A VILÁG NÉPESSÉGÉNEK RÖVID TÖRTÉNETE

A Föld népessége még mindig nő, az új malthusiánusok a források beszűkülésétől és az ezt követő összeomlásról prófétálnak, az optimisták viszont reménykednek, hogy megint megtaláljuk azokat a válaszokat, amelyekkel legyőzhetjük a kényszereket, mégpedig pont a növekedésnek hála, mert a növekedés egyben az innovációra való készséget is növeli – ahogy eddig is mindig történt.
A várható népesedés modellje
Társasági rovat:
„Ma hajnalra virradóan megszületett Lady Társadalomtudomány és Lord Matematika második gyermeke, Demográfia. Bájosan göndör grafikonjai apjára ütnek, de a szülők reményüknek adtak hangot, miszerint nem lesz olyan retek unalmas, mint bátyja, Statisztika. A kisdedet a malthusiánus egyház templomában tartják keresztvíz alá, minden érdeklődőt szívesen várnak, aki nem ijed meg a diagramoktól.”
A demográfia, ha csak az alapjait nézzük, egyszerű tudomány. Fogjuk a születések számát, kivonjuk belőle a halálozásokat, és meg is van a növekedési ráta. Persze mindez nem légüres térben zajlik, hanem valamilyen környezetben, ami egyfelől biztosítja a létfenntartáshoz elengedhetetlen forrásokat, másfelől viszont olyan veszélyeket rejt, amelyek hajlamosak idő előtt megszakasztani szegény teremtmény élete fonalát. Minden élőlény arra törekszik, hogy növekedési rátája ne menjen át negatívba – a lemmingek stratégiája például az, hogy bitang sok utódot nemzenek, aztán drukkolnak, hogy közülük minél több érje el a reproduktív kort. (Ez az ún. „r-stratégia”, amit például a rovarok és a halak is alkalmaznak.) Nyilván a pici cuki lemmingek zömét megeszik a sólymok és a rókák, illetve elviszik a betegségek (mert ez egy iszonyú pazarló gyakorlat), de ha jön egy jó év, akkor hirtelen annyi lemming lesz, hogy térdig lábolunk bennük. Ekkor viszont a lemmingtársadalom beleütközik a források korlátozottságának tényébe. Hogy jóval kevesebb az ennivaló, mint amennyit az a ménkű sok rágcsáló a maga rágcsálóeszével kívánatosnak tartana. Ez egy kényszer, ami előhív egy választást – a lemmingek pedig megindulnak a tenger felé.
Na, az ember azért nem így működik – de vannak átfedések. Fajunk nem az r-stratégia híve, ő a K-modellt alkalmazza: viszonylag kevés utódot nemz, de azok felnevelésébe kirívóan sok energiát fektet. De a kényszerek és a választások a mi sorsunkat is irányítják. Itt voltak például vadászó-gyűjtögető őseink, akik szépen bekóborolták majd az összes kontinenst, élték a maguk kis neandervölgyi életét. Alacsony növekedési rátájuk volt, de hosszú időtávon ez is oda vezetett, hogy lassan beleütköztek a felhasználható források plafonjába. Malthus (és Ricardo) ezt nevezte a csökkenő hozamok törvényének: minél több az ember, annál kevesebb anyagi jav jut egyetlen személyre. Azonban történt egy váratlan dolog: a mezőgazdaság feltalálása. Az, hogy az ember letelepedett, és arra bazírozott, hogy nem megkeresi az ehető magokat, hanem ültetés útján újratermeli őket, forradalmi választás volt. Nem volt feltétlenül sikertörténet – egyes kutatások szerint a halálozás éppenséggel nőtt, elsősorban a járványok, és talán a táplálék egyhangúvá válása miatt -, de olyan változásokat indított be, amelyek beláthatatlan következményekkel jártak. Kialakultak a városok, a kultúra, formálódni kezdett az, amit civilizációnak nevezünk – de ebbe most ne menjünk bele, ez ugyanis a demográfust nem annyira érdekli. Őt az foglalkoztatja, hogy a letelepült életmód lehetővé tett egy bombasztikus bébi-bummot. Hisz amíg a vadászó-gyűjtögető számára a gyermek teher volt, akit cipelni kellett, addig a földművelő számára befektetés: hamar munkára lehetett fogni, és a letelepedett életnek hála felnevelni is egyszerűbb volt. Hiába tehát a megnövekedett halálozás, a születések száma még nagyobb ütemben nőtt, következésképpen a növekedési ráta is bedurrantotta a motort.

