PRÁGAI SÖRTÁNC, SZÖGEDI PAPUCSBAN

Bohumil Hrabal uramnak, köszönettel, amiért megszületett.

Egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját, olvasható a Táncórák kezdőknek és haladóknak című könyvében, igen, éppenséggel maga írta végtelenített regénymondatában, tisztelt Hrabal uram, és ezt vallom én is, még ha igazi könyvet, tudja, olyan regényfélét nem írtam soha, de nem azért ám, mert nem lett volna miről írnom, hiszen olyan városban élek én, ahol minden bokor alatt gyönyörűség terem.

Még a rongyos vakolatú régi házak párkányán is ott billeg a szépség, macskahúgy szagú lépcsőházakban is érezni, itt bizony valaha úri hölgyek csippentettek össze hosszú ujjaikkal a fodros szoknyájukat, amikor vonultak, úgy bizony, nem mentek, hanem vonultak a város főterére, cipellőjük hangját, kipp-kopp, visszahangozta a lépcsőház.

És kihallani, már akinek van erre füle, rég elhalt tűzoltók térzenéjét a városházi toronyból küldött gépzenéből, de még huszárezred vonulását is, járdáról éljenző tömeg moraját, miszerint éljen a király, aki egyébként a maga királya is volt, csak úgy mondom.

Ki tudja, maguk csehek, de leginkább maga Hrabal úr hogyan is ejtené ezt a szót, Szeged, de mi bizony szeretettel ejtjük, nem is ejtjük, inkább csak dédelgetjük, babusgatjuk, gyomláljuk körülötte a gazt, hogy a végén csak színes tulipánok maradjanak, éppen olyanok, amilyenekkel tavasszal beültetik a főterünket, amit bizonyos Széchenyi grófról neveztek el, aki egyébként járt is itt, de persze nem tér volt ez akkor, hanem egy vár előtti, gondozatlan mező, és mondta is Széchenyi uram, hogy jobban járnának a szegediek, ha bevetnék krumplival, mert akkor legalább valami hasznot hajtana, de a szegediek be nem vetették, hanem csak taposták a poros teret, ami egyszer csak elveszítette minden porát, mert jött a Tisza, mit jött, rohant, habzott, hörgött és pusztított, de úgy ám, Hrabal uram, hogy maga olyat még nem látott.

És ez a Tisza, ami évszázadokon át, járhatott erre török, labanc, netán orosz sereg, etette-táplálta Szegedet, azon a viharos hajnalon, amikor Krisztus után 1879-et írt a naptár, és a maga Brno nevű városában, ahol aztán egyszer csak megszületett, konflison szaladt az idő és vastag-puha békesség ült a piactéren, mit sem törődött az itt élő néppel, hajóssal, papucsossal, sót mérő hivatalnokkal, de még búzakereskedővel, városi főméltósággal sem sokat, csak folyt végig a városon, a házak meg csak dőltek, omlottak, mert málló vályogból épült legtöbb, nem úgy ám, mint tornyos Prága városában, ahol már isten tudja mióta kőpalotában éltek a gazdagok, de még azoknak is kőház jutott, akik talpuk bőrével tömték ki a likat csizmájuk foszlott talpán.

Mert Prága mégiscsak arany, tudja ezt mindenki, Szeged meg végtelen magyar pusztába nyúló hatalmas falu volt csupán, de eljött ide maga Kossuth Lajos uram, hogy szóljon a városhoz, méghozzá így, Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa, vagyis becsülve az itt élőket, amikor harcba, forradalom őrzésére toborozta 1848-ban a seregét, mert tudta, a város ereje nem házaiban, hanem, lakóinak lelkében, izmának erejében, elszántságának keménységében lakozik.

