ERDÉLYI „SUPERMAN” ZSOLT

Már a találkozónk megbeszélésénél figyelmeztetett, hogy harminc perc a minimális verbális fékút számára. Beszélgettünk reklámszakmáról, televízióról, rádióról, zenéről, ország képről. Mindegyikben benne van ő maga is. Szabad emberként vállalja a véleményéért és a tetteiért a felelősséget. Lehet szeretni, utálni, de jó ideje jelen van. Vezet, provokál, játszik. Erdélyi „Superman” Zsolt.

Hogyan telnek egy reklámnyugdíjas mindennapjai?

–     A reklámipar szempontjából vagyok nyugdíjas. Stabilan négy vállalatnak dolgozom, ezek a Coca-Cola, a Music Television, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Concorde Értékpapír Zrt. Az a helyzet, ha az ember már 15 éve csinálja ezt a szakmát, akkor egy idő után már nem izgul, ha kirakják az óriásplakátját és nem feltétlen akarja, hogy egy ilyen beszélgetésen elhangozzon, hogy „én nagyon sok mindenre vagyok hatással”.

Volt ilyen időszak az életedben?

–     Szerintem mindenkinek van. Ha csinálsz egy választási kampányt, akarva, akaratlanul te viszed azt a hátadon. Egy jelentős és nagyon markáns részét te csinálod és te vállalod érte a felelősséget. Nyilván ha ez eredményes, akkor például hatással voltál a Parlament összetételére, ami akárhogy is nézzük, egy komoly dolog. Értelemszerűen azért nem kell túllihegni sem. Egymilliárd tényező van a világban, ezek olyan tényezők és olyan flowk, amiben te csinálhatsz egy, kettő vagy három hosszútávon stratégiailag meghatározó elemet, de hülyeség azt mondani, hogy na, akkor én most nyertem. Viszont azt gondolom, hogy mindenképpen kijelenthető – még akkor is, ha az ember szerénykedik, vagy valami ilyen problémája van -, hogy a része vagyok ennek a dolognak. A része vagyok ennek a sikernek, vagy a része vagyok akár ennek a kudarcnak.

Az Erdélyi „Superman” Zsolt név után leggyakrabban három státuszmegjelölés szerepel: Dj, reklámszakember és rádiós/televíziós műsorvezető. Melyik a leghangsúlyosabb most az életedben?

–     Nekem én. Nincs ilyen sorrendiség. Egy ideje azért vagyok a televízióban, mert van kedvem hozzá. Voltak az elmúlt tíz évben olyan műsorok, amelyekben örömmel, szívesen és megtiszteltetésnek véve vettem részt, ilyen volt például a Dob+Basszus. Egy jó környezetben szerepeltem, ahol a saját véleményemet tudtam elmondani és vállalni. A DJ-zés az én magánéletem, a nagy challenge-em, a szerelmem. Őszintén nagyon megterhelő volt nekem a 2006-os választásokat megelőzően, illetve azt követően, hogy az üzletemberek nagy része úgy gondolta, hogy ha velem elmennek ál elegáns éttermekbe ebédelni és ott dupla fenekű mondatokat mondanak, akkor valami majd másképp történik. Engem ez zavart. Sokan próbáltak nálam lobbizni. Pénzügyileg már igyekszem felnőni egy 14 éves gyerek szintjére, de szóval én egy papucsállatka vagyok. Bízom a teljesítményben, nagyon boldog vagyok azzal, amit elértem, nem akarok, mondjuk ötször ennyi pénzt, vagy hasonlók. Ettől vagyok szabad ember, hogy vállalhatom a véleményemet a teljes felelősségével együtt, hogy őszintén felháborodom, amikor azt mondja nekem valaki, hogy ha bemutatom valakinek és a dolog összejön, én sem fogok rosszul járni. Ha az MTV-ben műsort vezetek és mondok a Gyulának vagy bárki másnak rendhagyó, erős dolgokat, akkor ezek az emberek azt mondják, hogy lehet, hogy a politikai kommunikációban ez valami okos ember, de egyébként teljesen hülye.  Amikor én beülök az MTV-be, akkor ezek a lobbista megkeresések visszasüllyednek a nullára, mert azt mondják, hogy komolytalan vagyok. Tulajdonképpen nekem ez egy védelmet nyújt támadások ellen. Ha az ember a politikában dolgozik, ahol vannak ezek, illetve azok, akkor azok nem fognak szeretni, ha ezeknek jót csinálsz. Én nem akarok semmit letagadni és nem is mentem előre azzal a koncepcióval soha, hogy majd később valaki kideríti rólam, hogy azt én csináltam. Már az elején el szoktam mondani, hogy azt én csinálom. Egy nagyon egyszerű üzleti modellt építettem kvázi a reklámnyugdíjas éveimre. Tudniillik az én munkám rendkívül egyszerű. Bemegyek egy irodába, ahol ül egy néhány főből álló grémium. Azt mondják nekem, van egy dátum, és ők aznap este örülni szeretnének. Van egy nap, amikor el kell menni a Coca-Cola központba, Atlantába és meg kell mutatni, hogy a kulturális fúziós koncepciója a cégnek, a Coke Club az működik, vagy sem és ők aznap este szeretnének örülni. Jó dolgokat kell csinálni és kell vállalni érte a felelősséget.

