„A ‘filozófia’ túlságosan elviselhetetlen, s ez a legnagyobb hiányossága. Hiányzik belőle a pátosz, az alkohol és a szerelem. Mi a ‘művész’? Egy ember, aki ‘mindent tud’ – de ezt nem tudatosítja. Hát a ‘filozófus’? Egy ember, aki a tudatossággal él, de nem tud semmit. A világ egy ‘univerzális sehol’, s nincs hova menned! Az ‘igazság’: az örökkévalóságba száműzött tévedés. A ‘melankólia’ =  érzelemmé vált idő.” – Émile Michel Cioran mondatai.

Alessio Andreani illusztrációja

Alessio Andreani illusztrációja

 

ELSŐ TÉTEL

Auguste Piccard vagyok, svájci fizikus. 1884. január 28-án születtem, Bázelben.
A ‘kozmikus sugárzás’ a legfontosabb kutatási területem.
Gyerekkorom óta vonz a (látszólag elérhetetlennek tűnőmagasság szédülete, amit a kedvesem 45 éve készülő „távolságelmélete” fog megoldani, ha majd túl fogja lépni a káosz-elméletből származó démonológiáját…
Gyakran órákig bámulom az eget, és a felhők méltóságteljes vonulását. Amikor kissé párás a levegő, az én szemem is homályosabb.
(Orvosi szempontból ez persze lényegtelen…)
Évekig kísérleteztem egy túlnyomásos, zárt kabinnal a Genfi-tó felett.
A Tudományos Kutatások Belga Nemzeti Alapja messzemenően támogatja a kísérleteimet, anyagi gondjaim nincsenek.
Megterveztem a két méter átmérőjű léggömböt – légmentesen záródó, túlnyomásos gömbfülkével -, amitől azt remélem, hogy lehetővé válik számomra a különlegesen nagy magasságba történő emelkedés.
Az a nő, akit mutatványommal le akartam nyűgözni (a hegyek között született emberek utánozhatatlan magabiztosságával) egyszer azt mondta nekem: „- Soha NE NEKEM próbálj bizonyítani, mindig csak önmagadnak! Az emberi természetben van valami cirkularitás, és önmagad elől nem menekülhetsz. Kiszállhatsz, elrepülhetsz – de hová?”
1932. augusztus 18-án végső stádiumba értem a kísérletsorozatommal, immár minden készen áll.
A nő ma délután vásárolni ment, az országunkba bevándorolt, emigráns értelmiségi barátnőivel Luzernbe.
Este (egyedül) be fog ülni a Genfi Operába, hogy (ismét) megnézze a Rigolettót.
A precíziós mérések szerint a mai napon 16.940 méter magasságba emelkedtem ezzel az ingatag hőlégballonnal.
A tengerszinttől számítva ez a távolság megközelítően kétszer nagyobb, mint a Csomolungma – a Himalája legmagasabb csúcsa.
Himalaja

