Ez egy vicc
Színház vicc az egész világ.
A szavannán, hol máshol, szabad választást tartanak az állatok. Úgy döntenek, a jelöltnek mondania kell egy viccet, és ha mindenki értékeli a poént, akkor ő lesz a miniszterelnök. Ketten vállalkoznak, a zsiráf és a víziló. Elsőként a zsiráf mondja el a viccét, fergeteges, mindenki érti és hangosan kacag, kivéve a bölényt. A döntőbírák a maguk által hozott törvénynek megfelelően elutasítják a zsiráfot, és ha már itt tartanak, a gránitszilárdságú alaptörvényük legújabb kiadása szerint fogják, és megeszik (nem, nem az alaptörvényt, hanem a nyakas állatot). Ja, hogy erről eredetileg nem volt szó, hát, van ilyen. Jöhet a víziló a viccével, ami borzalmas. Elrontja, belehibázik, a poént lelövi (vadász a lelkem), semmi csattanó, a pódium síri csöndben ül. Egyedül a bölény kezd őrülten vihogni. Mivel nincs más jelentkező a miniszterelnöki posztra, így megválasztják a vízilovat.
Az újságírók, utoljára élve ezzel a lehetőséggel a szavanna új demokratikus történelmében, felteszik a kérdést a bölénynek:
„Most miattad a vízilovat választjuk meg miniszterelnöknek! Mi a jó Istenen tudtál nevetni?”
Az alábbi gondolatok nem tekinthetők politikai elemzésnek, sem tanácsadásnak, sem a bölcsek köve gyémánttá csiszolásának, mindössze egy olyan megközelítésnek, amivel kevesen foglalkoznak. Itt a téma előttünk, ám a figyelmünket mások irányítják, nehéz nem oda nézni, ahová a reflektor világít (mint amikor az egyszeri részeg azért az utcai villanylámpa alatt keresi elvesztett kulcsait, mert ott van világos.)
Össze lehet fogni generációkon át?
Felosztás
Miért fognak össze unokák és nagyszülők? A fáma szerint a válasz egyértelmű: közös az ellenségük. Nagy kérdés: pusztán emiatt? Elképzelhető, hogy ez csak egy könnyű és leegyszerűsített, a mélyebb összefüggéseket szándékosan elfedő válasz? A politikában a hatalom irányítja a közbeszédet és a közgondolkodást, alakítja a válaszokat azzal, amilyen kérdéseket feltesz. Manipulál és kijátszik mindenkit. A rendszer a fő cselszövő. Felnagyít bármit, ami hasznára válik, kihangsúlyoz különbségeket, elbagatellizál értékeket. Túljárni az eszén épp azzal lehet, ha valaki nem az ő játékát játssza, hanem kitér: állandó védekezés és visszatámadás helyett átveszi a játék irányítását. Amikor a hatalom sztereotípiákat ismételget, és ezzel az emberek félelmeit kihasználva akaratát rájuk erőlteti, akkor ki kell fogni a szelet a vitorlából.
(pic via pinterest)
Mit mond a hatalom?
„A túl fiatalok hőzöngenek, lázadnak, anarchisták, nem értenek semmihez.”
„A túl öregeknek múltja van, akár átírható, meghamisítható múltja, hiszen egyedül az számít: akinek hinnie kell, elhiszi-e.”
„Aki sem nem túl fiatal, sem nem túl öreg, azt egyszerűen oda kell csapni (rákapcsolni) valamelyik szélsőséges generációhoz, ha pedig így polarizálódott a mezőny, nincs más hátra: rábírni őket az egymás ellen hadakozásra.”
„Ha valakinek baloldali megközelítései vannak, akkor ő kommunista (de nem baráti ország kommunistája).”
„Ha valaki liberális demokrata, akkor ő nemzetellenes, dekadens, degenerált.”
„Ha valaki nemzeti elkötelezett, akkor ő szélsőséges.” (a hatalom a szélsőséges szavazókat igyekszik magához vonzani, egyfajta eszközként kezelni.)
