Yvonne Hofstetter könyvének alcíme: – avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását. Járvás Péter (Kuszma) recenziója.

Belegondoltatok már abba, hogy amikor reggel felmentek a netre, egy csatamezőre léptek? Mit sem sejtve görgetitek a feedeteket, olvadoztok a vombatos videókon, (mondjuk ezen:

)

közben meg a fejetek felett zúgnak a ballisztikus rakéták. Hofstetter a XXI. század kiberháborúit kísérli meg áttekinteni, nyilvánvalóan azzal a sanda céllal, hogy kevésbé tudjatok örülni a cuki állatos gifeknek. Mondanivalóját nagyjából három egymástól elkülönülő, de szorosan összekapcsolódó pontban tudnám összefoglalni:

1.) Napjaink nemzetközi konfliktusai arra kényszerítenek, hogy újradefiniáljuk a háború, sőt, az erőszak fogalmát. Eddig ugye világos volt: ha lőnek, bombáznak, vagy – régi szép idők! – fejszével hadonászva rohannak felénk, akkor az háború. Ám manapság máshogy mennek a dolgok. A digitalizáció új, hibrid hadviselést hozott létre, ahol programozók és hekkerek feszülnek egymásnak. A „háború” fogalma elmosódni látszik – vajon az-e például, ha egy ország propagandisztikus eszközökkel destabilizálni próbálja a másikat? Ha megpróbál beavatkozni annak választási rendszerébe? Túlterheléses támadással teszi elérhetetlenné annak internetes szolgáltatásait? Agresszió, de hogy háború-e, az nem biztos. Ez egy rés a nemzetközi jogon, amire a Nyugat nem reagált kellőképpen, viszont azok, akik magasról tesznek a nemzetközi jogra, pazarul ki tudják használni. A hibrid háború számukra esély, mert alacsony költséggel*, kis kockázattal tudnak kárt okozni náluk potensebb, gazdagabb államoknak. Már az is nehézséget okoz a védekező félnek, hogy a támadás indítóját megtalálja, de még ha ez meg is van, hogyan döntse el, milyen az arányos reakció az adott esetben?

2.) A mindenhol jelen lévő digitális tér amúgy is tökéletesen alkalmas a maximális bizonytalanságérzet felkeltésére. Ennek jellemzője ugyanis, hogy az „igazság” (kevésbé patetikusan mondva: a tény) értéke devalválódott, mert a közösségi oldalak nem azt jutalmazzák, akinek igaza van, hanem ami hangosabb, több embert meg tud szólítani. Így fordulhat elő, hogy egy akadémiai álláspont egy szintre kerül egy vírusszkeptikus nyugalmazott kazánkovács véleményével, sőt, alulmarad vele szemben. Igazából nem is a trollok jelentik az internetes kommunikációra a legnagyobb veszélyt (azokat elég ignorálni), hanem azok az új wannabe influencerek akik magukévá teszik a fake newst – ami gyakran „ellenséges propagandaként” jelenik meg a kibertérben –, és továbbadják azt. Olyan fertőzöttek ők, akiknek fogalmunk sincs arról, hogy fertőzöttek, mi több, meggyőződésük, mindenki más szegény szerencsétlen beteg rajtuk kívül. Az így létrejött hazugságok pedig (szintén a facebook balga algoritmusának hála) visszhangkamrákat hoznak létre, ahol az azonos véleménnyel rendelkezők a velük azonos hiten lévőkkel kerülnek egy csoportba, és mivel tőlük is a saját véleményüket hallják vissza, meg is erősödnek abban. Azt gondolom, ez egy demokráciaparadoxon: a demokrácia ugyanis, meglehet, nem tartható fenn abszolút szólásszabadság mellett, mert az abszolút szólásszabadságban a vélemények és a tények közti különbség megszűnik, így a rendszer saját felszámolóit szüli meg. Akárhogy is, működő demokráciának biztosítania kell valamiképp, hogy tények és vélemények elkülöníthetőek legyenek, különben megyünk mind a levesbe.

3.) A kiber hadviselés új nagyágyúja pedig a mesterséges intelligencia (MI) lesz, hisz ő képes ezt a tengersok információt kezelni, és elképesztő sebességgel meghozni a belőlük következő döntéseket. Nyilván az MI nem csak a hibrid háborúk Szent Grálja, hanem a klasszikus hadvezetés is vágyakozik utána. Ez azonban felvet egy érdekes morális kérdést (többek között): vajon ha egy autonóm fegyverrendszer megöl egy embert, akkor ezért ki viseli a végső felelősséget? Ha egy ember élete vagy halála egy program belátásától függ, az valamiképp sérti az emberi méltóságot, nem csoda, ha számosan (biztos látták a Terminátort) ellenzik ezeknek az új fegyverrendszereknek a kifejlesztését. Ám az van, hogy lehet szeretni vagy nem szeretni az MI-t, de ha egy konkurens ország vélhetően nagy összegeket fektet ebbe az innovációba, akkor bizony a Nyugat is megkísérel lépést tartani vele, mégpedig józan megfontolásból, akár tetszik, akár nem.

Hofstetter kimeríthetetlen témát kísérelt meg kimeríteni, volt is néha olyan érzésem, hogy több dolgot szuszakol a kötetbe, mint amennyit az elbír. Piszok pesszimista szöveg amúgy, többé talán nem is tudok önfeledten vombatos videót nézni. Nagyjából annyit tud javasolni, hogy az EU szedje össze magát, és viselkedjen úgy, mintha geopolitikai erő volna – a potenciálja, a know-howja megvan hozzá. Mert ha nem teszi, akkor a többpólusú új világrendben lemarad a többiekkel szemben, és úgy értékeit aligha védheti meg. Amerika pedig nem lesz mindig ott, hogy megvédje helyette – ez Trump elnökségének nagy tanulsága.

Megjegyzés:

* Az olyan komplex rendszereket, mint egy ország számítógépes rendszere, mindig sokkal nehezebb és drágább felépíteni és fenntartani, mint megtámadni. Ez utóbbihoz ugyanis elég pár kompetens hekker. Épp ezt használják ki az olyan felek, mint az Iszlám Állam, vagy akár Oroszország a maguk aszimmetrikus háborúi során.

A könyvről: