Évek óta figyelem, hogy a galambok imádják a börtönöket. Ennek a jelenségnek van azért némi diszkrét bája: a béke élő jelképei tucat-számra élik békés életüket a legtöbbször zaklatott, békétlen rabok házának tetőcserepein, ablakpárkányain. Ellátogathat az ember az ország bármelyik fegyintézetébe, szinte mindenütt hasonló kép fogadja.

Szép, kövér, nyugodt galambok ezek, hiszen a zárkákból állandóan megvan a kenyérhéj-ellátmányuk. Nyilvánvalóan a bőséges, rendszeres étkezés vonzza e derék szárnyasokat a zárt világhoz. No és a biztonság. Merthogy itt senkitől és semmitől nem kell tartaniuk.

Vagy mégis?
A szájhagyomány szerint az ’50-es években a rabok a zárka párkányára csalták kenyérmorzsával a gyanútlan galambokat, hogy ott aztán hurokkal elfogják, majd megfőzzék, s így dúsítsák kalóriaszegény étrendjüket.
Megtörténtek ezek a madár-csapdázások, vagy csak az élénk fantázia színesítette utólag azokat a nehéz napokat?

Ki tudja.
Rég volt.
Nemrégiben a szegedi Csillag 1-es számú sétaudvarán, az aszfaltszőnyeg közepén jókora kenyérhéjból négy galamb csipegetett komótosan.
A belváros felől déli harangszót hozott a tiszai szellő. Az idilli kép a másodperc tört része alatt szétmállott.
A lakmározók közé villámként csapott le a karvaly. A zuhanórepülés mérnökien pontos és hatásos volt: pont a legkövérebb, világosszürke csípte nyakon. (Szó szerint!) A többiek pánikszerűen elmenekültek, a ragadozó pedig nyugodtan hozzáfogott felséges ebédje elfogyasztásához. Nem zavarta senki.
A délelőtti fogvatartotti séták ideje már elmúlt, a délutáni sportprogramokig pedig még bőven volt idő.
Bent a Csillagban, a trepnin (függőfolyosón) épp az ebédosztó rabok nehéz kocsija csörömpölt.
Ebéd a házban.
Ebéd az udvaron.