És bizony, Hrabal uram a szegedi nép vonult is a zászlaja alá, csak éppen azt nem tudta, miben vonuljon, mert katona gúnyája honnan lett volna, molnárnak, suszternek, halásznak, de esze az volt, és képzelje, a szegedi ember föltalálta a farmernadrágot, de fel ám, mert akkoriban egy raktár tele volt pakolva vitorlavászonnal, amire azt mondták, no ebből éppen jó lesz nadrágot varrni, a kékfestő mesterek meg be is festették szép kékre, és máris lett belőle farmar nadrág, csak ezt se a szegediek nem tudták, se a nadrág nem tudta, tudta viszont bizonyos Lewy Strauss uram túl a tengeren, aki éppen így varratott nadrágot, csak ő le is védette valamiféle szabadalommal, így a farmer nadrág Amerikából indult világhódító útjára, a szegedi vászon harcigatya meg indult bele a szabadságért vívott háborúba, és amikor eső esett rá, hát összezsugorodott, a szegedi katonák majd megvesztek fájdalmukban, úgy szorította őket az a nem farmar farmer, de mielőtt Hrabal uram nevetgélni kezdene habzó söre fölött hunyorogva, elmondom, azért harcoltak a kék gatyások tisztességgel, nagy reményekkel, amíg csak el nem bukott a szabadságharc, és várbörtönbe nem vetették őket, már akit megfogtak, vagy nem árkoltak el korábban, testében osztrák golyóbissal.

Mert hogy Szegednek volt ilyen épülete is, híres várbörtön, országosan rettegett építmény, ahol még a Rózsa Sándor nevű betyár is raboskodott, akit maga, Hrabal uram aligha ismert, de szerintem más se nagyon ismer most se, mert hősként tisztelik, pedig valljuk be, egymás között, miért is ne tennénk?, az a Rózsa, aki keresztségben a Sándor nevet kapta, nem volt egyéb közönséges rablógyilkosnál, akiről míves tollú írók zengtek hamis legendákat, de kit érdekel ma már mennyi gonoszság rejtőzött Sándorban, hiszen a legenda mifelénk, ezt azért maga is tudja Hrabal uram, hiszen Európa közepén él, szóval a legenda ezerszer többet ér minden igazságnál, mert e nélkül azt hinnénk, semmink sincs a szegénységünkön kívül, és mi, bár panaszkodunk, de a semmit azért mégse akarjuk rikító jelként magunkra varrni, mert tudjuk, furcsa-cifra nyomorúság ez, olyan rongyos zsák, amibe azért belefér habzó nevetés, szerelmes csók, napfürdő a Tisza partján, és ma már belefér okos telefon, meg LCD tévé is, meg vásárlókkal, árukkal tömött szupermarket, és olyan autók is beleférnek, amilyenekről maga még csak álmodni sem mert Skodás Csehszlovákiában, de mi sem, amikor Trabantok okádták ránk a füstöt, koszolták szép városunkat. Meg aztán büszkeségünk is van akkora, hogy méltósággal tűrjük, nem Európa szerencsésebb felébe születtünk, mint ahogy azért maga sem, mert van mire büszkének lenni, hiszen a Tisza, amiről éppen azt írtam magának, hogy elpusztította ezt a város, egyszer csak visszatért ám a medrébe. Bár addig égen úszó felhőkbe kapaszkodott a jajongás, egyszerre lőn világosság, miként a Bibliában is benne foglaltatik, az emberek meg összegyűltek, romot takarítottak, új várost álmodtak maguknak, beleköptek a tenyerükbe, oszt megfogták a lapát nyelét, de még a talicska szárát is, és hordták a földet, de olyan serényen, hogy az égből leselkedő angyalok talán már az Úristenhez is elszaladtak panaszra, azt szuszogván, hogy Szeged népe talán az egész földgolyóbist lebontja, de legalábbis arrébb teszik vagy kiforgatják a sarkából, ám ilyen persze nem történt, csupán magasodott a romváros helye.

Mondhatnám magának azt, mintha talapzatot épített volna Szeged népe új palotáinak, utcáinak, tereinek, amik most pasztell színekben pompáznak, szemünk is káprázik bele, amikor sétálunk a Kárász utcán, és azon gondolkodunk, vajon kinek köszönhetjük, hogy ezt a város a víz pusztítása óta nem rombolta senki, pedig voltak ám itt forradalmak, ellenforradalmak, trappolt át a városon francia szpáhik lova, patkójuk csak úgy szórta a szikrát, legalább annyira, mint a szegedi ember tekintete, amikor rádöbbent, a nagy háborúból vesztesen, rongyosan került ki az ország, aminek akkor második legnagyobb városa volt ám Szeged, jóval nagyobb, mint a maga Nymburkja, nem is beszélve Kerskóról, ahol kegyelmed a macskáit simogatta, de amiről annyit se tudott a szegedi ember, hogy létezik.

