Azt kérded, mi lenne a legnagyobb álmom, amit megvalósíthatnék, ha milliárdjaim lennének? Egy intézeti kórházat építenék a vakoknak, mert három hónapig vak voltam, aztán megműtöttek, és újra látok. Szimbolikusnak érzed? Lehet, de ezt tenném! Visszaadnám a világnak a látását.

A nagy mélység, a sötét és hideg mélység, ami elnyeli a meleget, elnyeli a múltat és a jövőt, és abban az egyetlen pillanatba sűrűsödik majd minden, a zuhanás pillanatába… Úgy tűnik el az élet a sötét masszában, mint ahogyan megjelent, észrevétlenül, véletlenül, egyirányúan… Ha visszafelé lehetne élni, máskor és máshol…

Mit kerestem itt ebben az idegen országban, ezen az ismeretlen földön, mi hozott ide, ahol egyszer csak eltűnt a mosoly? A jobb élet reménye, hogy majd hazaküldöm a pénzt a halott lánytestvérem gyermekeinek, akik tízen vannak, hogy legalább  egyikük tanulhasson, vagy majd felépítenek otthon egy házat kőből, verítékből, átváltott könnyekből. Mi lett mindebből? Egy kis szoba nyolc másik emberrel: kettő  kameruni, három szenegáli, egy etiópiai és mi ketten nigériaiak.

Most már az sem, csak az űr, az idegenség, a kivetettség, a kétszázhuszonöt CV, amit soha senki sem olvasott el, a munkanélküliség, a „Soha ne add fel, fiam” apám szájából, a beteg apám csillogó könnyeiből, az őserőből, amit én elvesztettem egyszer s mindenkorra.

Néha álmodom egy képről. Egy ottmaradt emlékről…

Egy gyermek visz egy hatalmas edényt, meztelen kis fekete teste fénylik a napsütésben. Két kislány játszik a viskó előtt, kövecskéket rakosgatnak és nevetnek, a matematika ősi felfedezése az apró mozdulatokban, a legkisebb bent sír, anyjuk elment gyógyfüvekért az erdőbe, csak én tudom, mi gyógyítja meg a gyermeket, senki más.

Múlt héten meghalt másik kettő, mert a fű túl sok volt, a nagymama főzte a teát, már régen főzött ő ilyet, túladagolhatta a füvet vagy a gyermekek nem bírták.

Vittem azt a hatalmas edényt és megláttam a kecskegidát, begyulladt a szeme. Ősi idők óta a mi családunk gyógyította a szembeteg állatokat a faluban. Senki más nem tudta ezt, csak az én nagyapám, apám apja és most én is. A leveleken keresztül a szellemek beszéltek, csak ők tudták, hol vannak azok a levelek az erdőben. Megkentem keserű fűvel a kisgida szemét, magamhoz szorítottam, éreztem a szívverését és azt, hogy az állat megköszönte, ismertem a hála hangját, a remegést, ahogyan régen az apám is és apám apja is.

Szorítottam, csak szorítottam,  és az állat szeméből könny eredt el, folyt lefelé, ahogy most az enyém ebbe a jéghideg folyóba az éjszakában.

Ugyanúgy, ahogy anyám szeméből folyt, amikor az ő anyja elment ételért, hogy ne haljanak éhen a gyermekek, és anyám gyermekként hallotta azt a nagy robbanást az udvaron, a repülőből ledobott bomba hangját,  és már csak a húscafatokat látta… Az anyja felment a szellemek közé mindörökre.

Úgy ment, hogy el sem lehetett temetni, mint az apját, aki a házunk hátsó szobájának padlója alatt volt eltemetve, ahogyan azt életében kérte, mint sokan mások a faluban.  Akkor tudtuk, hogy a szelleme ott van velünk, vigyáz ránk. Csak ott kint nem tehetett semmit az a szellem, túl fentről jött a támadás, túl mesze volt az a repülő.

Így maradtak árván azok a kislányok örökre, de hát sok más árva volt a faluban, az élet volt az egyetlen, amit kaptak, úgy kellett tisztelni és örülni neki, mint egy ajándéknak. A nők nem örökölhettek földet sem javakat, csak az életük lehetett az egyetlen, ami úgy igazán az övék,  ezért megtanulták szeretni azt a nyomorban, kiszolgáltatottságban.

De hol van már az a falu?

