A teremben fojtogató volt a csend, csak az ultramodern légkondicionáló monoton zümmögése emlékeztetett arra, hogy még mindig a huszonegyedik században vagyunk, nem pedig valami sötét, feudális közösség erdejének mélyén. George Crabtree ügyvéd, és szabadidős közrendőr – vagy legalábbis az ő modern, kiégett reinkarnációja – lassan felállt, megigazította a mandzsettagombját, és az esküdtszék felé fordult. Nem nézett rájuk. A távolba nézett, oda, ahol a városi fények már elnyomják a csillagokat.
– Tudják, mi a baj a népmesékkel? – kezdte, hangja alig volt több suttogásnál. – Túl kényelmesek, mintaszerűek. Adnak nekünk egy ragadozót, egy éles fogú, borotválatlan szörnyeteget, akire rámutathatunk. Ugyanis, ha a gonosz egy farkas vagy egy farkatlan, akkor mi megnyugodhatunk. Mi nem vagyunk farkasok. Se farkatlanok. Mi csak emberek vagyunk, akik kosárral a kezünkben sétálunk az erdőben, és nőnek öltözve Britney Spears-t dúdolunk.
Megállt a vádlottak padja előtt. Hátra fordult, az esküdtekre nézett, akik között voltak, akik éppen váltak. Kicsit odébb ott ült a nő. Piroska Grimm, született Piroska Palmer. Nem volt rajta vörös köpeny, sem drága aranyóra, csak egy olcsó, konfekció kosztüm, ami elszürkült a neonfényben, egy fénytelen gyöngysor, és az ujján karikagyűrű hiánya.
– A vád azt állítja, hogy a farkas a tettes. Mert a farkas farkasnak farkasa! A vád egy kényelmes narratívát árul önöknek, amit egy bukott író, a tanúk padjára szólított Piroska volt férje vetett papírra bosszúból. Mert könnyebb eladni egy bestiát, mint az igazságot a modern magányról. Nézzenek rá erre az asszonyra! – mutatott Piroska felé. – Évekig élt egy megalázó házasságban egy férfival, aki csak karakterként tekintett rá. Egy férfival, aki akkor sem vette észre, ha öröme volt, sírt, ha vágyott, ha undorodott, mert ő épp a következő „bestsellerén” dolgozott.
Crabtree közelebb lépett az esküdtekhez, hangja most már élesebb volt, ritmusa mint egy pergődob.
– A nagymama nem volt áldozat! – dörgött az utolsó szó. – A nagymama egy teher volt. Egy elfeledett idős asszony egy átlagos házban, ahová a Google Maps sem lát el. Piroska pedig? Piroska nem virágot vinni ment, nem ételt szállított ki. Piroska éhes volt. Nem fizikai éhségről beszélek, hanem arról a tátongó, fekete űrről a szegycsont mögött, a végtelen eseményhorizontról, melyben összeomlik a szingularitás, melyet a modern élet illúziója vájt belénk. Amikor már nem elég a „like”, nem elég a figyelem, amikor a saját létezésünket csak úgy tudjuk igazolni, ha bekebelezzük azt, ami előttünk volt, ezzel magunkévá tesszük a nekünk tanított múltat, hogy a rendszerben biztonságos legyen a jövőnk.
Megállt egy pillanatra. Üres tekintete a semmibe veszett, aztán újra az esküdtekre meredt.
– Tisztelt tizenkét, e pillanatban még nem dühös ember. A modern tudományt, a hajszínezők világát idézem meg most. A DNS-minták nem hazudnak, csak a légből kapott metaforák. A farkas gyomrában nem találtak semmit, csak köveket, bennük fosszíliákat… azokat a köveket, igen, AZOKAT, amiket a társadalom dobált rá, hogy bűnbakot csináljon belőle. De a tanú lakásán? – intett Piroska felé. – Azokban a steril, IKEA-bútoros szobákban ott rejtőzött a kegyetlen igazság. Nem találták dulakodás nyomát, sem sikoly visszhangját a fugák közé szorulva. Csak egy csendes vacsora nyomait a teljes elszigeteltségben. Piroska… Piroska nem megölte a nagymamáját. Piroska „véget vetett az elkülönülésnek” egy olyan dermesztő világban, ahol már senki nem ér hozzá a másikhoz, senki nem érti a másikat, senki nem pöcköli meg pajkosan a másik orrát, még idegenekét sem a villamoson. Piroska a legszörnyűbb módon kereste az egyesülést. Falta a nagymamája minden szavát.
Crabtree, a szabadidős közrendőr, megrendülten eresztette le a kezét. A tekintete találkozott Piroska volt férjének megvető pillantásával, az íróéval, aki a hallgatóság soraiban ült. Most feléje mutatott.
– Ön! Igen, ön abban a méregdrága öltönyben, kezében az irodalmi díjjal! Ön megírta a szörnyeteget, uram, mert nem bírta elviselni, hogy a felesége valóságosabb, mint a fiktív egy-dimenziós hősei. Maga csinált belőle Piroskát, hogy ne kelljen észrevennie az asszonyt, akit képtelen felnőttként ábrázolni, mert akkor egyenrangúnak kellene őt tekintenie! A nőt, aki felemészti a saját felmenőit, csak hogy érezzen végre valami meleget belül. A nagymama nincs többé! Tisztelt hölgyeim, uraim, tisztelt esküdtek, barátaim, rómaiak, földijeim! Nem egy farkas foga vetett véget az életének, hanem a mi korunk jeges közönye, és egy nő kétségbeesett kísérlete arra, hogy ne legyen többé egyedül. Az ítéletet nem egy gyilkosságról kell meghozniuk, hanem egy társadalomról, amelyben az evés az egyetlen megmaradt intimitás.
George Crabtree, aki talán egész életében erre a monológra készült, ekkor leült. Piroska megette nagymamáját, Piroska mehet. A széles ablakokon át díszletszerűen napsütötte bírósági teremben maradt a feszült, AI képbe illő csend, ahol a szavak még percekig visszhangoztak a falak között, mielőtt a bíró kalapácsa koppant volna. Crabtree fején.
