Nem is tudom, hol kezdjem, nem leszek rendhagyó. Tizenháromszor voltam Kubában, úgy él ez a földdarab a szívemben, mint gyermekkori emlékeim összes lenyomata, olyan mélyről jön elő minden kép, amikor a havannai utcákon járok, mintha soha el sem jöttem volna otthonról, abból a keserű, áldott gyermekkorból. Előttem zengenek Cioran, a román filozófus szavai a gyermekkoráról: „Minek hagytam el a Mennyországot?” De mennyország volt? Ceausescu diktatúrájában voltam gyermek, és ahogy ezek a kubai emberek állnak hatalmas sorokban, és vagy kapnak ételt, vagy nem, úgy álltam én is nagymamámmal a tejsorban, a hideg télben ötévesen.
Nézem a kubai embereket: soványak és gyönyörűek, csillog a barna szemük, minden kislány egy fotómodell, balerinakönnyedséggel lépdelnek az anyukájuk mellett, remélnek egy darab kenyeret, amit nem biztos, hogy megkapnak. A kenyérjegyek gyorsan fogynak. Aki teheti, megveszi a kenyeret és az olajat jegyre, aztán továbbadja ötszörös áron… Szomorú, sovány és szép arcok néznek határozatlanul egy soha nem remélt változás felé, s nem is tudják, milyen szépeknek látom őket. Mint azt a kislányt is azon a kis széken, aki várja a tejet a nagymamával. Ott vannak még az MLC boltok, ahol MLC-vel, kitalált, virtuális valutával lehet fizetni, amit a külföldön élő rokonok tölthetnek rá a kártyára dollárban vagy euróban. Ám ezt a pénzt a kubaiak soha nem láthatják, mert az állam ráteszi a kezét. S ezekben a kiemelt, MLC boltokban is hosszú sorok állnak mosóporért. Nem ételért, hanem mosóporért…
Az utcán négyes csoportokban járőrőznek a rendőrök, a piramis modell jól ismert alkotóelemei. Minden négyes csoport felett áll egy rendőrfőnök, aki fölött egy újabb, felidézi bennünk Kafka: A törvény kapujában című írásának világát, s mint ott, itt is a piramis csúcsát halandónak elérni lehetetlen.
Látják a kamerát a kezemben, a Capitolio előtt sétálok, megkérdezik, honnan jöttem, milyen céllal. Keresem a kilencvennyolc éves La Chinat, a havannai Fridát, hogy megcsináljam a megszokott fotót, amit minden évben elkészítek, és magamban remélem, nem halt meg tavaly óta. De nem ezt felelem nekik, hanem amit hallani akarnak és ahogyan hallani akarják. Elengednek, sok ez nekik, de tudom, hogy amióta beléptem ebbe az országba, megfigyelés alatt vagyok, mint mindenki, aki idejön.. Láttam a határőr számítógépén a három színt: zöld, sárga, piros, és ezek a kódok jelentenek valamit, és nem a jamaikai zászló színeit. Ki hogyan érkezett, hol tartózkodik, mikor megy ki az országból. A Nagytestvér mindent tud. De én is tudom, mert ott álltam az olajsorban azon a napon, amikor elfogyott, nem kaptunk, és a felnőttek összeverekedtek. Gyermek voltam, nem értettem, mi ez a színház. A gyermek olyan másképp látja a világot! Mint most ukrán ügyvéd ismerősöm kisgyermeke, azt hiszi, vakáción vannak, mert étterembe mennek ebédelni és sokat sétálnak, mert az anyuka nem mutathatja könnyeit, amiket elfojtott, amikor az orosz támadáskor menekülni kellett. Mit értenek a gyermekek a diktatúrákból? Játszanak ezek a kubai kisgyermekek egy dobozzal, fociznak előttem, rúgom én is, ahogy csak tudom, hátha az a labda felmegy oda, ahol más döntéseket kellene hozni.
A fotókiállításomon öregek hallgatták a trova zenét: ez egy régi, lírikus trubadúr zene, gyönyörű és sokatmondó, aztán osztottam kis csokoládékat, egy nyolcvanöt éves néni háromszor is sorba állt, már nem is nézték a képeket, remegett a kezem a csokoládéval, bár lett volna ott a világ minden csokoládéja!
Az én orvos barátom éhezik: éjjel-nappal a kórházban van, szabadnapján is hívják, mert osztályvezető és igazgatóhelyettes, nincs ideje sorban állni ételért. Nincs autója, a motorja elromlott, pénze sincs, hogy megjavíttassa, mert a havi fizetése 55 euro. Kollégáival gyalog járnak be dolgozni, életeket mentenek éhesen, fáradtan, ha kell, huszonnégy órát töltenek ott, bármikor bemennek. Rengeteg a baleset, mert az emberek éhesen vezetnek és figyelmetlenül. Bármilyen fáradtak ezek az orvosok, ülnek a beteg mellett akár az utolsó pillanatáig, és fogják a kezét. Orvos barátom meséli, hogy Marseille-ben végeztek egy kísérletet, melyben tizenhat francia orvos vett részt komplett technológiával, gépekkel, felszerelésekkel, és tizenhat kubai. A kísérlet végén a kubai orvosok pácienseinek javulási rátája nagyobb volt. Megállapították, hogy azért, mert amikor csak lehetett, fogták és simogatták a betegek kezét, beszélgettek velük, meghallgatták őket, tehát valóban odafigyeltek rájuk, klinikai orvoslást végeztek.
A Covid idején sorra kerültek le a betegek a lélegeztetőgépről, mert javult az állapotuk. Valószínűleg ez is az állandó törődésnek köszönhető. S teszik mindezt azok az orvosok, akik ötven eurót kapnak egy hónapban. Megkérdeztem egy embert az utcán, hogy nevezné ezt a jelenséget saját szavaival, s azt felelte: ez a kubánia. A kubai lélek kivetítődése, fény a teljes sötétségben, emberség az embertelenségben, a kopott koloniál házak árnyékában, a harmincöt fokban hajlongó pálmafák alatt, a régi amerikai autók mögött, a büszkén sétáló turisták mögött, akik kifizetik az elegáns hoteleket, és olyan ételeket esznek, amikről a kubaiak csak álmodni tudnak.
Elmentem a zenészekkel egy házibuliba, de rég nem volt ilyen…Nem volt mit enni, egy csomag keksz volt hét főre, aztán összeadtunk némi pénzt, és lementek rumot szerezni. Adhattam volna tízszer annyit, de nem adtam, mert meg akartam érteni a kubai lelket, egy akartam lenni közülük. Diadalmasan jöttek fel, két palack újságba csomagolt Santiago rummal, kontrabanda áru, kettő egy áráért. Nagy volt az öröm, mert ez jobb a Havanna Clubnál. Nekem töltötték a legtöbbet, és elkezdtek zenélni. Soha nem hallottam szebbet. Lehet, a Santiago is segített, de hát ők professzionális zenészek. Egyikük, aki idős, fehér hajú ember, bottal jött, kezébe vette a gitárt, elkezdett énekelni, és megállt a levegő. Áradt a zene, hömpölygött, világok alakultak, érzelmek törtek fel, elcsendesült minden, csak a zene létezett. Ő Ireno Garcias, a trova egyik legnagyobb alakja. Éhségben lesoványodott öreg, egy univerzummal a lelkében és az ujjai közt.
Jose es Lazaro is életre keltették a kubai lelket, ott volt Malecon a háttérben, a tenger és a nagy koloniális házak lepattogzott falaikkal, a múlttal. Lazaro a beteg apjára vigyáz, mindenkinek segít, akinek csak tud. Nem fognak külföldi fesztiválokra menni, mert nincs pénzük sem lehetőségük, ott maradnak a Santiago rum árnyékában, kísérnek az estben a két gitárral, hogy jól érezzem magam, hogy biztonságban legyek.
Osdaly es Javier a galériát működtetik, ami állami és soha nem is lehet privát. De a saját kis pénzükből kifestették és teremtettek egy álomvilágot egy koloniális csodaépületben. Kedvesek, műveltek, igazi művészek, akik a Louvre-ban kellene nézelődjenek, ehelyett ott kínálnak az utolsó kávéjukkal, és mert azt mondtam, nem ettem halat, szereztek, megsütötték, amikor Kubában szinte senki nem eszik halat. Pedig víz veszi körül őket, de halat nem látnak. Ők mindent megtettek értem és szereztek nekem: hát ez a kubánia. Olyan, mint amikor a román diktatúrában a székelyek ha tört, ha szakadt, húst szereztek valahonnan, hogy megkínálják a magyarországi vendégeket, pedig semmijük nem volt. Aztán kínálgatták a kávét, és a magyarok nem értették, miért kínálgatják annyira. Nem tudták, hogy a székelyek soha nem is ihattak, nem jutott nekik, és ez ekkora dolog volt, hogy a becses vendégnek a legjobbat adták. Ez volt most nekem Osdaly hala.