2007 októbere óta „Swung” címmel fut műsorod az MTV-n. Sokat alakult, fejlődött ez a produktum, mégis Mezei Gyula állandó kiegészítő melletted. Mi az ő szerepe a műsorban?

–     Gyulát az RTL Klub műsorában, az Ecopolyban fedeztem fel, ma már nálam dolgozik. Kezdetben a Gyulát én egy szellemes médiahekknek és egy halálosan komolyan vett szembesítő elemnek gondoltam. Lesz, akit sért, lesz, akit felháborít, lesz aki elfogadja, de én azt gondolom, hogy a Gyula műveltsége, tájékozódása a világban, az őt irányító vezérelvek pontosan fedik a magyar társadalom átlag műveltségét, az átlag vezérelveket és az általános gondolkodásmódot. Amikor Gyula meg merte kérdezni Zságer Balázstól, hogy milyen zenét játszotok, amitől a Zságer majdnem hanyatt esett, az a zenei televíziózás egyik legjobb kérdése volt. Szintén ő volt, aki feltette Mos Defnek – aki ma már filmsztár és a hip-hop kultúra egyik meghatározó alakja – a klasszikus kérdést, hogy „and what do you think from hiphopkultyur?”  Nem kell minden nap gyémántot enni, de ha havonta egyet találunk az már jó. Gyula egy kibírhatatlan elme, egy olyan meghökkentően lukacsos és fregmentált műveltséggel, amit nem lehet műveltségnek nevezni. Egyébként a Swung díszletében már sokszor éreztem magam jól és rosszul egyaránt. Egy műsornak, ami véleményekről, emberekről, teljesítményekről, kritikáról, szellemről, asszociációkról szól, annak nem lehet ilyen idétlen díszlete. Most ülök egy olyan díszletben, az MTV-ben, ami gyakorlatilag a Wahorn András gyerekkori tudatalattija. A kislány, aki tervezte megsértődött rám, miután megkérdeztem honnan veszi a bátorságot, hogy egy ilyen műsorhoz tervezzen díszletet, ha még a műfajt sem ismeri. Ez egy ostoba, műveletlen, az európai civilizáció tradícióinak ellentmondóan gondolkodó buta szemlélet, hogy ha valakinek az én munkám nem tetszik, akkor az egy gyökér. Azóta számtalan nagyon kínos, majdhogynem vállalhatatlan szituációt éltem meg, például amikor Dr. Bárándy Györggyel a halálbüntetésről vitatkoztam egy olyan környezetben, ahová maximum az IKEA áruházban engedném be a gyerekeimet a babamegőrzőbe. A Swung a magyar televíziózás tipikus gyermekbetegségeit hordozza magán. Kezdetben úgy gondolták, hogy be kell kapcsolni betelefonálókat, amit én a rádiózás óta gyűlölök, mert szerintem egy televízió vagy rádióműsorba csak a hülyék telefonálnak be. Nem akarom sértegetni őket, de ez egy súlyos tény.

Milyen érzés volt élő adásban légycsapóval elfenekelni Kozma Orsit?

–     Imádom őt, de hülyeségeket mondott. Elkezdett össze-vissza beszélni és akkor mondtam neki, hogy térdre fekszik. Ehhez hasonló szituáció volt, mikor a Pannonia Allstars Ska Orcehstra vendégeskedett nálunk és egy tagjukat a sarokba állítottam egy rossz szóviccért, de ők ezt mindketten jól élték meg. Van egy szellemi nívó limbó, ami alá nem megyünk. Mindig meg szoktam kérdezni egy dologról, hogy akkor ezt szellemileg egy magasugrásnak tartjuk, vagy egy limbónak. Jelen pillanatban a magyar média szellemileg úgy működik, hogy a felrakott magasugrórúd átugrása helyett, inkább limbózni szeretne alatta. Meg kell tanulni bizonyos műsorokat nem nézni. Ha nem nézem, ha nincs hozzá közöm, akkor nem zavar.

Változtatott-e a viszonyodon a Jazz+Az volt frontemberével, hogy a térdedre fektetted az egykori kolleganőjét?

– Nagyon jóban vagyunk, nemsokára jön hozzám, mert világhírű akar lenni. Volt egy-két olyan nyilatkozata, ami engem meglepett, de nem akarom minősíteni őket. Ő az én tevékenységemet kritizálja, én meg az övet, ez ilyen egyszerű. Tűz és víz vagyunk nagyon sok szempontból, de abszolút jóban vagyunk.

2004. óta Te vagy a szabad demokraták kampányfelelőse. Érzed-e úgy, hogy most nagyobb teher van rajtad, mint régebben?

– Sokkal. Az a helyzet, hogy politikai kérdésekben automatikusan elkezd az ember véleményt nyilvánítani, bár én meglehetősen antipolitikus fickó vagyok. 2008-ig számomra mindig voltak nagyon világos értékek és stabil pontok. Amikor megkérdezték, hogy ezt miért csinálom, akkor pontosan meg tudtam mondani. Az idei év már zűrösebb. Az elmúlt öt év legnehezebb időszakában vagyunk. Ebben a munkában vannak kialakult szakmai sarokpontok nálam, például nem megyek el olyan nyilvános helyre, ahol a kampánnyal kapcsolatban ott van egy politikus. Nem akarok egy politikussal egy platformon nyilatkozni, mert ő a pártja politikai véleményét képviseli, én viszont nem tudom a szabad demokraták politikai véleményét képviselni, mert én nem vagyok az egyik politikusuk. A helyzet azt szülné, hogy ha mondanék az MTV-ben vagy bárhol máshol valamit, akkor az emberek úgy gondolnák, hogy na, ezt az SZDSZ mondja. Nyilván ez egy felhasználható dolog, tehát ha az SZDSZ nagyon jól állna, akkor velem már régen foglalkoztak volna különböző fórumokon, hogy lám-lám, a szabad demokraták kampányfelelőse időnként használja a „bazdmeg” kifejezést. Persze volt már olyan, hogy a Klubrádióban volt egy szerencsétlenebb kijelentésem és másnap címlapon voltam a Magyar Nemzetben. Amikor 2006-ban Kovács Pisti volt egy fájó siker a politikai ellenfeleknek akkor is kikezdtek. Én szeretném, ha tiszteletben tartanák a személyemet, de ez nyilván egy idealista elvárás. Ha valaki ebben az iparban dolgozik, az tanulja meg, hogy itt nincsenek szabályok. Itt géppuskával lőnek, és lőnek.

Megleptél a 2008-as évszámmal, sokkal inkább vártam volna 2006-ot. Akkor egy őszi interjúdban azt mondtad, a magadnak gyártott utolsó illúziósort kezdi ki az a gyomorforgató ostobaság, ami az országot uralja.

–     Nyilván már idős vagyok, gyermekeim, barátaim vannak, van egy kialakult világképem és azt gondolom, hogy egy egyszerű európai, humanista értékrend alapján élek és létezem. Nem provokatívan, nem tolakodóan, hanem szívből és hitből mondom azt Gyulának az MTV-ben, hogy ne „buzizzon”! Pontosan tudom, hogy a világválságokból idáig mindig, minden ország talpra állt. Egy társadalmi válság – ami ma Magyarországon egy atomjaira hullott társadalomról szól -, az azt jelenti, hogy lehet, hogy megmarad a zászlónk, az ország neve és a nyelvünk, csak a saját lényegünket veszítjük el. Ma az a szabály, hogy meg lehet szegni szabályokat. Olyan osztályú emberek csinálnak önérdekből sportot e ténykedésből, mint például Dr. Bárándy György, aki tudja magáról, hogy a közvéleményt közvetlenül rendkívüli módon befolyásolni képes személy. Ennek ellenére azt mondja a Swung című televíziós műsoromban, hogy „teoretikusan játszunk el a halálbüntetéssel”. Nem lehet teoretikusan eljátszani a halálbüntetés gondolatával, ahogy nem lehet teoretikusan eljátszani a heroin dílerséggel és az engedélyezett pedofíliával sem. A demokráciába való belemagyarázással, miszerint a többség dönt, az a probléma, hogy ha a többséget megkérdeznénk, akkor a világ minden országában lenne halálbüntetés, lehetőleg akasztás.  Egy olyan médiabefolyásolt társadalomban, mint a miénk, egy idő után persze lenne nyilvános akasztás is. Mellékesen, ha a többséget megkérdezzük, hogy legyen-e adófizetés, akkor azt fogja mondani, hogy ne legyen. Azt gondolom, hogy ma Magyarországon a közmegegyezés olyan minimális szintre süllyedt, hogy egyetlen dologban létezik csupán, miszerint a virágokban van porzó és bibe. A minimumnak annak kéne lennie, hogy tőlem lehet valaki meleg, ha nem akar engem mindenképpen rá venni, hogy legyek én is meleg (mert én hideg vagyok), akkor azt csinál, amit akar. Az én felfogásom szerint, ha egy állam nem tud jólétet, szabályokat és egyenlőséget biztosítani, akkor semmi más dolga nincsen, mint hogy az általa biztosítható legnagyobb szabadságot adja oda azoknak az embereknek, akik ennek az államnak a területén élnek, itt születtek, ehhez az államhoz és ehhez a nemzethez tartoznak. A magyar társadalom legsúlyosabb önellentmondása, hogy van egy hihetetlen, kirekesztő cigánygyűlölet, miközben a főiskolás diplomákhoz kötelező nyelvvizsgát megdöbbentően sokan lovári nyelvből teszik le.

