Álmomban egy virágos réten jártam. Minden nyugodt volt és békés, könnyed, kellemes, a levegő tiszta, a világ ártatlan, szeretettel telve. Amikor ez a szép álom véget ért, megráztam magam, félhomályban ültem, fáradtan, és muszáj volt kicsit lefeküdnöm, aludni.
A válság előtti életünket többnyire a megszokás uralta, a napi rutinok, a reflexekké korcsosult unásig ismert „döntési” helyzetek. Táblázatok, naptárak, megszokások irányítottak. Meghatározott forgatókönyv szerint haladtunk „A” pontból „B” pontba, észrevétlenül, mint mindenki. Másik „A” pontokból, másik „B” pontokba, néha egyenesebben, máskor kacskaringósabban, de útjainkról igyekeztünk nem letérni. Járt utat járatlanért ne hagyj el… csak féláron, pult alól…
Bizonyosak voltunk abban, hogy kik vagyunk, honnan és nagyjából merre tartunk, még akkor is, ha a célunkat nem tudtuk pontosan. Volt a világ és voltunk mi. Az életünket, ha épp nem mi éltük volna meg, akkor élte volna valaki más. Ugyanúgy.
Azután… ránk szakadt az új rend
Előbb csak a távolban, aztán a szomszédban, majd a mi utcánkban is megjelent a járvány. Bezárkóztunk, amit lehetett kizártunk. Minket is kizártak, mondhatni, bezártak („nem a normálisak zártak be minket, hanem mi zártuk ki az őrülteket”). A többség ezt vállalta, kényszeredetten, de remélve, hogy ezt az időszakot (is) túl fogjuk élni. Közel harmincezer honfitársunknak nem sikerült. Barátoknak, családtagoknak, ismerős rokonainak, rokonok ismerőseinek, valakinek az utcából, a házból, a régi munkahelyről. A járvány győzött.
A többiek alkalmazkodtak. Kijártak, amikor lehetett, és nem kijártak(!), amikor nem lehetett. Maszk az arcra, viseljük, megértjük. A nagy kérdés az lett: ki tud eléggé, sőt: jobban alkalmazkodni. Vállaltuk, és minden héten megtudtuk, a következő hetek lesznek a legnehezebbek. Mindig a következő.
A mi életünkben még talán sosem jött ilyen fordulat. Elbeszélésekből tudjuk, hogy legyen otthon mindig 1-2 zsák krumpli, mert talán azt esszük hónapokig, ne lakjunk gyár, vasútállomás és híd mellett, mert a bombák oda hullanak, és nem szabad nem figyelni mindenre, mert bármi megtörténhet. Bevásárlókocsikat tolva gyűjtjük a 60 kiló cukor, 100 kiló lisztet, étolajat, élesztőt minden mennyiségben… Most nem csak egy hosszú hétvége miatt köszönt be a világvége, hanem a bizonytalanság, a napi hírek miatt, és attól, amit a szomszéd vagy a trafikos hallott, hogy már mondják a rádióban is, közeleg az apokalipszis, a megjósolt kataklizma, és már késő bunkert ásni, marad az ablakok bedeszkázása, a bizalmatlanság, a félelem azoktól, akikről „tudjuk”, hogy vírust terjesztenek. Mert a járvány ilyen.
Mi mindent jobban tudunk. Adatokat értelmezni és szimpátia alapján eldönteni, ki hazudik, avagy kinek a hangján szól maga az Úristen! A következetlenségek érdektelenek, nem verhetnek éket a tökéletes teóriák közepébe. Ami reggel még hazaárulás, az délután már nemzetmentés. Ha ez mondja, akkor oltásellenesség, ha az mondja, akkor a szent igazság.
Mindent tudunk, epekövet is operálnánk már, habár gőzünk sincs mi a különbség vírus és baktérium, megfázás és influenza között, örülünk, ha a két kezünket meg tudjuk különböztetni egymástól, s ha már lementünk kutyába, akkor a lábainktól is. Mert mindent tudunk, hiszen nem tudunk semmit, és úgy a legkönnyebb. Miért nem tudunk semmit? Egyszerűen: nem tudhatunk semmit. Azt tudjuk, amit tudhatunk, azt is úgy, ahogyan nekünk tudnunk szabad. Tévét nézni például szabad, de azért, inkább csak vígjátékokat. Mert mi egy boldog nemzet vagyunk, amelyet nyugatról és belső árulók támadnak, tekintetünket kelet felé kell vetnünk. Ami történik, annak oka van: amit a nyakunkba kaptunk, az nem lehet véletlen.