 

Az ókori Róma városának népessége fejlődése csúcsán akár 1 millió fő is lehtett

Csakhogy itt megint beleütközünk a Malthus-féle törvénybe. Nagyon úgy nézett ki, a dinamikusan növekedő népesség egyszerűen feléli a forrásokat, aztán szép csendesen éhen veszik – erről az írek tudnának is mesélni. Egyfajta egyensúlyi helyzetet kell felállítani, vélte Malthus, születésszabályozást bevezetni, mert különben mindenkinek annyi lesz. De aztán mégsem így történt. Ennek számos oka volt – az egyik a népességfelesleg kivándorlása a nagy üres területekre. (Mondjuk hogy mennyire voltak üresek, arról az indiánokat kéne megkérdezni.) A másik – és fontosabb – pedig az ipari forradalom, ami egyszerűen keresztülhúzta Malthus elméletét. Nem az történt ugyanis, hogy feléltük a forrásokat, hanem új forrásokat fedeztünk fel, és azokat sokkal jobb hatásfokkal kezdtük használni. A mezőgazdaság olyan terméshozamot produkált, ami addig elképzelhetetlen embertömegeket tudott eltartani, a találmányok pedig segítettek abban, hogy minden lehetőséget kiaknázzunk. Az orvostudomány szárnyalt, a társadalom is rájött, hogy higiénia is van a világon, aminek következtében a halálos járványok is visszaszorultak az emberi mélytudatba (bár időnként azért előkukkantanak). A növekedési ráta tehát sosem látott szárnyalásba kezdett, ahelyett, hogy behúzta volna a kéziféket – nesze neked, Malthus.

Itt tartunk most. A „nagy demográfiai átalakulás” közepén. A Föld népessége még mindig nő, az új malthusiánusok a források beszűkülésétől és az ezt követő összeomlásról prófétálnak, az optimisták viszont reménykednek, hogy megint megtaláljuk azokat a válaszokat, amelyekkel legyőzhetjük a kényszereket, mégpedig pont a növekedésnek hála, mert a növekedés egyben az innovációra való készséget is növeli – ahogy eddig is mindig történt. A növekedés üteme mindenesetre csökken, hisz úgy tűnik, a demográfia egyik törvénye, hogy a gyermekkori halálozás számának drasztikus visszaesése (ami nem függetleníthető a gazdasági fejlettségtől) előbb-utóbb a születések számának csökkenését vonja maga után. A nyugati országok már el is jutottak oda, hogy az alacsony születésszám miatt a népesség reprodukciója legfeljebb bevándorlással biztosítható – ez pedig, kombinálva a hihetetlenül magas átlagéletkorral, elöregedő társadalmat jelez. Aminek szintén megvan a maga hátulütője, de a demográfust momentán ez se érdekli. (Máskor talán igen, de momentán nem.) Valószínű, hogy előbb-utóbb a világ többi része is eljut erre a pontra, de addig megy a versenyfutás: feléljük-e előbb a forrásokat, esetleg megint kitalálunk valamit? Mit tudom én. A demográfus se tudja.

Hivatalosan engedélyezett másodközlés

Author: Járvás Péter

1998-ban érettségizett Nagykőrösön, majd felsőfokú tanulmányait az ELTE TFK magyar-művelődésszervező szakán kezdte, de nem végezte. Könyvesbolti szakmai pályafutása Budapesten, egy Múzeum körúti üzletben kezdődött, később Magyarország piacvezető könyvkereskedelmi cégéhez került. Hat éve folyamatosan ír online könyves recenziókat, dinamikusan bővülő karakterszámmal. 2015 óta a Merítés-díj zsűrijének állandó tagja. További írásai: Kuszma

Vélemény, hozzászólás?