Miért tekintenek a palesztinok a Szentföldre több generáción átívelően is saját földjükként? Miért követelik kitartóan a palesztin államiságot, és a megszállás megszüntetését? Mindenek előtt, vegyünk szemügyre egy négy részből álló térképet, amely Palesztinát ábrázolja, pontosabban azt, ahogyan a palesztinai arabok által birtokolt területek 1946-tól kezdve egyre gyorsabban zsugorodtak az idő előrehaladtával, főként az ENSZ 1947-es felosztási terve miatt kirobbant háborút követően, illetve az 1967-es területvesztés okán, egészen a közelmúltig.
A térkép kiválóan érzékelteti a palesztinok jogfosztottságát, amelyet Nyugaton rendszerint az arabok 20. századi politikai és katonai kudarcaival magyaráznak, illetve azzal, hogy a palesztin fegyveres csoportjainak terrorcselekményei az izraeli hadsereget válaszcsapásokra kényszerítik. A nyugati támogatottságot élvező cionista csoportok valóban olyan ütőképes hadsereget tudtak verbuválni, amellyel a gyengébben felszerelt, és elavult, elmaradott katonai stratégiai tudással rendelkező arab egyesített hadsereg nem tudta felvenni a harcot.
Az izraeli-palesztin konfliktus történelmi vizsgálatakor sok esetben az arabok palesztinai jelenlétét a muszlim hódításoktól kezdve kívánják bemutatni, ami a vallási cionizmus indoktrinálási politikájának elemi stratégiája, és ami teljes mértékben nélkülözi a régészeti és történelmi tények figyelembe vételét. Palesztinában ugyanis már a 7. századi arab muszlim hódítás előtt is éltek arabok, akik különböző hitet, vallást követtek. Maga az „arab” szó, és a sémita eredetű arabok jelenléte kimutatható már az i.e. 9. századból származó asszír forrásokból is. Gindibu arab királyt például az asszír ékiratok II. Szalmanaszár idejében (i.e. 859–825) említik meg.
A régészek által felfedezett legkorábbi feliratok megemlítik továbbá az arab kedáritákat. Ezek a feliratok az Új-Asszír Birodalomból származnak, és az i.e. 8. és 7. században felsorolják a fellázadt és a csatában vereséget szenvedett kedárita királyok neveit, valamint azokat, akik adót fizettek az asszír uralkodóknak, köztük Zabibe, az arabok királynője, aki öt évig uralkodott i.e. 738 és 733 között.
Egy egyiptomi, 5. századból származó arám kézirat szerint Kédár királya volt például Gesem. Kiemelendő itt, hogy az arabok kedárita ága egy évezreddel azelőtt uralkodott Jordánia, Dél-Palesztina, Gáza, a Negev Sivatag és a Sínai felett, hogy a későbbi muszlim arabok valaha is betették volna a lábukat a területre. Utóbbiak az arabok ún. Kahtán és Adnán ágaihoz tartoztak, akik Dél- és Közép-Arábiában telepedtek le, és onnan vándoroltak északra.
A történetírók a kedáritákat az „északi arab törzsek legszervezettebb törzseként” írták le, akik hatalmuk csúcsán, az i.e. 6. században önálló királysággal rendelkeztek, és hatalmas területet vontak irányításuk alá. A kedárita arabok a nabateusokkal léptek később szövetségre, valószínűleg az i.sz. 2. század körül olvadtak bele az arab nabateus államba.
Megemlítendő, hogy magát Jeruzsálemet egy másik ókori sémi nép, a kánaániták alapították, akikre a palesztinok saját őseikként tekintenek a mai napig. A város legkorábbi ismert neve az i.e. 1800 körülre datálható egyiptomi feljegyzésben került rögzítésre, amelyben a várost Rusalimum-nak nevezik.