MÁSODIK TÉTEL

Jacques Piccard vagyok, bennszülött svájci. Eredeti foglalkozásom szerint: mérnök -, magamat azonban inkább mélytengeri óceánkutatónak tartom.
Kölyökkorom óta a mélység vonz, a földalatti barlangok, a meredek zuhanás nem-várt szédülete. Rögeszmésen szeretem a szürkeségen túli félhomályt, a mély-bíbor, mályva és a sötétzöld színeket.
Dan Walsh amerikai barátommal, konstruktőr-társammal közösen építettük meg a Trieste nevű Baliscope-ot.
Hosszas töprengés után, úgy döntöttem: a Föld legmélyebb pontján próbálom ki a különleges tengeralattjárót. Ez a hely: a Challenger Deep, ahol a tenger mélysége 10.994 méter.
Jelentős támogatást kaptam az amerikai haditengerészettől, a mélytengeri járművemet (örök-áron) megvették, engem pedig tanácsadói státuszban alkalmaztak. Ettől kezdve nem voltak többé anyagi gondjaim.
A kísérletemnek 1960. január 23-át választottam, 28 évvel az apám világraszóló rekordkísérlete után. Aznap megtörtént a mélybe szállásunk.
Mielőtt fejünkre tettük volna a sisakokat Dan, a társam – tőle szokatlanul szigorú képpel – rámnézett, s azt mondta nekem nagyon halkan, szinte suttogva, hogy az összecsődült bámész tömegből senki se hallhassa: descente infinie”!
Az emberiség addigi történetében először került emberi lény ennyire távol a földfelszíntől.
A Trieste-nek becézett batiszkáffal sikerült elérnünk a Föld legmélyebb tengeri pontját: a Csendes-óceánban fekvő Mariana-árok fenekét. 10.911 méter mélyre merültünk, majd visszakecmeregtünk az unalmas felszínre. (Mindezt tizennyolcezer másodperc alatt…)
Erre az ötórás útra azért nem vittünk magunkkal műszereket, sem tudományos felszerelést, mert csak azt akartuk bizonyítani, hogy a legnehezebb küldetés is teljesíthető. Az apám akkor már nem élt, a szeretőm a parton ácsorgott, kissé távolabb húzódva a tömegtől, a visszatérésünket hisztérikus ovációkkal fogadó rajongóktól és szenzációt hajszoló (általa „prostituáltak”-nak minősített) fotóriporterek sisere-hadától.
A nő – akit az alámerülésemmel el akartam kápráztatni -, azt mondta nekem (néhány órával később, rá jellemző határozottsággal), egyenesen a szemembe nézve, halálosan komolyan:
„- Ez a nagy dobolással együtt járó nyilvánosság világa tőlem nagyon idegen. Én a csendet és az önként választott magányt szeretem. Minden kimondott szóval sokat veszít az ember.”
Este persze gyertyát gyújtott értem a Genfi Nagykatedrálisban tartott „hálaadó éjféli misén”, aztán hazasétált lassan kóricálva, egyedül. Útközben készített néhány remek fotográfiát, romos lépcsőházakról, alvó hajléktalanokról, kapubejárati rozsdás kilincsekről.

Ez a Challenger Deep, ahol a tenger mélysége 10.994 méter. James Cameron felvétele.

HARMADIK TÉTEL

Dr. Bertrand Piccard vagyok, svájci főorvos-pszichiáter, amatőr léghajós. Lausanne-ban születtem, 1958. március 1-jén.
Kutatási területem: a regrediált hipnózis.
Brian Jones brit vadászrepülővel – a társammal és barátommal –, elsőként repüljük körbe leszállás nélkül a Földet – egy üzemanyag-feltöltés nélküli léggömbön.
Ez az út 1999. március 20-án kezdődött, ezt követően 19 napon át folyamatosan lebegünk, végül a huszadik napon 21 óra 55 perckor ismét földet érünk.
A barátommal kettesben – embert próbáló körülmények között – összesen 46.759 kilométert tettünk meg.
Repülés közben úgy éreztem magam, mint aki hosszas vajúdást követően végre újjászületett.
Útközben többször gondoltam az apám és a nagyapám életére és világra szóló, rendkívüli teljesítményeikre.
Eszembe jutott az anyai nagyanyám tragikus élete is.
Magamban legtöbbször egy nálam tizenkét évvel fiatalabb lányhoz beszélek, aki mostanában az indiai Tamil Nadu árvaházait látogatja.
Végtelenül hosszú ideje semmilyen konkrét részletet nem tudtunk egymás életéről, ezért azt módszert választottuk, hogy telepatikus önszuggesztió útján időnként suttogunk egymásnak.
Amikor (legutóbb) India fölött lebegtünk, megkértem Briant: vegye át a légijármű irányítását, amíg átszeljük a kontinenst.
A repülési bravúrom előtt a libanoni emigráns nő keskenyre összehúzódó szempilláival pislogva halkan azt mondta nekem:
„- Senki sem élheti mások életét.
Mindenkinek egyetlen élet jutott: a sajátja.
Az is túlságosan rövid, és tele van csalódással…
Csak a művészi alkotás és a teremtő fantázia ment meg a végleges elmúlástól.”