2008-ban a te ötleted nyomán valósult meg az MTV Icon koncertsorozat Siófokon. Az Amerikai Egyesült Államok után mi voltunk a második ország, ahol megvalósult ez a rendezvény. Hogy kezdődött ez a munka?

–     Az MTV-nek és a Coca-Colának egyaránt dolgozom. A Coca-Colánál az én megbízásom egy kultúrateremtő szemlélet, a létező kultúrát fúziósan felfogó és klasszikus mecénásként működő projekt kialakítása. Ez az én Coke Club projektem. Büszke vagyok rá, hogy dolgozom a Coca-Colának évek óta, ugyanis ők pozitívan, nem vicsorogva, a világ legmenőbb módján mecénásként működnek ebben a dologban. Azt mondták jöjjön létre valami új, és ha hiányzik hozzá az infrastruktúra, ami nincs meg Magyarországon, akkor megteremtjük. Az MTV Icon révén összejött végre egy olyan misszió, ami a magyar kultúra előtti főhajtás. Dolgoztam az MTV Networks Europe-nak, ismertem a műfajt és javasoltam a Colának, hogy hozzuk be Magyarországra. Az elején volt egy kis zavar, mind a Cola, mind az MTV oldalán, mert nem volt tiszta számukra teljesen, hogy mi is az Icon. Lehet, hogy nekem kicsit az is a feladatom, hogy ismerjek dolgokat, tehát pontosan felvázoltam mindent. Felhívtam azt a kollegámat, akivel nagyon másként látjuk a világot, tűz és víz vagyunk minden szempontból, de bátran kijelenthetem, hogy hallatlan respekttel dolgozunk és működünk együtt, félszavakból megértve egymást immár négy éve elképesztően jól. Ő Málnay B. Levente. Vele és Halász Katával a Coca-Cola marketing igazgatójával leültünk és elkezdődtek a tárgyalások, az előkészületek. Felkértem Lévay Balázst az Icon produkció művészeti igazgatójának, aki pokolian jól érti intelligenciából, amit én akarok szakmából, remekül megértjük egymást. Dolgozunk azon, hogy minden buli alkalmával létrejöjjön valami plusz amellett, hogy a zenekarok eljátszák a nótákat. Jól haladunk a szervezéssel és hiszem, hogy katartikus pillanatokat élhet majd át sok ezer ember a siófoki homokon.

A zene amúgy is szorosan hozzátartozik az életedhez, hiszen 8 éve DJ-zel. Mit jelent számodra, hogy heti kétszer beállsz a pultba?