De tudott Szabadkáról, Temesvárról, Aradról, csak azt nem értette, miért tépték le ezeket a városokat a magyar térképről, mint ahogy Kassát, Eperjest, Bártfát, Munkácsot, Ungvárt, Husztot, ahol egykor egy félszemű költő, bizonyos Kölcsey Ferenc megállt, miközben csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold, és miért lettek az ezerszer emlegetett, boldog békeidősnek nevezett monarchia magyar fertályának polgárai hirtelen szerbek, románok, és csehszlovákok, bizony, csehszlovákok, mint amilyen maga is volt, amíg ki nem derült, hogy a szlovák nem cseh, a cseh meg nem szlovák, a világ meg rá nem jött, ezt a Kárpát-medencét megteremtette ugyan a Jóisten, de maga sem igazodik ki rajta, ezért aztán magára hagyta, kezdjünk vele, amit csak tudunk. Ha akarunk, meneküljünk vissza monarchiás romantikába, mint ahogy maga is tette oly gyakorta, meg a maga Pepin bácsija leginkább, de hát mindenki csak nem menekülhet, mert kiürülne több ország, az meg hogyan nézne ki, ha K. und K-s tiszti csizmák csattognának még most is a szegedi kövön, meg kalapos dámák fitymálnák a szögedi papucsban, bő szoknyában, fejkendősen a Széchenyi uram terén áruló kofák portékáját, miközben gyerekeink a világhálón himbálóznak, ja, maga meg csak úgy betoppanna, és megírná a városkánkról, hogy megállt itt az idő, hogy rajtunk nevessenek a prágai kocsmákban, de még abban a nevesincs cseh vasúti állomás szolgálati szobájában is, ahol egykoron Hubicka forgalmista úr hagyott nyomott szép lány fenekén az összes fellelhető pecséttel, miközben síneket kattogtattak a szigorúan ellenőrzött vonatok mázsás kerekei.

No, ezt nem, ezért aztán előre indultunk, döcögősen, de mégiscsak előre, és egyetemünk lett, meg Dómunk, tornya felhők hasát karcolja, meg lett nekünk szabadtéri játékunk, saját szentünk, bizony, Szent-Györgyi Albert professzor úr, aki feltalálta a C-vitamint, és lett klinikás Tisza partunk, és születtek itt gyerekek, akik már egy nevet sem tudnának megmondani azok közül, akik egy egész körtöltést talicskáztak össze a város védelmére, nehogy még egyszer legyilkolhassa a Tisza, de akkor is csak szájukat tátanák, ha azt kérdeznék tőlük (tőlünk), ugyan hány vitéz szegedi esett el az első világháborúban, és hányat gyilkoltak le a másodikban, mert el ne feledjem, Szeged, ha meg is kímélték ezek a harcok, bomba alig hullott rája, polgárai vérét azért adta, másokat meg haláltáborba induló vonatokba rakta, bár maga sem tudta, miért adta, miért rakta, ha ráparancsolt a haza, vagy az, aki hazának hitte magát. A Hősök kapuja alatt se gondol itt már senki a hősökre, talán mert közben mi lettünk hősökké, tudja, olyan tenyeres-talpas, panaszkodós, gyakran megalázott, meggyötört, de soha le nem győzött hősökké, akik túléltük az elmúlt ötven évet, ami békebeli volt, mi mást is írhatnának róla azok a történelem könyvek, amikből azért kimaradt, hányan szomorkodtak, amikor Szeged paneltelepektől nőtt nagyobbra, mint bármikor hitte, gyárak tucatjai épültek benne, de taknyosra sírta magát a munkás, amikor aztán megszűntek, ezrek tanultak jó szakmát, hogy később riadt pillantású félelemmel olyan szavakat tanuljanak, mint munkanélküliség, álláskeresési támogatás.

De hát ezt maga is megérte, Hrabal uram aranyló Prágájában, viszont nem látott benzincsempész tanárokat, mérnököket, diákokat, akik Röszke falujának határában így keresték a kenyérre valót, miközben a szomszédunkban meghalt egy Jugoszláviának nevezett ország, az utak mentén lakkcsizmás, neccharisnyás, miniszoknyás lányvirágok nyíltak, a belvárosban valuta pörgött, a Cserepes sori piacon meg lengyel, ukrán, román, szerb próbálta eladni portékáját abban a szép új világban, amitől olyan sokat vártunk, de kezdetben semmit sem kínált, mintha azt próbálgatná, no te szegedi ember, mennyit bírsz még ki?, és a szegedi ember azt válaszolta, sokat, még akkor is azt mondta, amikor bizonyos Magda Marinko gyilkolt itt, cukrászcsaládot sirattunk és fekete Mercedest robbantottak, mert tudtuk, hogy a könnyeket felszárítja a szikrázó nap, ha máshol nem is, de nálunk, a napfény városában biztosan. És lám, Szeged szebb lett, mint volt, igaz ezt is ígérte nekünk Ferenc József apostoli királyunk, aki, mint már mondtam, Hrabal uramék királya is volt, amikor döntött a nagy víz után, már pedig itt építkezni kell.

