BUDDHISTA ÖKOLÓGIA

Mit értünk az ökológia buddhista megközelítésén? Egyáltalán létezik ilyen fogalompáros, vagy csak egy újabb konstruált szóösszetételről van szó, melyet bedobtak a fogyasztói társadalom piacára? Ahhoz, hogy a fenti kérdéseket megválaszolhassuk, előbb körbe kell járnunk a buddhizmus némely alapvető tanítását, megközelítését.
A történelmi Gautama Siddhārtha Buddha egészen bizonyosan nem a mai köztudatban lévő ökológia fogalmi kereteinek a lefektetésével kezdte tanításait, de a buddhizmus esszenciális üzeneteit örökérvényűen megfogalmazta. Őszentsége által is sokat hangoztatott tanítás: az „együttérzés”, a „nem-ártás” és az „élet alapvető tisztelete”. Utóbbinál azért igyekszem mellőzni „az élet szentsége” kifejezést, mert bár a buddhizmusban vannak isteni minőséggel rendelkező elemek, emanációk, azok nem a nyugati vallási terminológia szerint értendőek. Mit jelent tehát e három princípium?
Az együttérzést úgy lehetne megfogalmazni, hogy pontosan látom-értem-érzem, hogy mi zajlik a másikkal/másikban, szeretettel tekintek rá, de úgy, hogy állapotának valósága nem ragad magával. Tehát átérzem a másik egyén örömét-fájdalmát, de az öröm/fájdalom zsigeri érzését nem veszem át, nem hagyom, hogy „elsodorjon”. Az együttérzés a buddhizmusban nem együtt-szenvedésről, vagy „együtt-fájásról” szól. Ez a tanítás a mindennapok talaján annyit jelent, hogy bármilyen jelenséggel is szembesüljünk a reaktív ítélkezéseink, vagy berögzült viselkedés sémáink helyett együttérzéssel és megértéssel fordulunk az adott tapasztaláshoz.
A nem-ártás tana a Dalai Láma számtalan beszédében kerül elő – gyakorisága nem véletlen.

„Ha tudsz, segíts másokon! Ha nem –, legalább ne árts nekik!”

Ha abból indulunk ki, hogy a reinkarnáció szellemiségében minden érző lény, tehát minden ember, állat (egyesek szerint még a növények is) egy-egy ideszületett „lélek”, akik a lét szenvedéssel teli ciklikusságából életről-életre kitörni igyekeznek, akkor azzal találjuk szembe magunkat, hogy voltaképp „sorstársakkal vagyunk körülvéve”. Egy buddhista szemében sorstárs a buszsofőr, a nagymama, a terrorista, de még a tányérra került marhasült is: mindannyian a nirvána állapotának eléréséért küzdünk, ki-ki a saját tudatszintjének megfelelően. Mindezt, ha összekötjük az univerzális szeretet tanával, akkor az egyenlet jobb oldalán a „nem-ártás” rajzolódik ki. Nem-ártok, mert felismerem, hogy egy hajóban evezünk, még akkor is, ha a te megnyilvánulási formád egészen elfogadhatatlan a számomra – lásd terrorista. Nem-ártok, mert a szeretet fogalmába nem fér bele a rombolás és a pusztítás – akármilyen mértékűről is legyen szó (pl. egy pofon, ami az arcon csattan, vagy egy vitriolos SMS).
Az élet alapvető tiszteletének tanítása szinte kéz a kézben jár a „nem-ártás” tanításával: lényege, hogy értékelek és megbecsülök minden életet. A buddhizmus egyrészt ajándékként tekint erre a földi létre, ahol lehetőségünk van a feltétel nélküli szeretet megismerésére és megvalósítására, másrészt minden érző lényben egy „lélek-társát” véli felfedezni. Nem véletlen, hogy Nepálban az esőzések idején a szerzetesek még attól is óvakodnak, hogy az utcára kelljen menniük: nehogy agyontapossanak egy előbújt földi gilisztát.
Ha a fent említettekhez hozzávesszük még, hogy a buddhizmus sokkal inkább a belső hozzáállásra fekteti a hangsúlyt, így mind a társadalmi, mind az egyéni konfliktusok forrásaként a választ önmagában keresi és nem a külvilágban, akkor máris elérkezünk a buddhista ökológia fogalmához.

Daniel H. Henning a Buddhism and Deep Ecology című könyv szerzője művében Al Gore-t (az Earth in Balance: Ecology and the Human Spirit íróját) idézi:

Minél jobban kutatok a globális környezeti válság gyökerei után, annál jobban meg vagyok győződve arról, hogy az egy belső válság külső manifesztációja (…).