–     Én úgy lettem DJ, hogy volt egy súlyos lelki válságom. Borosta, nagy sötét karikák a szemek alatt, a ballonkabát zsebében borosüveg. Akkoriban volt egy barátom Izil, aki azt mondta tud a panaszaimra egy gyógyszert, majd megmutatta hogyan kell két lemezt összerakni. Ezt követően hétről hétre beálltam a DJ pultba és kiokádtam a lelkemet. Nem egyszer megríkattam azokban az időkben az előttem álló tömeget. Nagyon büszke vagyok rá, hogy az elmúlt években rendszeresen játszottam és játszom együtt az ország legjobb DJ-ivel, mint Sterbinszkyvel vagy Palotaival. Örülök neki, hogy az ő jelzéseik alapján egyenrangú partnernek fogadnak el engem. Mondtam már a Faternak (Palotai Zsolt), hogy írjuk ki „a DJ pultban 90 év és két láb”. Nekem a bal térdem fordul ki rendszeresen és neki is a lábával van gondja, ezért ő legtöbbször már ülve játszik. Egyébként az emberek azt hiszik, a DJ-k csak szórakoznak, holott egy DJ pokolian melózik. Hiába teszed fel a világ legjobb számát, megbukik, ha tíz perccel előbb, vagy később rakod fel, mint kéne. Ebben egy iszonyatos szellemi munka és koncentráció van, hogy hogyan, milyen módon és meddig feszíted a húrt és hova építed be azt a pillanatot, amikor egyszer csak a fütyülés, a sikítás és a megőrülés keresztüljön az iszonyú hangerőn. Amikor ez összejön, akkor a DJ már csak lehajtja a fejét és mosolyog. Ha elmegyek valahová játszani, nem akarom kinyalni a közönség seggét, mert annak az lenne a vége, hogy elkezdenének számokat kérni. Ha beállok a pultba, én vagyok a góré és azt mondom: elhoztam nektek valamit, amit még soha nem hallottatok, de mindenképpen jó lesz. Én legitimálom a zenét és nem a zene legitimál engem. Ez a nagy különbség. Mielőtt lemegyek játszani, elgondolkozom, hogy aznap este én mire vagyok jó, milyen világ van most, milyen hétnek értünk a végére. Néha összenézek még egy-két zenét, de az esetek túlnyomó részében, már csak fejben készülök fel. DJ-nek lenni nagyok sok minden egyszerre. Szabad embernek lenni, kiadni a lelkedet, levezetni a feszültségedet, művészet, statement. A gyermekeim anyja szerint pedig az, ami én világéletemben voltam: tudniillik én társas magányban élek. Egy rádióban egyszerre beszélek ötvenezer embernek, ha akarom, ott vagyok, ha nem akarom nem.

Milyen lenne Erdélyi Zsolt számára a jól működő Magyarország?

–     Ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem tudok sok álmot közölni, mert én tizenöt éve az álomiparban dolgozom, tehát nekem már nincsenek sajátjaim. Már csak racionalitást tudok mondani. Ennek az országnak – akármennyire is rossz irányba indulna el – egy kormányváltással lenne egy lélektani szempontból kezelhető új fejezete. Egy Fidesz-kormány és egy nagyon erős liberális párt, aki humanista, európai viselkedéssel képes lenne megakadályozni, hogy elszabaduljanak az indulatok, az most működőképes lenne. Túl sok ember hiszi azt, hogy bármikor is következik be a kormányváltás, az új miniszterelnök azt mondja majd elődjének: „– Megkérem a bukott miniszterelnök urat, hogy ne hagyja el az országot, mert tervezünk ön ellen egy nürnbergi pert.” Én ezt nem tartom jónak. Tartok tőle, hogy a választások éjszakáján lesznek hordák, akik lincselési szándékkal elindulnak majd a városban. Szólni kéne annak az itt élő két millió embernek is, akik azt hiszik, hogy az országot, egy Al Capone szerű bűnszövetkezet irányítja dobtáras gépfegyverekkel lövöldözve, puha panamakalapban. Ez a tény csak nekik tűnik fel és 480 millió európai uniós állampolgárnak pedig nem. Készül most egy fém kétszázas, amin a Lánchíd lesz látható. Úgy gondolom kellett volna hozni egy döntést ebben a társadalmi válságban, miszerint a kétszáz forintoson a cimbalom van. Azért a cimbalom, mert a cigány kultúra, a magyar kultúra szerves része évszázadok óta és a cigányság Magyarország lakosságának a 8-10 százalékát teszi ki, de ez egy kulturális kérdés. Ha a cimbalom – amit rajtunk kívül az egész világ magyar zongorának hív – került volna az érmére, az jól kifejezte volna a szándékot, a tenni, gondolkodni, értékeket megőrizni és létrehozni képes gondolkodást és az akaratot. Én ezt tettem volna, ehelyett a Lánchíd van rajta, amit nem értek. Lehetett volna az Erzsébet-híd, vagy a Balaton is, azt sem olyan nehéz kimetszeni. Úgy gondolom, jelen pillanatban olyan emberek döntenek (ismerik a példámat és nem is szeretnek érte!), akiknek azért nem szoktam a Micimackóval viccelődni, mert nem olvasták.

Author: Kenyeres Attila

A NHTV Breda University of Applied Sciences hallgatója (1986, Kecskemét – Budapest - Amszterdam) Közvetlen kapcsolat a szerzővel: attilakenyeres@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?