A képlet egyszerű: addig ismételni ezt a mantrát, amíg az emberek (választók) elméjében ki nem alakul a negatív (pavlovi) reflex.
A legnagyobb különbség a generációkban rejlik, a világlátásban. Demokratikus, szuverén közegben a különbözőség sűrű vitákat eredményez, feszültségeket, ellenségeskedést. A gondolkodó ember ösztönösen bizalomhiánnyal küzd, úgy önmagában, mint a másikban – ez szükségszerűen vádaskodáshoz, bűnbak-kereséshez is vezethet. Feloldani egyedül érvek ütköztetésével lehet, nyitottan arra, hogy igazunk van, és arra, hogy tévedhetünk. Ez egy tudatos megközelítése a problémák fel- és megoldásának.
Fel kell ismerni: nem valami ellen kell összefogni, nem valamivel szemben kell önmeghatározni, hanem valami mellett. Jelen pillanatban itt, a Szavannán a klasszikus demokratikus értékek mellett, a centrális tér eleve elrendelései helyett az önálló döntési képesség, a tolerancia és az egyén szabadságának, az általános társadalmi jólétnek kimondott vagy elhallgatott, felvilágosult eszméi mellett. Nem egyformának kell lenni, hanem olyan különbözőknek, akik büszkék arra, hogy különbözőségük megtartása közben is képesek nagyon hasonlóan különbözők lenni. „Te is más vagy – te sem vagy más” – mondták egykor a tanult anarchista vikingek, akik szerint „Mindenki másképp egyforma” (Mérő László)
A demokrácia olyan „valami”, mint egy klasszikus Bach mű: sokféleképp értelmezhető és előadható, sőt, ha nagyon megtekerik, már egyáltalán nem is hasonlít az eredeti műre. A kérdés az, hogy megőrizte-e a lényegét, azt, amitől az még Bach? Az sem baj, ha két heavy metal rajongó egészen eltérő parafrázist kultivál. Az önmagát egyetlen és igaz zenei szakértőnek kikiáltó hatalom célja az értékelések kisajátítása – a vele szemben álló zenekedvelők feladata pedig bebizonyítani, hogy ez alapvető tévedés. A hatalom a célja érdekében hol összemossa az ellenzékét, hol külön-külön igyekszik eliminálni (akár megvásárolni) őket. Pedig botfüle van, nulla zenei érzéke, és úgy általában magasról tojik Bachra, képről pedig simán összekeveri Muszorgszkijjal (mint két tojás, ugye).
Politikai generációk
Amint egy bölcs filmszereplő mondta: „nem az évek számítanak, hanem a kilométerek” – úgy a politikában sem az életkor határozza meg a generációt (legfeljebb az emberi viszonyulást), sokkal inkább az az időszak és közeg, amelyben a politika magába szippantotta, amelyben – közhelyesen fogalmazva – szocializálódott.
Az első kör az átkosban kezdte a politikát.
Akkoriban volt akár fiatal kommunista, akár reformer, akár nagy reményű, kívülről érkezett fiatalember. Valódi életpályaként működött a politikusi lét, aki nem vigyázott, azt könnyen magába olvasztotta a ’70-es és ’80-as évek klasszikus pártállami világa. Mit tanult meg? Azt, hogy a párt, annak vezetői, belső körei (centrális erőtér), és első embere az egyetlen, amely a hatalmat képes megtartani, illetve irányítani. Ez a „tilt-tűr-támogat” egyértelműsítő szegmentálásának kora volt. Számukra az a demokrácia, amit a pártvezetés akként definiál. Nem kellenek kérdések, a válaszok már készen vannak.