Ez a megközelítés egy magasabb szintű tudatosság felé mutat, amely elismeri és integrálja magába a természet etikai-morális értékeit. A buddhizmus pontosan ebből a tudatosságból szemléli a világot, és mint ahogy azt az imént már említettem, a környezeti paraméterek megváltoztatása helyett a konfliktusok forrásaként a választ önmagában keresi és nem a külvilágban.
Ehhez kapcsolódik még szorosan a világ ok-okozati összefüggéseinek a szemlélete: amikor egy bizonyos okot megteremtünk, annak a jövőbeni következménye (okozata) rejtetten már létezik lényünk legmélyén és a megfelelő körülmények hatására ki is csírázik – tehát elkerülhetetlenül megtapasztaljuk az okozatot.
Ez alól az ok-okozat-felelősségi mechanizmus alól a természet sem kivétel. A felelősséget nem csak a saját életünk individuális határain belül elkövetett tetteink következményeiért kell viselnünk, mint pl.: a magánéleti, vagy munkahelyi döntéseinkért és konfliktusainkért, hanem mindazokért a tettekért is, amit az úgynevezett „életterünkben”, környezetünkben követünk el. Magatartásunknak egyidejűleg van közvetett és közvetlen környezetre gyakorolt hatása.
Hogy egy egyszerű példával éljek: Magyarországon 2009-ben 1,4-1,6 milliárd darab, azaz a Gellért-hegy térfogatával majdnem megegyező terjedelmű PET-palack került forgalomba, amelynek hozzávetőleg csak az ötöde kerül szelektíven visszagyűjtésre és újrahasznosításra. A PET-termékekről köztudott, hogy hulladékégetőben való hasznosításukkal meleg vizet vagy villamos energiát lehet előállítani. Az elektromos áramot termelő égetőmű milliós lakosságú város hulladékát képes elfogyasztani, ezzel mentesítve azt a szilárd települési hulladék (TSZH) lerakón való elhelyezésétől. Speciális szűrőberendezések révén pedig csökkenthető a „hulladék-kohó” káros anyag kibocsátása. Mindez első hallásra egy környezettudatos hulladékkezelési struktúra hatását kelti, amely körültekintően részt vállal az újrahasznosítás folyamatában. Sajnos azonban egy gondolat erejéig sem tettük fel a kérdést, hogy ennek milyen hatása lehetett a flórára és faunára és mindehhez mi hogyan járultunk hozzá? Nem beszélve arról, hogy a hulladékégetőbe kerülő anyagáramok nagy része szelektíven gyűjtve még újrahasznosítható lenne, az égetés során visszamaradó salakanyag pedig veszélyes hulladéknak minősül, aminek megfelelő kezeléséről, lerakásáról gondoskodni kell – újabb beavatkozást eredményezve ezzel a természetes ökoszisztémába.
Antropocentrikus világunkban teljesen egyértelműnek és alapvetőnek vesszük mindazokat a környezeti feltételeket, „öko-szolgáltatásokat”, amelyek meghatározzák, és egyben kellemesé teszik életterünk-környezetünk minőségét (friss levegő, tiszta víz, meleg napsütés stb.) és közben elsiklunk a fölött az egyszerű tény fölött, hogy mindezek a „szolgáltatások” se nem állandóak, se nem tartanak örök időkig. Az ok-okozati összefüggés pedig abban teljesedik ki, hogy az ökológiai lábnyomunk nagyságához mérten hozzájárulunk egy eróziós folyamathoz, aminek nemcsak a jövő generációira/gyermekeink életére van kihatása, hanem önmagunk életére is: nap, mint nap.

Ugyanakkor a természet tisztelete a buddhizmus születésének kontextusával is magyarázható, hiszen maga Gautama Siddhārtha is egy erdőben látott napvilágot és később egy bodhi fa (Ficus religiosa) alatt érte el a megvilágosodást Bodh Gaya-ban. A buddhista irodalom a speciális fák tiszteletének adózva 21 fafajt rögzít, mely alatt összesen 25 buddha lépett a megvilágosodás állapotába. Tehát ezen fajok méltóságának megőrzése és védelme a hit iránti tisztelet legtermészetesebb kifejeződési formája.
A buddhista tradíció egy másik megközelítése szerint a természeten keresztül észlelhetővé válik a saját belső békénk és nyugalmunk. Éppen ezért a szerzetesek van, hogy a szabadban keresik az elvonulásra és egyedüllétre alkalmas helyeket. A belső béke megtalálása mellet a természettel való kapcsolatuknak azonban van egy mélyebb, szignifikánsabb része is, történetesen a Gaia aspektus. E felfogás szerint a Föld maga is egy együtt érző lény, aki gyermekeként tekint az emberiségre és egyszerre táplálja és védelmezi, de ami ennél is fontosabb: megteremti számára a lehetőséget a szenvedésből való végső szabadulásra. A napjainkban tapasztalható szélsőséges természeti megnyilvánulások (pl.: Kínában 2004. nyarán a Flaming Hegység felszínén, a Taklimakan sivatag és Tian Shan tartomány határában 50°C és 80°C közötti hőmérsékletet mértek) kivétel nélkül az ember környezettel való bánásmódjára adott „válaszok”, melyek a kapcsolatban jelentkező diszharmóniák manifesztációiként jelennek meg.