén belül: a nürnbergi bíróságon.
Remekmű, mégpedig több szálon is az. Sands családfa-feltárása párosulva a kelet-európai holokauszt eseményeivel önmagában is olyan személyességgel ajándékozza meg a könyvet, hogy időnként megáll bennünk a levegő**. És erre még ráépül a nemzetközi jog átalakulásának kérdése, ami ugye Nürnbergben egy remek tárgyalótermi dráma keretein belül kulminál. És ez az elem különösen aktuális kérdéseket feszeget. A második világháborút megelőzően ugyanis a nemzetközi jognak nem volt lehetősége fellépni akkor, ha egy állam a saját polgárainak elpusztítására tört. A törökök, miután kiirtották az örményeket, teljes lelki nyugalommal léphették át az országhatárokat, semmiféle retorziótól nem kellett tartaniuk. Azonban a háború pokla új helyzetet teremtett, olyan bűnöket, amelyek egyszerűen nem maradhattak megtorlatlanul, ezért lett szükség a Lauterpacht- ill. Lemkin-féle forradalmi értelmezésekre. Persze ezek az elemek új problémákat hoztak magukkal, kezdve azzal, hogy a világpolitikai realitás felülírta az újítások hatáskörét, ezért aztán szóba sem került, hogy Sztálin a vádlottak padján igazgassa a bajuszát.
Azóta pedig a nemzetközi jog, a külső beavatkozás fogalma még inkább erodálódott, köszönhetően többek között II. Bush iraki ámokfutásának. Úgyhogy most a nemzeti szuverenitás fogalma reneszánszát éli, ez pedig azzal az igénnyel jár, hogy az emberi jogokat ezek a szuverén államok a sajátos szuverén módjukon értelmezhessék – magyarán ismét azt tehessenek állampolgáraikkal, amit csak akarnak, és ebbe senki ne szólhasson bele***. Ahogy a nemzetközi közösség elbátortalanodik, az autoriter állam úgy lesz egyre bátrabb. És minél kevésbé számíthat retorzióra, annál szabadabban fogja értelmezni az emberi jogokat saját állampolgáraival kapcsolatban. Ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Szóval nyilván rossz, ha nyomást gyakorolnak kívülről Szent Hazánkra, persze, nagyon rossz. De lehet, az se jobb, ha egyáltalán nem gyakorolhatnak nyomást.