Makacs generáció, jó eséllyel olyan mélyen betagozódva a rendszerbe, ahonnan lehetetlen kirobbantani. El sem tudja képzelni, hogy az egész „kóceráj” a megszokottól (mármint attól, ahogyan ő megszokta) eltérően is működhetne. Kiszolgálója és egyben ura is a hatalomnak. Aki túlélte saját korát, az MSZMP nevű önmaga karikatúrája képződményt, az valódi politikai pragmatizmussal rendelkezik, következésképp a győztesek csapatába igyekszik, már ott is van – a hatalom közvetlen közelében.
A következő politikusi nemzedéket a reformer baloldali irányzat nevelte.
Modernebb, igazságosabb, kevésbé állampárti, inkább több elemében liberális értékeket tett magáévá. Ők azok az idealisták, akik látták azt, amitől távol kell maradni, és ők élik meg legfájdalmasabban a centrális erőtér megszilárdulását. Ők a leggyűlöltebb generáció, mert a hatalmat folyton arra emlékeztetik, hogy valaha, az új idők hajnalán egészen másról álmodtak azok, akik még és/vagy már álmodni mertek. A hatalom abban érdekelt, hogy ennek a generációnak az erényeit bűnként értelmezze és tüntesse fel, ezáltal a többi generációt rávegye az elzárkózásra, a kiközösítésre, a „velük nem!” hozzáállásra.
Az 1990-es évek szédítő forgatagát szokás ideológiai katyvaszként ábrázolni, amikor olyan mértékben nyílt ki a világ és lehetett belekapaszkodni bármibe, mint soha előtte, és a hatalom irányításán kívül esve soha utána. Letűnt korok hagyományait sikerült újra feltalálni, illetve politikai haszonszerzés céljából átértelmezni. A baloldaliság sem maradhatott ugyanaz, a jobboldaliság önmagával versenyzett a „nemzeti” kisajátításáért, tabuk dőltek meg, melyek között a politikusok rájöttek, hogy ez nem Gazdálkodj, hanem a Garázdálkodj okosan nevű társasjáték. Hirtelen mindent szabad lett, mindenki hazudhatott, és bárkit, még politikai szövetségest is érdemes volt becsapni, ideológiát váltani, megalkudni, helyezkedni. Akik itt lettek politikusok, azok keveset tanultak, de azt nagyon jól: a szabályok ideiglenesek, az ellenfelek olyanok, mint ők maguk. Szinte az egész generáció kikopott a politikából; akik maradtak, azokból eszközök lettek, ruhát cseréltek, és odaálltak mások mellé. Lett légyen a hitvallásuk ezt megelőzően balos, jobbos, szabadelvű, szélsőséges, bármilyen. Értékük, a felszabadultság, ma már nehezen „viselhető” – ám éppen ezt lehetne tőlük eltanulni: látni, nem csak nézni. A hatalom vagy megvásárolja őket, vagy bármikor előhúzható kártyaként várja az alkalmat, amikor majd felhasználja őket.
Az ellenzék egy megérdemelten fogyó, a többitől jól elhatárolható része is ide tartozik, úgymond járkáló sírkőként, az eljátszott lehetőségek korának örök mementójaként. Meghatározó erőből egy táncrevü nosztalgia-csoportjává váltak, ahol az öregek sosem voltak fiatalok, és a fiatalok mintha egyből öregnek születtek volna.
Az agresszív 2000-es évek sok fiatalt döbbentettek rá, hogy az illúziók végképp elvesztek. Végképp véget ért egy fantasy, kialakultak (mert azokat szándékosan kialakították) a lövészárkok, felhúzták az átjárást nem engedő drótkerítéseket, gyökeret vert a fekete-fehér-igen-nem-fel-le-balra-jobbra szemlélet. „Egy a tábor, egy a zászló” (és: „egy a vezér”).