A fenébe is, de hát erről már írtam, ezért inkább arról beszélek, gyorsan és szinte hangtalanul szalad át díszkövezett belvárosunkon a hosszú, sárga lengyel villamos, büszkén néz le talapzatáról Kossuth apánk, amikor a minden szegletében megújított Klauzál teret szemléli, szerelmet ígérő a lányok mosolya a Kárász utcán, nyugodt a legkegyetlenebb gyilkos a messze földön híres-hírhedt Csillag börtönben, mert padlásra került még 1990-ben akasztófa. És persze beszélek Mars téri piacról, ami fölött táncol a lángos fokhagymás illata, egyetemről, ahol már német beszélget spanyollal, arab a göröggel, szájban omló Pick szalámi ízéről, nemes-penészes illatáról, Tiszán ringó úszóházakról, amik nem házak, és persze nem is úsznak, de mi így szeretjük becézni őket, és elmondom, miért titkolnám, azt is magának, milyen mély és könnyes a ránc a nagymamán, aki azért sír, mert munkát kereső unokájával Anglia felé indul a Szeged nevű vasúti pályaudvarról a vonat.

És hogy miért írtam ezt le, Hrabal uram, méghozzá egy szuszra, mellemben dörömbölő szívvel?

Mert kegyelmed járt már nálunk, mielőtt 1997. február 3-án, a szürke felhős ég alatt álló prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről galambetetés közben kizuhant, hogy meghaljon, de úgy, hogy még jajszavát sem hallották, legalábbis erről nem szól egyetlen krónika sem. És amikor itt volt 1985-ben – a Móra Kollégium meghívására, és a vonattól egyenesen a Kincskereső folyóirat szerkesztőségébe ment, ahol a szegedi írók kis csoportja és egy valamivel nagyobb csoport Egger Bier várta, azért osztrák sör, mert az egykori közös hazánkra, az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetett, meg egyébként se volt a boltban Pilsner-Urquell, a szerkesztőségben meg – miként azt meg is írta a Délmagyarország című újság – két óra alatt a sör jobban fogyott, mint magából a szó, és amikor indulni kellett volna a kollégiumba, valaki félénken feltette a kérdést: „Kedves Hrabal úr, nem óhajtja megnézni Szegedet? Később már aligha lesz rá idő…”, mire maga csak legyintett:„Minek? Itt barátok vannak, sör van, minek nézzem én a várost?”, de ettől nem sértődött meg senki, mert este szinte minden kérdésre kerek novellával válaszolt, arról beszélt, hogy a Monarchia szellemi közösségként nem szűnt meg létezni, hogy Prága, Bécs, Budapest arculata, sőt: Zágrábé, Szegedé rengeteg azonosságot mutat, majd vastaps hangjával a fülében halászcsárdába ment, de ekkor már vaksötét volt, és úgy utazott el Szegedről, hogy sörösüvegeken, malacpecsenyén, csillogó diáklányszemeken kívül semmit sem látott belőle – írta városunk szeretett költője, Baka István. Néhány hét múlva azonban interjút adott a Magyar Ifjúság című újságnak, és ebben elmondta, hogy még sehol sem érezte annyira otthon magát, mint Szegeden, s ha nem prágai lenne, legszívesebben ebben a városban élné le hátralevő éveit.

De persze maga nem tudott elszakadni Prágától, az Arany Oroszlántól, mi viszont itt élünk azóta is, és várjuk, hogy egyszer csak ráun mennybéli pufók angyalok unalmas történeteire, és eljön közénk, beül egy kocsmánkba, sört kér, cseh sört persze, és hallgatja a mi nagyon is magyar meséinket, mert a mi történetünk is szép, érdekes, izgalmas, csiklandozza a fantáziát, látja, még én is megpróbáltam leírni valamit ebből, csak úgy ízelítőül, knédlis-káposztás vacsora mellé, és fizetem a sörét, naná, hogy fizetem, ha nem volt kedvére való.