Úgy szorítottam magamhoz a ‘Dzsungel: festmény és installáció’ projektjük kis darabkáját, amit nekem adtak, mintha az egész Amazonast hoztam volna át az óceánon keresztül. Nézem benne a madarakat, a zöldellő, hatalmas kubai nővényeket, hallom a szelet, érzem a nap melegét, és megjelennek előttem a fekete, izmos kezek a dohányföldeken, a cukornádat vágják és énekelnek, ott van az összes szent, Yemaya, a tengerek szelleme, TiemblaTierra a földé, Elegua, az utaké, ott van Chango, mama Chola, Siete Rayos, és nézik ezt az áldott, szenvedő szigetet, ott vannak a emberek keserűségében és boldogságában.
Este találkoztam egy rasztás öreggel a közeli iskola előtt, ő volt az iskola őre. Kérdésemre. miért nem zárják be, azt válaszolta, mert tévék vannak benne. Istenem! Beszélgettünk. Megtudtam, három munkahelye van, hogy megéljen, gyógyszereket is szállít s még takarít is. A Maleconon, a tengerparton van egy kis lakása, rossz állapotú, de a tengerre néz. Mi lenne a kívánsága, ha lehetne egy, kérdeztem. Az, hogy az erkélye egy hajó legyen katamaránnal, és onnan nézné a tengert, de – legyintett lemondóan -, soha nem lesz ennyi pénze…
Mennyi álom, mennyi elpazarolt álom…
Kerestem la Chinat, a kilencvennyolc éves havannai Fridát, de nem találtam a helyén. Nagyon szomorú lettem, csak ültem és folytak a könnyeim, összekeveredett bennem a múlt és a jelen, és nem láttam a jövőt. A mangóárus fiú odajött hozzám, leült mellém, újabb és újabb zenéket keresett, megosztotta az internetét velem, és giccses idézeteket olvasott. Olyan emberi volt ez a jelenet, hogy a négy rendőr sem tudott mit kezdeni vele. Az a fiú nem a középkorú turistát akarta, a pénztárcámat, ahogy korábban kínálkoztak fiatal társalgók, akiket könnyen kikerültem , ismerem a szegénységet és nem ítélem el a próbálkozásokat, csak szomorú vagyok akkor is, ha értem azt a nyelvet. Ez fiú csak vigasztalni akart, idézeteket olvasott órákon át, ott lakott valahol az emeleten, egyedül. Aztán elkezdtem játszani vele, gyermekem lehetne, és játszottunk felhőtlenül. Előjött belőlem a kislány a kicsi székről, aki mit tehetett mást, játszott, amíg várta a tejet. Tornádósat játszottunk, ciklonosat, olyan játékokat, amik elfeledtetik a szenvedést… Megígértem, hogy másnap veszek tőle mangót, tartottam is az ígéretemet, de nem tudtam pénzzel megfizetni a kubániát.
Azért egy idézetet eltettem, amit az a fiú adott: „Y si un Dia no tienesganas de hablar con nadie, llamame…Estaremos en silencio.” Gabriel Garcia Marquez ( És ha egy nap nincs kedve senkivel beszélgetni, hívjon… Csendben leszünk.)
Megállított egy nő, hogy fordítsam le a könyvet a szenvedéseiről, ő megírta az egészet. Néztem, ahogy eltűnik, a kezemre írta a telefonszámát. Rajta volt a kezemen a tengerész mérnők címe is, aki bár utcai énekes, rengeteg országot bejárt. A sofőröm, aki a repülőtérre vitt, gépészmérnök végzettséggel harminc éve taxis. Kubában soha nem tudod, hogy a turistákat kiszolgáló taxis nem épp orvos végzettségű-e.
Eljöttem, de egy részem ottmaradt, a legjobbik részem, a kislány azon a kicsi széken a tejsorban, aki hisz az emberek jóságában, egy szebb világban akkor is, ha fázik, és már nem hiszi, hogy megjön az a tej.
De reméli, úgy reméli, hogy egyszer találkozik a kilencvennyolc éves La Chinaval, a havannai Frida Kahloval, a rasztával az Obispo téren, a francia lovaggal, aki a verseit osztja Havanna utcáin, Irenoval, a fehér hajú, bottal járó zenész angyallal, az éneklő, táncoló, csillogó szemű főorvossal, a szellemekkel beszélő Wilsonnal, Luzzal, a varázslónővel, aki a turistáknak jósol az utcán, hogy eltartsa beteg gyermekét, Esmeraldával, aki kilencven éves, a járókeretére támaszkodik, mégis övé a világ legszebb mosolya , Manuellel a börtön falai mögött, aki a kubai zászlót magára terítette és annyi, de annyi emberrel, akik szívük mélyén hordozzák a kubániát, és amikor majd találkoznak, Kuba visszanéz rájuk, és Osdaly és Javier festményén, abban a dzsungelben a madarak életre kelnek, szabadok lesznek, a fák zöldebbek, mint valaha és valahol …megjön az a tej.