Ekkor járt csúcsra nálunk az, amit a nagy forradalmak már végigvittek néhányszor a történelemben:
– aki nincs ellenünk, az velünk van,
majd később:
– aki nincs velünk, az ellenünk van,
végül:
– aki ellenünk van, az nincs, minden mindegy,
és
– aki velünk van, az van, minden mindegy
Új idők gyermekei ők, egy kinevelt generáció, tudatosan terelt, idomított, az ideákat és eszméket felszínesen sem ismerő, mélyük iránt egyáltalán nem érdeklődő nemzedék, akik szembetalálták magukat az elfáradó nagy generációval, a kulturálisan erősebben szocializálódott, de mindig is háttérbe szorított kis generációval. A harc, a támadás, a letámadás lett az a hajtóerő, amely hatalommal (a hatalomba) csábított. A frontvonalak megrekedtek, csupán egyenruhát kellett választaniuk és vállalni a küzdelmet. Akik akkor megállták a helyüket, megbecsülést és örök életre tartó védelmet nyerhettek a hűségükért és az áldozatvállalásukért (akár emberiességük feláldozásáért) cserébe. A győztesen kikerülők példaképpé, a belső körök elismert tagjává válhattak – aki viszont elbukott, annak örökre véget ért a politikai karrierje. Ez nem a gyengék koraként vonult be a történelembe, sok áldozattal járt, és még több áldozat felemelkedését és pusztulásának képét vetítette előre.
A legújabb, jelenkori dominanciában szocializálódókra kitaposott utak várnak, előre megírt szerepek, amelyektől eltérni főbenjáró bűnnek számít. Nincs helye egyénieskedésnek, a siker kizárólagos záloga a feltétlen feladat-végrehajtási hajlam. Aki erre alkalmas, az felveheti a paneleket, gondos irányítás mellett elsőre érdekesnek tűnő, utóbb csalódáskeltően unalmas hangja lehet ugyanazoknak a szólamoknak. Ők beleszülettek abba, hogy ami őket körülveszi, az alapértelmezett, továbbá, amijük van, az nekik jár. Egyetlen szabály létezik: a szabályok kizárólag másokra vonatkoznak.
A hatalomban nincs mellékvágány, példát sem találni rá (legfeljebb átlátszó „jó zsaru, rossz zsaru” szerepek). Ugyanazok a jelszavak, ugyanaz a hanghordozás, hangszín, mimika, arckifejezés és a hit, hogy valamiképp az elvárásoknál is erősebben legyenek kimondva a centrális erőtér gondolatai. Mintha verseny lenne, egy olyan biztonságos bajnokság, amelyben mindenki mindenkit figyel, másol, utánoz, és igyekszik – ha másban nem, legalább ebben – rendkívül egyedinek tűnni: a gyanútlan szemlélődő számára (a gyanakvókkal már nem foglalkoznak, a világ kétpólusúvá változott).
Az ellenzékbe többen is a hatalomból kiválva, abban csalódva, annak sötétségét meglátva kerültek. Ők olyan harcosok, akik későn értek meg, egy generációval lemaradva tanulják meg a sémákat, de már az új időkhöz igazodnak. Mások valami új értéket próbálnak hozzáadni, azt, amiről azt képzelik, hogy arra egy civilizált társadalom vevő lehet.
Senki nem tökéletes, tartja a mondás.
Ebben a generációban nincsenek történelmi sérelmek, egyik oldalon sem, azok helyét divatos toposzok veszik át, olykor a legelemibb alapműveltség nélkül, ötletszerűen, gyakran épp egymástól lopva. Sok mindent könyvekből, filmekből ismernek, mert nem éltek, vagy túl fiatalok voltak a „hőskorban” („legvidámabb barakk”, újratemetések, taxis blokád, tandíj-tüntetés, Orbán-Medgyessy vita, Orbán liberális jelszavai, stb.). Apáiktól, tanítóiktól veszik át a látásmódot, a magyarázatokat, az információkat és a tévhiteket. Nincs viszonyítási alapjuk, legtöbben sosem ismertek mást, mint a nemzeti köpönyegbe bújtatott illiberalizmus ideáját. Számukra minden azon múlik: képesek-e látni a fától az erdőt, haltól a hálót, puskától a fővadászt. Ha igen, akkor van mérlegelési és döntési szabadságuk – ha nem, akkor megmarad a szerep, amely átveszi az irányítást.
