„Az élet olyan elviselhetetlen, hogy azon már csak nevetni lehet.” – írja Samuel Beckett és most már azt sem. Vannak dolgok, amiken nem szabad nevetni, ilyen a szentségünk, a mások szentjei, és valóban nem sok humor szorul a szentkönyvekben. Nem igazán találkozik az ember egy hahotázó Jézussal, vagy Szűz Máriával, Mohamed sem kacarászik az ő híveinek, és Mózes sem az a vicces fajta, nem olyan könnyű elbánni a kőtáblákkal. De valljuk be: Buddha sem egy Chaplin, és elkezdhetünk félni, hogy milyen lehet a Teremtő…
Valahonnan megszületik a nevetés, az első arc, amit a kisgyermek lát, amikor világra jön: az anyja mosolygó arca. Megtanul nevetni ezen a fénnyel sértő, később sötétséggel, zajjal tele, később fölösleges zörejjel, hideggel tele, ami úgy is marad később is világon. Aztán – ahogy felnő -, egyre ritkábban nevet. Min is nevetne ebben a kegyetlen, kiszámíthatatlan, lesújtó, egyenlőtlen világban? Mégis olykor mosolyog, nevet, hahotázik, kacag, röhögcsél.
Csak a nevetés is annyiféle, amennyiféle az ember.
Amikor keleten jártam, a pagodafiúnak azt mondtam: hagyja a gyűjtést a drága sztúpára, amelyben anyja hamvait temetné, hiszen a szegényebbeknél gagyibbak a gazdag sztúpák, és sokkal rosszabb ott a társaság.
Én nevetettem, ő nem. Akkor értettem meg, hogy a keletiek nem ismerik a cinizmust.
Tudták ezt a Hebdo-sok is, hogy ők így nevetnek, de mások nagyon nem.
Mi is a cinizmus? Egy keserű reakció, védekezés az egzisztenciális fájdalom és a magány ellen, ártalmatlan fegyver, pont nélküli mondat.
Most rátették a pontot!
A karikaturisták és a szerkesztők tudták, és nem féltek, vagy ha féltek, ott voltak a rajzok, a gyermek első mosolya, aki nemtől és vallástól függetlenül ugyanúgy mosolyog. Másképpen – ugyanúgy.
Meg kellett halniuk, mert másképp nevettek. Hányszor kellene meghalnunk mindannyiunknak! Vajon tényleg azt hiszik ezek a „hős” Kalasnyikovosok, hogy valaki ott fenn nevet, amikor itt lent ők megölték a nevetést? Akkor ugyanolyan cinikus lehet, mint a Hebdo-sok, és ezáltal mégsem ők győztek, a fegyveres mártírok – a fegyvertelen nevetgélők ellen.
Azt írja Michel Houellebecq, hogy „Európa öngyilkos lett”, de valójában az időtengely fordult vissza, a világ már rég visszafelé halad a Gauss görbén.
„Az a nap elveszett számomra, amelyen nem nevettem” -, írja Nicolas Chamfort valahol a maximáiban és most elveszett, kiesett az időtengelyből pár óra az egész világ számára. Kiesett a kis arab gyermekek gondtalan sárkányeregetéséből, a francia gyermekek könyveinek rajzaiból, elhalkult a világ, és újra meg kell tanulni nevetni. Nem lesz könnyű. De legalább a nevetés ne legyen a nagy globalizáció olvasztótégelyében, hadd nevessünk, és sírjunk azon, és ahogyan mi tudunk, annyi nyelven és annyi formában, ahogy csak lehet, mert minden pillanatban, amikor eltűnik egy nevetés, valahol meghal egy gyermek, a gyermek, akik vagyunk. Nevessenek csak a Hebdo-sok, és nevessen velük az ég is, jól jár az a mennyország, ahova nevettetni mentek.
Maradnak a könnyek, ez is valami…
Így született meg az első cinikus mondat.