A járvány kiváló „eszköz”
A járványra hivatkozva bármire rá lehet fogni: „a járvány miatt”. Ha valakivel nem akarunk találkozni, beszélni, tárgyalni, ha valamihez nincs kedvünk, unjuk vagy épp frusztrál, akkor a nyílt egyenesség helyett a járványhelyzet a kibúvó. Ha egy szolgáltatásért extra felárat kérünk, ha lemondunk egy vállalást – ki ne értené meg: a vírus miatt tesszük, és nem azért, mert ez csak egy kifogás vagy indoklás.
A politikusok is így tesznek. Elterelik a figyelmet, a hatalmuk biztosítása érdekében ez egy játszma része, úgy kell a válság, az ellenség, mint egy falat kenyér. Sőt, az ellenségeket össze is lehet kötni – mi pedig éppen rettegtetve vagyunk, még önmagunkkal sem tisztázzuk a helyzetet, akkor hát hogyan lenne esélyünk „átlátni a szitán”? Sehogy. Nem ez a dolgunk. Nem kell más, csak a szerep, amelybe kényszerülünk. Látjuk, amit láthatunk, és semmit abból, amit nem szabad. A figyelmünk, a gondolataink, a cselekvéseink mindig irányítottak, hátha nem vesszük észre, pláne: nem reagálunk arra, amit elrejtenek előlünk (például: kiket oltottak, mikor, mivel, miből).
Pótcselekvésekkel reagálunk. „Komoly segítség” járvány idején a frontvonalban lévőknek, ezért kiállunk tapsolni az erkélyre. Egy ideig, aztán elunjuk. Táncolunk, mert az trendi. Immáron legalább tízszer legyőztük a vírust és a válságot, mi, a kiválasztott nemzet, amelynek csodájára jár a világ, minket másol, és kéz a kézben vagyunk éppen kivezetve a sötét demokráciából az új, tiszta és fényes tekintetű feudalizmusba. Öröm és boldogság, hangos énekszó, taps. Semmi nem számít, mindennek oka van, elégedjünk meg ezzel. Dicsérjük az Urat (nem azt, olyasfélét, de másikat), hozsánna néki, aki vezénylő csillagként mutatja az utat. Töltsük időnket a semmivel, vágjuk le, majd varrjuk vissza a gombokat a kabátunkon, addig sem kérdezősködünk, csak esszük a hazafias krumplit, most kaptuk a demokráciáért vívott harcunkért, mert jó helyre szavaztunk. De mást nem tudhatunk meg, semmit. Nem tartozik ránk, csak felborítaná a belső békénket.
Visszapillantás
Hol van az a nyitott, toleráns, kíváncsi, rohanó ember, aki járvány-helyzet előtt voltunk? Azelőtt. A rendkívüli helyzetek, a vírus, a Heineken vörös csillaga, az éles (vagy nem) lőszerrel éjszakai üres belvárosi tereket őrző katonák járőrözése előtt? Hónapokig bámultuk az ablakon túl a napsütést, az esőt, a havat, a szelet, a megkergült időjárást. Addig sem kellett foglalkoznunk a háttértörténetekkel. Virtuálba kerültünk, távkapcsba, ingame szekvenciákba, kamera által homályosan, hangszóróból zörögve, hörögve és köhögve. Idomítottuk a lelkünket, szelektáltunk fontos és lényegtelen között, bármi alapján tettük is. Nethuszárokká váltunk, szörfözés helyett már cirkálunk, fekete öves szájkarate és elmésnek hitt akrobatikus ninja-mutatványok helyettesítik a valódi interakciókat.