Amikor idejöttem, hoztam a Spanyolországban nehéz munkával megszerzett pénzemet és beiratkoztam az egyetemre, hogy végre tanulhassak, valaki legyen, az a valaki, aki soha nem lehetett, az a valaki, akinek lennie kellett. Valaki legyél, mondta az apám, amikor összeesett a melegben, mert éjt nappallá téve dolgozott a földeken, és én még kicsi voltam, féltem, nagyon féltem, hogy nem tudok valaki lenni, ha az apám meghal. Nem lettem Valaki, nem tudtam már fizetni a drága egyetemet, a milliókat, amit a nem európai, harmadik országbelitől is bevasaltak a magánegyetemek. Ez volt a gazdag világ válasza a szegénységre, annak a képmutató gazdag világnak a válasza, amelynek tagjai  éhező gyermekeket posztolnak a facebook-oldalukon. Nem lettem valaki, és megígértem az apámnak, hogy helyette is az a Valaki leszek, aki az egész családot átviszi a bajokon. Kétméteres vagyok, csupa izom, tanáraim kedvence voltam, igen sok tanárnő le akart velem feküdni, hiszen az kosaras egzotikus prototípus voltam, aki a magazinok címlapján szerepel. Aztán minden elhalványult… előjöttek az álmok.

A Valaki helyett a Senki született meg a szertefoszlott álmok földjén, a gyönyörű, lehetőségekkel teli Európában, ahol nemrég meg akart verni hét skinhead. Sportszerűen futottam, mert szűkségem volt fejem kiürítésére, hogy ne gondoljak a napsütéses álmokra, semmire, de semmire. Hátulról támadták meg, heten estek nekem, és annyi indulat volt bennem, annyi soha nem érzett indulat, hogy leterítettem őket, mind a hetet, én, aki soha egy légyhez sem nyúltam. Még én sajnáltam őket, csak gyermekek voltak, gondoltam.

Aztán a rendőrség, a nyers modor, a lekezelő bánásmód, a letartóztatás említése… és sehonnan, mint egy csoda, előkerült egy véletlen tanú, aki megmentette az életemet. Mindent látott egy ablakból… Ha ő nem vall, engem csuknak le, hisz fekete bőrű vagyok, biztosan illegális. Pedig van tartózkodási engedélyem, de ez nem tudja megváltoztatni a bőröm színét, ehhez nincs pecsét.

Miért van ennyi gyűlölet ezen a Földön? Most sem értettem, a mélység sem adott választ az állandó megválaszolatlanságra.

Los Angelesben taxiztam évekig. Annyi embert ismertem meg, hogy azt el nem mondhatom, annyi történet született és halt meg abba a taxiban, hogy Hollywoodnak is sok lenne. Hírességeket is szállítottam, látod, itt van Edward Norton velem ezen a képen, én kicsit jobban nézek ki nála, azt nem mondom, miért húzta be a sapkáját a kép erejéig. Filmproducer szerettem volna lenni, és még nem mondtam le az álmomról. Ehelyett életművész lettem. Tudom, Morgannak vagy Denzelnek sikerült, de ahhoz nagyon sok mindennek kell összejönnie.

Aztán ott volt ő, a fehér híresség, akiről nem gondolná az ember, hogy számit neki a bőr színe, mert nem úgy nyilatkozik. Éjjel volt, nem látta, ki vezeti a taxit, kinyitotta az ajtót, és amikor meglátott, becsukta. Beült egy másikba, ahol nem sötét színű vezető volt. Pedig el szerettem volna mondani neki, hogy mi az álmom, hogy honnan van a kimonóm és… De nem mondtam. Megértettem, hogy a világ bipoláris, és ez már így is marad. Tudtam én gyermekkoromból, a szegénységből, Harlemből.

Kistermetű voltam, anyám kiküldött a boltba. Féltem, mert sok atrocitás történt előző nap. De anyámat ez nem érdekelte, védd meg magad, mondta. Félve mentem, mellettem eldördült egy lövés, aztán még egy, futottam, ahogy bírtam. Hazavittem a vásárlást és megkérdeztem anyámat, ez miért van? A nyomor fiam! Tanulj bele a megélhetésbe! De én álmodozónak születtem, és bár soha nem felejtem el azt a becsapott taxiajtót, majd nyitok valahol egy újat!

Vedadoban laktam, Havannában, egyedüli fekete kisgyermek a kerületben, a többiek fehérek, mert fehér zóna volt. Volt még egy fekete gyermek, de a szülei diplomaták, ő fehérnek számított.

Egyedül játszottam, a fehér gyermekeket nem engedték a szüleik, hogy velem játsszanak. Ahogy meglátták, hogy odajönnek hozzám, azonnal behívták őket: Marco, gyere ebédelni, gyere be ezért vagy azért.