Friss kutatások szerint a mai libanoni lakosság genetikai állománya megegyezik a négyezer évvel ezelőtt élő kánaániták génjeivel. A később érkező filiszteusok, akiktől Palesztina és a palesztin nép a nevét kapta, kb. 3500 évvel ezelőtt, i.e. 1500-tól jelentek meg a térségben, akik szintén sémi népek voltak, és akik Karmel-hegy és Ugarit város között a Földközi-tenger partvidékén telepedtek le.
A zsidó államok létrejöttével kiszorultak a mai gázai övezetet magába foglaló tengerparti sávba, az i.e. 6. századra pedig beleolvadtak az arab törzsekbe, Palesztina arab lakosságába. Ugyancsak jelentős arab törzsek voltak a Lakhmidák és a Ghasszánidák, akik javarészt izmaelita arabok voltak, és akik keresztény vazallusokat, csatlós államokat képeztek az i.sz. 5-6. században, főként Bizánc vazallusaként.
A 7. században az iszlám megjelenése után, az arab muszlim hódítók, hogy megfékezzék a Kelet-római Birodalom terjeszkedését, és hogy meghódítsák az iszlám vallásban is kiemelkedő szerepet játszó Szentföldet, és egyben felszabadítsák a velük szövetséges monofizita keresztény felekezethez tartozó arab törzseket a bizánci elnyomás alól, 638-ban hadjáratot indítottak Palesztina felé, majd egy döntő ütközetben legyőzték a bizánci sereget, és átvették Bejt al-Makdisz vagyis Jeruzsálem vezetését. A Ghasszánidák Bizánc szövetségeseként harcoltak az arab muszlim hódítók ellen, nagy részük pedig a következő évszázadokban áttért az iszlámra, ugyanakkor jelentékeny hányaduk megtartotta a keresztény hitet. Számos prominens keresztény család ma Palesztinában, mint például Maalouf, Haddad és Khoury, visszavezetheti leszármazását a Ghasszánida királyságig.
A középkori demográfiai helyzetet illetően, amelyet rendszerint nem hoznak nyilvánosságra, 1690-1691 között Palesztinában a zsidóság 2000 főt, az arab keresztény közösség 11 000 főt, az arab muszlim lakosság 219 000 főt számlált, amely által az arab lakosság aránya meghaladta a 99%-ot. (Forrás: Sergio Della Pergola olasz-izraeli demográfus és statisztikus).
A modern kori népszámlálásnak köszönhetően tudjuk, hogy a cionista bevándorlás előtt, 1901-ben 505 000 muszlim, 64 000 keresztény és 24 000 zsidó élt Palesztinában. 1922-ben az 590 000 muszlim, és 73 000 keresztény mellett már 83 000 zsidó élt itt. Az 1935. évi népességi adatok szerint a lakosság összetétele a következőképpen alakult Palesztinában: 800 000 arab és 100 000 keresztény, és 335 000 zsidó élt a Szentföldön. Palesztina kisebb megszakításokkal, egészen a 20. század elejéig muszlim fennhatóság alatt állt.
Az első világháború után, az Oszmán Birodalom megszűnését követően, Nagy-Britannia mandátumot szerzett Palesztina felett, majd a második világháborút követően az ENSZ segédletével átjátszották a cionista terrorcsoportok kezére.
A nemzetállamok megszületésével a palesztinai arabok is úgy döntöttek, megalakítják saját államukat. Ez egyrészt azért történt meg, mert a többi arab ország kudarcot vallott a palesztinok megsegítésében a brit, majd a cionista megszállókkal szemben, másrészt nemzeti törekvéseik is ez irányba mutattak.
Ezeket a nemzeti törekvéseket, a 2023. október 7-én kezdődött háború újra felszínre hozta, méghozzá olyan elemi erővel, amely 1948 óta először lépéskényszerbe hozta a nemzetközi közösséget, amely többé nem nyugtathatja meg lelkiismeretét a szokásos, izraeli megszállást elítélő, semmilyen kötelező érvénnyel nem bíró ENSZ határozattal.