Megőrizhettünk valamit a régi énünkből? Bele merünk nézni a tükörbe? Azt látjuk ott, akik vagyunk , vagy azt, akik voltunk? Talán azt látjuk, amit látni akarunk? Megőrizhettünk-e valamit abból, amink volt? A kapcsolatokból, az érzékelésekből, az ingerekre adott egykori reakcióinkból? Vajon ki dönti el, mi a fontos, amit meg kell(ene) őriznünk? Mi? A helyzet? Mások, helyettünk? Mi alapján szelektálunk? Az elmúlt egy év vezeti a szívünket, a nosztalgia, esetleg a moralizálás? Van-e jogunk kevés információ alapján rosszul dönteni? Adhatunk-e esélyt annak, hogy tévedünk? Ha pedig túljutottunk ezen: mi vajon fontosak vagyunk másoknak? A régi énünk, vagy ez a mostani? Mit látnak, mit láttak belőlünk? Azt mutattuk egy éven át, amit hittünk, vagy valami egészen más kép rajzolódik ki rólunk? Akiket mi elengedtünk, ők is elengedtek minket? Visszatalálhatunk egymáshoz, és ez ösztönös, tudatos, logikus, taktikus, kényszerű?
Volt és van bármire valódi ráhatásunk? Ha azt feleljük: van – ezt csak hisszük, tudjuk, tapasztaljuk? Eldöntöttük, hogy akik nekünk megmaradtak, azok fontosak. De mi van, ha ez pusztán önámítás? Mi van, ha éppen azt vesztettük el, akire igazán szükségünk lenne? És tudunk-e tenni valamit azért, hogy akik minket elvesztettek, visszakapják azt a régi „én”-t, akikre emlékeznek?
Nagy várakozások pillanatai ezek
Kapunyitási pánik, (f)ordított klimax. Kezünkben a kis műanyag, hogy a vérünkben az antianyag. Sugárzunk és virágzunk, eljött a Grand Opening ideje. Kertekben kertelnek a régi zsiványok, stadionba vágyik a hálás közönség, idő előtt és lapzárta után. Szabaddá váló ifjú seregben tombol a tesztoszteraszon a korsó sör, „Odass, integet a fura manus abban az orbános álarcban, mosolyogj, szívem, készül a fotó shop!” Lélegzetünket visszafojtva követjük a last countdown számait, fogy a fagyi, egyre több az oltott, a védett, a nyáj, az immunis, kissé elhízott, egykor szebb napokat látott izzadt antitest. Az utcán még maszkot hordunk, de az étteremben már nem kötelező, együtt vagyunk, újra, mindenki itt, százan és ezren, végre! Egészségedre, kishaver, heya, cicám, randira jó vagy nálam, itt a jelvényem, magyar kártya, hitelkártya, vakcina kártya, lekáderezhetsz bátran, ha van nálad scanner, tele vagyunk lével, büfi-dús az esszencia, dolgozik a rostos gyümölcspálinka, sose halunk meg, halleluja, Maldív-szigetekjárvány-all-aclusive!
Akadnak, akik szerint nem szükséges egy ilyen év után önismereti kérdéseket feszegetni, hiszen egy teljes, egészséges személyiség megőrzi azt, ami azzá teszi. Nekünk többieknek viszont talán nem ördögtől való a vizsgálat, fejlődött-e a karakterünk, satnyult-e, vesztette-e régi „fényéből”, kopott vagy kapott-e új ragyogást, esetleg csupán trükkös megvilágítás és smink kérdése? Mi a helyzet másokkal, a barátainkkal, családtagjainkkal, akikkel össze vagyunk/voltunk zárva, illetve, akiktől elszakadtunk: annak látnak-e minket, aminek mi önmagunkat?
Mindez függvénye egy fontos részletnek: alkalmasak és hajlandók is vagyunk-e szembenézni a bezártság időszakával? Őszintén. Durván, szigorúan. Talán mégsem annyira durván. Elnézően. Megengedően. Ha mi találkoznánk magunkkal az utcán, ha mi ülnénk le egy sörre, mi felismernénk-e magunkban a változást? Avagy hisszük, hogy az erős egyéniségünket egy ilyen tragikus katarzis sem ingatja meg?
Itt tartunk. Készen állunk onnan folytatni, ahol abbahagytuk? Eljátsszuk, vagy el merjük fogadni a tényt, hogy hacsak nem marionett figurák vagyunk, akkor ez lehetetlen?