Miközben a világban egyre többen újra felfedezik a baloldaliságot (nyugati hagyományok alapján), addig a magyar ugar jelenében a bal-jobb felosztás nevetséges képzavarrá silányul. Nagytőkés, névleg baloldaliak és kommunistákkal cimboráló öndefiníció szerinti jobboldaliak veszekednek, a liberálisok leginkább abban értenek egyet mindenkivel, hogy nem értenek egyet senkivel, önmaguk meghatározásában sem.
Ugyanez igaz az új kor nemzeti érzelmű, jó és rossz értelemben vett hagyományőrzőire, akik egy idealizált múltból igyekszenek erőt meríteni. A hatalomban nincsenek érték alapú tradíciók, annál inkább jelszavak – az ellenzék emiatt hiába igyekszik megtölteni a jelszavakat értékekkel, óriási hendikeppel indul. A hatalom célja marginalizálni őket, szélsőségesként ábrázolni, ellenségnek, árulónak, hazugnak beállítani, miközben manipulációival a szövetségeseik ellen hergelik őket, miképpen azokat is őellenük. Ez egy jól felépített átverés.
(pic via pinterest)
Három olyan csoportosulás alakult ki ebben a generációban, amelyre nem volt példa korábban.
A civilek, az ál-civilek, és a viccpártiak.
A civilekre szakadt a legnagyobb teher, mert a társadalomban ők azok, akik mögött nincs hatalom, ilyen formán egy tespedő, közömbös közegben a hatalom bármilyen eszközt bevethet, és be is vet ellenük. A civil szféra gyökerei több nemzedékkel ezelőtt kialakultak, ám a centrális erőtér korábban soha nem vette őket komolyan, nem tartott az erejüktől, a polgári érték-képviseletüktől. Aztán történt valami: a civilek hangosabbak lettek – ezt a hatalom nem tűri, ellencsapásként a homlokukra céltáblát rajzolt. Úgy tűnik: a társadalom ezt némán, és megalkuvásba menekülve tűri, agyonhallgatással „válaszol”, félve inkább oda sem néz, nehogy már csak azáltal is kompromittálódjon.
Velük ellentétben az ál-civilek jól meghatározható csoportosulások, fizetett, kinevelt, megtévesztő emberhalmazok. Feladatuk a valódi civilek, valamint a civil társadalmi felfogás lejáratása, és hiteltelenítése. Megbízóik jelszavait visszhangozzák, többnyire nevetségesen amatőr módon lógatva ki azt a bizonyos szőrös lólábat.
Végül, a jelen nemzedékben az egyik legérdekesebb, leginkább ellentmondásos történet a viccpárt, a valódi outsiderek megjelenése. Éppen csak néhány évvel lemaradva a nemzetközi (izlandi, svéd) viccpártoktól, nálunk is megjelent egy csupa kreatív „tele van a hócipőm” felfogású emberből összeálló párt, amely görbe tükröt tartott mindenki elé, visszájára fordította az üres lózungokkal teli politikai palettát, kinevette, és még röhejesebbé tette azokat, akik országmentő messiások szerepében tetszelegtek. De… itt valahol el is fogyott a muníció, a fricska életlen bicska lett, mintha megijedtek volna, mintha nem is gondolták volna komolyan azt, hogy emberekként, és nem párttagokként is lehet ebben az országban a társadalmat képviselve a közéletbe kerülni. A legfiatalabb nemzedék politikai szerepvállalásának coitus interruptus-ai ők, akik, miközben lépcsőztek felfelé a trambulinra, rámutattak a többi versenyző álszent képmutatására, szereptévesztésére, bigottságára, fonákságára, aztán a pallón ácsorogtak egy percig, mielőtt nevetgélve visszaléptek volna: „nem gondoltuk mi ezt komolyan”.
