A VILÁG NÉPESSÉGÉNEK RÖVID TÖRTÉNETE

Társasági rovat:
„Ma hajnalra virradóan megszületett Lady Társadalomtudomány és Lord Matematika második gyermeke, Demográfia. Bájosan göndör grafikonjai apjára ütnek, de a szülők reményüknek adtak hangot, miszerint nem lesz olyan retek unalmas, mint bátyja, Statisztika. A kisdedet a malthusiánus egyház templomában tartják keresztvíz alá, minden érdeklődőt szívesen várnak, aki nem ijed meg a diagramoktól.”

A demográfia, ha csak az alapjait nézzük, egyszerű tudomány. Fogjuk a születések számát, kivonjuk belőle a halálozásokat, és meg is van a növekedési ráta. Persze mindez nem légüres térben zajlik, hanem valamilyen környezetben, ami egyfelől biztosítja a létfenntartáshoz elengedhetetlen forrásokat, másfelől viszont olyan veszélyeket rejt, amelyek hajlamosak idő előtt megszakasztani szegény teremtmény élete fonalát. Minden élőlény arra törekszik, hogy növekedési rátája ne menjen át negatívba – a lemmingek stratégiája például az, hogy bitang sok utódot nemzenek, aztán drukkolnak, hogy közülük minél több érje el a reproduktív kort. (Ez az ún. „r-stratégia”, amit például a rovarok és a halak is alkalmaznak.) Nyilván a pici cuki lemmingek zömét megeszik a sólymok és a rókák, illetve elviszik a betegségek (mert ez egy iszonyú pazarló gyakorlat), de ha jön egy jó év, akkor hirtelen annyi lemming lesz, hogy térdig lábolunk bennük. Ekkor viszont a lemmingtársadalom beleütközik a források korlátozottságának tényébe. Hogy jóval kevesebb az ennivaló, mint amennyit az a ménkű sok rágcsáló a maga rágcsálóeszével kívánatosnak tartana. Ez egy kényszer, ami előhív egy választást – a lemmingek pedig megindulnak a tenger felé.

Na, az ember azért nem így működik – de vannak átfedések. Fajunk nem az r-stratégia híve, ő a K-modellt alkalmazza: viszonylag kevés utódot nemz, de azok felnevelésébe kirívóan sok energiát fektet. De a kényszerek és a választások a mi sorsunkat is irányítják. Itt voltak például vadászó-gyűjtögető őseink, akik szépen bekóborolták majd az összes kontinenst, élték a maguk kis neandervölgyi életét. Alacsony növekedési rátájuk volt, de hosszú időtávon ez is oda vezetett, hogy lassan beleütköztek a felhasználható források plafonjába. Malthus (és Ricardo) ezt nevezte a csökkenő hozamok törvényének: minél több az ember, annál kevesebb anyagi jav jut egyetlen személyre. Azonban történt egy váratlan dolog: a mezőgazdaság feltalálása. Az, hogy az ember letelepedett, és arra bazírozott, hogy nem megkeresi az ehető magokat, hanem ültetés útján újratermeli őket, forradalmi választás volt. Nem volt feltétlenül sikertörténet – egyes kutatások szerint a halálozás éppenséggel nőtt, elsősorban a járványok, és talán a táplálék egyhangúvá válása miatt -, de olyan változásokat indított be, amelyek beláthatatlan következményekkel jártak. Kialakultak a városok, a kultúra, formálódni kezdett az, amit civilizációnak nevezünk – de ebbe most ne menjünk bele, ez ugyanis a demográfust nem annyira érdekli. Őt az foglalkoztatja, hogy a letelepült életmód lehetővé tett egy bombasztikus bébi-bummot. Hisz amíg a vadászó-gyűjtögető számára a gyermek teher volt, akit cipelni kellett, addig a földművelő számára befektetés: hamar munkára lehetett fogni, és a letelepedett életnek hála felnevelni is egyszerűbb volt. Hiába tehát a megnövekedett halálozás, a születések száma még nagyobb ütemben nőtt, következésképpen a növekedési ráta is bedurrantotta a motort.

 

Csakhogy itt megint beleütközünk a Malthus-féle törvénybe. Nagyon úgy nézett ki, a dinamikusan növekedő népesség egyszerűen feléli a forrásokat, aztán szép csendesen éhen veszik – erről az írek tudnának is mesélni. Egyfajta egyensúlyi helyzetet kell felállítani, vélte Malthus, születésszabályozást bevezetni, mert különben mindenkinek annyi lesz. De aztán mégsem így történt. Ennek számos oka volt – az egyik a népességfelesleg kivándorlása a nagy üres területekre. (Mondjuk hogy mennyire voltak üresek, arról az indiánokat kéne megkérdezni.) A másik – és fontosabb – pedig az ipari forradalom, ami egyszerűen keresztülhúzta Malthus elméletét. Nem az történt ugyanis, hogy feléltük a forrásokat, hanem új forrásokat fedeztünk fel, és azokat sokkal jobb hatásfokkal kezdtük használni. A mezőgazdaság olyan terméshozamot produkált, ami addig elképzelhetetlen embertömegeket tudott eltartani, a találmányok pedig segítettek abban, hogy minden lehetőséget kiaknázzunk. Az orvostudomány szárnyalt, a társadalom is rájött, hogy higiénia is van a világon, aminek következtében a halálos járványok is visszaszorultak az emberi mélytudatba (bár időnként azért előkukkantanak). A növekedési ráta tehát sosem látott szárnyalásba kezdett, ahelyett, hogy behúzta volna a kéziféket – nesze neked, Malthus.

Itt tartunk most. A „nagy demográfiai átalakulás” közepén. A Föld népessége még mindig nő, az új malthusiánusok a források beszűkülésétől és az ezt követő összeomlásról prófétálnak, az optimisták viszont reménykednek, hogy megint megtaláljuk azokat a válaszokat, amelyekkel legyőzhetjük a kényszereket, mégpedig pont a növekedésnek hála, mert a növekedés egyben az innovációra való készséget is növeli – ahogy eddig is mindig történt. A növekedés üteme mindenesetre csökken, hisz úgy tűnik, a demográfia egyik törvénye, hogy a gyermekkori halálozás számának drasztikus visszaesése (ami nem függetleníthető a gazdasági fejlettségtől) előbb-utóbb a születések számának csökkenését vonja maga után. A nyugati országok már el is jutottak oda, hogy az alacsony születésszám miatt a népesség reprodukciója legfeljebb bevándorlással biztosítható – ez pedig, kombinálva a hihetetlenül magas átlagéletkorral, elöregedő társadalmat jelez. Aminek szintén megvan a maga hátulütője, de a demográfust momentán ez se érdekli. (Máskor talán igen, de momentán nem.) Valószínű, hogy előbb-utóbb a világ többi része is eljut erre a pontra, de addig megy a versenyfutás: feléljük-e előbb a forrásokat, esetleg megint kitalálunk valamit? Mit tudom én. A demográfus se tudja.

Hivatalosan engedélyezett másodközlés