Szerettem a városomat, ahol a középiskolás éveimet töltöttem, talán a legtöbb érzelemmel, bánattal, reménnyel, lelkesedéssel, boldogsággal, sikerrel és kudarccal a tanulásban, a szerelemben, az élet apró dolgaiban. Te emlékszel a városodra?

Nem tudom, megszámolta-e valaki, talán egy szorgalmas statisztikus, mennyi iskola állt abban a városban akkoriban, de legalább 10 középiskola, legalább 40 általános iskola, ismert műszaki, kertészeti, tanítóképző főiskola. Te emlékszel a városodra?

Az osztálytársaim kisebb testvérei ott jártak óvodába, még akadtak olyanok is, akik már óvoda óta ismerték egymást, ugyanabból a városrészből jöttek, és elhatározták, ugyanoda mennek felsőoktatásba, a városba. Te emlékszel a városodra?

A városnak több nagy kórháza volt, szülészete, sokan a környékről is ott születtek, jártak az egészségháza, a klasszikus SZTK-ba, a kis utcácskákban patikák bújtak meg. Te emlékszel a városodra?

Műanyagipari, könnyűipari gyárak sorakoztak a város szélén, egy konzervgyár, használt autók kereskedései, több piac, megbújva két templom árnyékában, oda jártak be faluról is. Te emlékszel a városodra?

Volt egy kétes történelmi személyről elnevezett nagy művelődési háza, ott tartottuk a szalagavatót, a bált, a táncmulatságot, és volt a városban világhírű zenészről elnevezett intézet, ifjúsági park, akkoriban épült hatalmas könyvtár, kedvenc falatnyi antikváriumunk, koncertterem, és megannyi underground bár, ahol amatőr tehetségek léptek fel estéről-estére, szabadtéri fesztivál, strand. Te emlékszel a városodra?

Egy nagyobb és egy kisebb moziba jártunk, egy nagy színházba és egy kis kamarába. Mert ez is volt ott. Te emlékszel a városodra?

Több vallás temploma épült a városban, némelyik évszázadok viharát és a világháborút vészelve át, az átkosnak hívott negyven évet, és voltak történelmi múzeumok, kiállítások, egy táncház. Te emlékszel a városodra?

Szerettük a kellemes tereit, a főtér padjait, a parkokat, még a legendás vasútállomást is, ahonnan sokfelé indultunk, és ahová sokfelől tértünk vissza, az éttermeket, a kétszáz éves vendéglőket, kis kocsmákat, tiltott bárokat. Te emlékszel a városodra?

Az élet, ami volt, élet volt igazán. Tele élettel, élni akaró fiatallal, haragosokkal és szerelmesekkel, vágyakozókkal és cinikusokkal, művészekkel, mérnökökkel, tanárokkal, kétkezi munkásokkal, tűzoltók, mentők, rendőrök, békebeli katonák. Te emlékszel a városodra?

És volt egy másik város is.

Volt 17 iskola, 11600 diák.

Volt 29 óvoda, 3500 gyermek.

Volt 3 szakközépiskola, 2000 diák, 2 technikai iskola, 6000 diák, több zeneiskola.

Volt 5 kultúrház, 12 könyvtár.

Ott volt a világ egyik legnagyobb underground koncertterme.

Volt a közelben volt egy sóbánya.

Voltak gyárak, köztük egy pezsgőpalackozó, Európa legnagyobbja.

Voltak.

Voltak emberek, gyerekek, diákok, fiatal felnőttek, felnőttek, idősebbek. Több, mint 70.000-en.

De ma már nincsenek.

Ez a város …

Volt!

Olyan, akár az én városom, éppen csak 1500 km-re keletre, szinte nyílegyenesen.

Ukrajnában

De most már nem létezik.

És csak emlékezni lehet rá.

Emlékezni… kell.

/Oksana Davigora, Ihor Bokiy/