A nagy kérdés(ek)
Kik képesek egy ilyen eltérő generációk alkotta világban összefogni? Kiknek muszáj összefogniuk? Lehet-e mindenkivel összefogni? Létezik-e olyan megoldás, amely felülírja a félelem paradoxonát (félni a jó cselekvéstől, a rossz cselekvéstől, és a nem cselekvéstől egyaránt). Lehetséges-e átugrani a generációs szakadékokat, azaz: megérteni, hogy a másik mit mond, és amit mond, azt miért mondja? Fel tudja ismerni az egyik a másikban ugyanazt? Megvan-e az akarat tanulni a különbözőségből?
Rájöhet-e egy nemzeti radikális arra, hogy a nemzet csak gyengül attól, ha pillanatnyi érdekek miatt csoportokat zár ki önmagából?
Rájöhet-e arra egy zöld, hogy az ember akarata van annyira fontos, mint a társadalomban érvényesülő pozitív externáliák?
Rájöhet-e egy klasszikus baloldali gondolkodó arra, hogy amit a baloldaliságról gondol, az sok esetben hiábavalóan kergetett üres illúzió, ha csak elméletekben gondolkodik, távol a valóságtól?
Rájöhet-e egy liberális a szociálisan érzékenyek igazságára?
Rájöhet-e a purgálás mellett hitet tevő tiszta tekintetű ifjú arra, hogy nincs senki, aki bűntelen lenne, és mások benne láthatják épp azokat a hibákat, amelyeket ő lát mindenkiben?
A generációk képtelenek paradigmát váltani. Ez tény.
Túl sok mindent éltek meg, tapasztaltak a saját bőrükön, láttak a saját szemeikkel. Annyit tehetnek, hogy megalkuvás nélkül próbálnak feladni valamennyit a rögzült elvárásaikból, miáltal saját szerepeiknek is kevésbé kell megfelelniük. Ez szabadságot adhat, a befogadás képességét, miközben az egyéniségüket megtarthatják. Mindazért, amit a velük összefogó „játékosok”-tól tanulhatnak, cserébe rengeteget adhatnak, és akár ösztönösen, akár tudatosan: taníthatnak.
Minden nemzedék rendelkezik történelmi és kulturális hagyományokkal, a sajátjaival, és az őket körülvevő világuk évszázados, évezredes, érvényben lévő felfogás szerinti szokásaival. Ezek a tradíciók lehetnek béklyók, és lehetnek útmutatók, amelyek büszkévé tehetnek.
Miért is kellene lemondaniuk ezekről? Olyan szereplőkről beszélünk, akik a közösségi együttélés szabályait be akarják tartani, miért is ne mutathatnák meg egymásnak azt, amiről emezeknek vagy amazoknak legfeljebb sejtései vannak? A milliónyi példából egy: a népművészet és az egyetemes kultúra nem ideológiai alapon értékelendő; csupán a populizmus számára eszköz, mindenki másnak a valóság, a nemzet, a létezés része, amit vagy szeret, vagy nem, de létezik.
Meg kell találni a közös nevezőt. Azt, ami emberré tesz minket. Elfogadni azt, hogy eredendően akkor is egyenrangúaknak és egyenlő jogúaknak kell lennünk, ha kétségkívül egyenlőek (pláne ugyanolyanok) nem is vagyunk. Az alapvető és közösen elfogadott normákon belüli eltéréseket kell tolerálni. Miért lenne kevésbé hazaszerető és lelkiismeretes, becsületes rendőr, katona, tűzoltó, orvos, mérnök, tanár és megannyi hivatást vállalva egy nő, egy kisebbségi, egy városi, egy vidéki, egy túl magas, egy túl alacsony, egy heteroszexuális vagy egy eltérő nemi orientációjú, avagy bőrszínű, vallású… magyar ember?