Egyedül maradtam. Nem voltak játékaim, a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek nekem. A fehér gyermekek nagy színes játékokkal játszottak.  Egy fa ruhacsipeszt szedtem ketté, az egyik fejét befestettem pirossal, az volt a mentő, a másik, amin a fém rész volt, a vontatós autó. Jöttek, mentek, néha a mentőnek sietnie kellett és összeütköztek. A fehér gyermekeknek szép nagy, színes, igazi autójuk volt, a sarokból nézték az én két kis fadarab autóimat, ahogyan ezer stratégiával közlekednek elképzelt pályákon, kikerülnek millió más láthatatlan autót. Aztán lassan odajöttek egyenként hozzám, és néhányan elkérték őket, az én ruhacsipesz autóimat, és odaadták a nagy színes csodaautókat nekem.

Akkor tanultam meg, hogy nincs nagyobb dolog a képzeletnél….

A polgármester asszony rasszista volt, akármit csináltam, szólt anyámnak. Meg sem moccanhattam, már ment is be, hogy ez a gyermek rossz. Nagyon sokat szenvedtem tőle. Rettegtem és szenvedtem.

Orvostanhallgató lettem, mivel a preparatoriot arany minősítéssel végeztem, elsőként vettek fel, de később érkeztem az egyetemre. Csak fehér diákok ültek a padokban, az egyedüli fekete diák voltam, bizonytalanul mentem a tanárhoz az előadóba, el akartam magarázni, hogy nem magam miatt késtem. Rám nézett, látta, hogy fekete vagyok, és azt mondta: nem jöhetsz ebben az évben! Akkor elővettem az arany minősítésem, a minisztérium pecsétjével. Kerek szemekkel azt mondta, menjek, üljek le, elkezdhetem az évet. Láttam az arcokat… Úgy néztek rám, mint egy marslakóra. Hátramentem. Egyedül ültem hátul.

Aztán jöttek a házi feladatok. Nem igazán tudták megoldani, de én igen. Sorra jöttek és lettek fals fehér barátaim. Boldog voltam?

Lehettem?

Bekerültem a legrangosabb nemzeti kórházba, a legnagyobb nevek közé. Sok páciensem lett, de egyszer behoztak valakit hozzám. Ránéztem a névre: a polgármesternő! Öreg lett, kiszolgáltatott, és a sors úgy hozta, hogy hozzám került. Tőlem függött az élete.

Nem akartam bemenni hozzá, megírtam a kezelést, és átadtam másnak. De eljött az a pillanat, amikor be kellett mennem. Ránéztem. Tudod, ki vagyok? Hallgatott. Tudta. Aztán csendben motyogott valami olyasmit: Bocsáss meg! Tudta, hogy tőlem függ az élete. Ránéztem, bólintottam és kimentem. Az egész gyermekkorom felelevenedett. Egy csomó volt a torkomban, és sehogy sem tudott lemenni…

Tizennyolc évesentalálkoztam először a szerelemmel. Katona voltam a Special Force-ban, orvostanhallgató. Ő modell akart lenni. Egy barátom vitt el a bulira. A lány azt mondta, nem szereti valahogy a feketéket. Ott voltam előtte. Szúrósan a szemébe néztem. Megfogtam a kezét, ez a kéz ment meg téged is, mondtam. Elnézést kért, és meghívott egy italra. Nem fogadtam el, otthagytam.

Valahol találkoztunk még, nem tudom, hogyan történt, a nagy kontraszt, a világos szeme. Járni akart velem. Lassan bevállalt a szülei előtt, de ők nem fogadtak el. Közölték, hogy nem szeretnék, ha kapcsolatban lennénk. Titkon találkoztunk nagymamámnál. Aztán elköltöztek külföldre… és többé soha nem láttam.

Tudod, mi van a bőr alatt? Jegyezd meg, egy orvos mondja neked! A kultúrád! Az identitásod! A szíved!

Azt kérded, mi lenne a legnagyobb álmom, amit megvalósíthatnék, ha milliárdjaim lennének? Egy intézeti kórházat építenék a vakoknak, mert három hónapig vak voltam, aztán megműtöttek, és újra látok. Szimbolikusnak érzed? Lehet, de ezt tenném! Visszaadnám a világnak a látását.

„ Csak amikor nagyon sötét van, látod meg a csillagokat! „

Martin Luther King

A leírások igaz interjúkon alapulnak, igaz tényeket közölnek, a Föld bármely részéről, talán legtöbb részéről.