El tudjuk azt fogadni, hogy minden magyar ember szabad és jogaiban, kötelességeiben egyenrangú?
Elfogadni azt, hogy nincs születési kiváltság, vallási, felekezeti alá- fölérendeltség?
Elismerni azt, hogy minden vallás tiszteletben tartandó, amely tiszteletben tart más vallásokat, a nem vallásosakat, amiképp a tagadókat is?
Képesek vagyunk elfogadni azt a paradoxont, amely szerint egyedül a lelkiismeret határozhat meg morális kérdésekre adott válaszokat, miközben senki sem független a társadalomtól?
Két nagyon fontos tulajdonságra van szükség.
Altruizmusra és asszertív viselkedésre: emberien önzetlennek és kooperációra hajlandónak lenni, egyúttal saját érdekeink határozott képviseletére. Simon óta tudjuk, hogy az ember korlátozottan racionális, hiszen nem ismer minden (pláne: minden fontos) információt a döntése meghozatalakor. Ha valaki ezt belátja, már megtette az első lépést a közös munka sikere felé, a generációs szakadék átlépéséhez.
Fontos látni a rendszert, amelyben az egész több a részek összegénél. Nyitott szem, higgadtság, szövetségben gondolkodás – ez vezet a felismeréshez: nem önmagában a győzelem a cél, hanem egy olyan győzelem, amely alkotóvá tesz és folytatást eredményez.
Végkövetkeztetés
A győzelem semmi, képesnek kell lenni visszaépíteni a demokráciát. Nem azt, amiben szocializálódtak, nem azt, ami a generációjuk mintája, hanem azt, amely modern, és elég erős ahhoz, hogy megmutassa az értékeit.
Tisztázni kell önmaguk és a választók, az egész társadalom számára, hogy a feudalizmussal összehasonlítva a demokrácia jóval nehezebb pálya, mert demokratákat követel, nem urakat és szolgákat. Az urak döntenek és véleményt formálnak, a szolgák elfogadják a döntéseket, és magukévá teszik a hatalom által kimondott véleményeket. Ez könnyű, elaltatja az egyéni és társadalmi felelősségvállalás lángját, megnyugtat, tespedést kínál, átvéve a döntést a nevükben, rájuk hivatkozva. Ritkán üt vissza, ám egy szolga számára soha nincsenek valódi kérdések, mindig csak válaszok vannak. A demokráciában tudni kell kérdezni, és tudni értelmezni a választ. Nem elég, ha a középkori pap elmeséli a Bibliát, hiszen a jobbágy az anyanyelvén sem tud olvasni, pláne nem latinul. Kell az a szöveg, szó szerint, érthetően, még akkor is, ha a felvilágosodás „veszélyeit” hordozza.
Ki képes megfelelő választ adni arra a kérdésre, amely immáron harmadszor áll előttünk?
Ki képes megfelelni a kihívásnak, végre, először?
A sokszínűség, az eltérő, mégis összefogni képes generációk. Legyenek őskorból itt maradt szocialisták, reformerek, újbaloldaliak, zöldek, kívülállók, legyenek olyanok, akik felébredtek, akik rájöttek, mi zajlik a rendszeren belül és a fejekben. Legyenek akár harcosok, akár filozófusok, iparból vagy a föld világából jöttek. Legyenek akár öntudatosak vagy ösztönösek.
A kérdés mindenkié. Választ együtt adhatnak, méghozzá azt a választ kell adniuk, amellyel társadalom egészének épp úgy, mint az egyéneknek: visszaadhatják a döntés szabadságát.
A vicc csattanója.
A szavanna újságírói, utoljára a szavanna új „demokratikus” rendszerében, feltették a kérdést a bölénynek:
„Most miattad a vízilovat választjuk meg miniszterelnöknek! Mi a jó Istenen tudtál nevetni?”
A bölény bamba képpel nézett rájuk, majd így válaszolt:
„Most esett le a zsiráf poénja.”
(pic via pinterest)