Dilemmizmus

Ami van, az van. Országos mércével az átlagnál egy jó arasszal kevésbé szépnek mondható magyar irodalom. Az van.

Az emberi döntés szabadságának témáját nagyjából azóta kutatják, amióta az Úr rátestálta a felelősséget egy Éva nevezetű háziasszonyra, illetve annak határozottan inkompetens hobbikertész férjére. Alig néhány tízezer évvel, két nappal, öt órával, huszonhárom perccel és tíz másodperccel később egy Herbert Simon nevű unatkozó fiatalember – állítólag sörözés közben – kibökte a korlátozott racionalitás fogalmát, méghozzá azon az alapon, hogy a döntéshozó az észlelései alapján hoz döntéseket; ma már tudjuk, hogy az öröklött és tanult sémák is befolyásolnak némiképp, a lényegen azonban nem változtat: szegény ember vízzel főz, gazdag ember pedig szegény emberrel főzet.

A korlátozottság egyenlő a korlátoltsággal? Mit felelnének erre a rabok? A korlát a kor látlelete, amitől képtelenek vagyunk elvonatkoztatni? Döntéseink függetleníthetők akár saját magunktól is, avagy ez puszta illúzió, amiből utóbb pszichiáter doktoranduszok szerkesztenek disszertációt? Rövidre zárva, a döntésünk az elvárási szintektől függ: tudjuk-e, mit akarunk, egyáltalán: tudjuk-e, hogy mit tudunk?

Koszos tornacipő futáshoz

Levelet kaptam lájf

Nemrég ébredtem fel, fogmosás, felöltözés, a futócipőmet keresem, vár rám hat kilométer; egy pillantás a telefonra, ott a kis boríték ikonja. Hétköznapi dolog.

Nézem a feladóját, mondom: ez átverés lesz, vagy egy haverom szórakozik, vagy így akarják kicsalni az iskolai takarékbélyegeimet egy kajmán-szigeteki off-shore cégbe. Nézem újra, hivatalosnak tűnik, egy perc kutatás a neten, a küldő domain és azonosító is érvényes. Megszólítás, rögtön a tárgyra tér, munkát ajánlanak, leírva a feladat, a feltételek, az elvárások, a juttatás. Józan ember ilyenkor kezd hümmögni. A részeg ember már hümmög percek óta. Újra átolvasom, előzetes feladatokat részleteznek, egy megbeszélést, időpont egyeztetést, kérve a mielőbbi visszajelzésemet.

Ennek a fele sem tréfa. Pedig úgy lenne izgalmas, ha legalább a kétharmada az lenne. Azaz magyar viszonyok között: a negyven százaléka. Felszorozva a pí köbgyökével és osztva „kis gé”-vel, ha már képlet, legyen kövér. Vajon mennyiszer kell még elolvasnom a cáfolhatatlan valóság elfogadásához? Ötször.

Lássuk akkor azt a címet, hová kell írni? Kit kell keresni? Doktor professzor debil-habil mister X. Telefonszámot is mellékeltek, leggyorsabb talán ezzel a dolog végére járni. Felhívom, kicsörög, kis izgalom, hátha nem veszik fel, illetve, hátha felveszik. Magnóra. Amit beszélünk. És akkor már nem lehet letagadni. Kockáztassunk, ideje átlépni a Rubik Ernőt. Aki Ner, az nyer.

Egy titkárral beszélek. Tömören vázolom a szituációt, tökéletesen képben van, ami bizonyos fokú gyanút ébreszt bennem, egyelőre azonban nem rettenek vissza. Kapcsolja a titkárságot, onnan az ügyben illetékes koordinátort, aki már valakinek a segéd-al-helyettese, ez a fentebbinél némiképp komolyabb erőt sugároz, olyan keményvonalasnak tűnik. Kellemes modorú és orgánumú középkorú hölgy mutatkozik be, világoskék ingben ül egy irodában, ami a Dunára néz, rövid melírozott (azt hittem, rég kiment a divatból) haját oldalra fésüli, nagyon elegáns, legalábbis telefonon keresztül. Ő az egyik humán politikai főszervező. Udvarias, tud mindent. Ő is.

Besorozott kérdések

Felteszem a kérdéseimet, kimerítő válaszokat kapok, legalábbis, én picit kimerülök, a vonal túloldalán jóval nagyobb a rutin. Bizonyára az évek és a kilométerek teszik. Igen, csilingel a szinte barátivá váló hangja. Ők… tisztában vannak velem, a személyemmel, kendőzetlenül fogalmazva: ismernek. Jó ez nekem? Még nem tudom. Olvasták a posztjaimat, a kommentjeimet, az egész virtuális életemet. Még a volt barátnőmről is gyűjtöttek adatokat, akit már 22 éve nem láttam, kölcsönös szerencsénk zálogaként. Le vagyok káderezve. Olyat is tudnak rólam, amit már én is régen elfelejtettem. Picit elszomorít, hogy rövid beszélgetésünk óta a legtöbbet újra elfelejtettem.

Aztán eljön a pillanat, és szinte kinyilatkoztat a telefonban: nem számít az előéletem, mert a feladat fontosabb, az ország megítélése elsődleges, a nemzeti érdek prioritást élvez, és ne azt kérdezzem, mit tehet értem a hazám, hanem azt, hogy mit tehetek én a hazámért, ha jól megfizetnek. Nagy kő esik le a szívemről, szerencsére nem epekő, azon már túl vagyok pár éve. A vagány hajú főszervező kisasszonynak, természetesen, erről is van információja.

Fudan – Forrás: forbes.hu

Minden a legnagyobb okéban

Miután a lényeg tisztáztuk, arra kér, hogy a mai napon legyek elérhető telefonon. Hívni fognak. Elbúcsúzunk, a telefont töltőre dugom, a konnektorba két szünetmentes tápegységet, azt a tetőre szerelt napelemekhez. Csak ne essen. Eltelik néhány óra, ha valaki rám csörög, lerázom gyorsan – várom a fontos hívást. Fontos ember fontos hívást vár. Várom. Már legyintenék, hiszen elmúlik fél öt is, amikor felvillan a kijelző. A minisztériumból keresnek, egy titkár kapcsolja személyesen Dr. Palkovics Lászlót, innovációs és technológiai minisztert. Pont olyan a hangja, mint a tévében. Mos így élőben kicsit alacsonyabb, ez igaz.

Röviden rákérdez, hogyan döntök? Nincs idő lamentálni, elfogadom az ajánlatot, ő megköszöni, aztán gyorsan elbúcsúzik, valamiféle tetőről leeső napelemekre és szünetmentes tápegységekre hivatkozva. Kissé megszédülve rogyok le a sarokban egy hintaszékbe. Döbbennék, ám hirtelen ismét hívnak, mister X az, a titkárságról, biztosít a munkaköri leírásom elküldéséről, a fix és igen komoly nettó juttatásról, illetve összegzi az irányomban fennálló elvárásokat. Míg beszél, megérkezik a mail, benne PDF-ben a szerződés.

Halkan, hogy senki meg ne hallja, felegyenesedek a székről, majd rögvest dilemmába esek vissza. Muszáj rákérdeznem: hogyan találtak meg, miért éppen én?

Mondanak egy nevet, igen, ismerem. Ezt sem gondoltam volna. Épp róla. Az embert, akármennyire érett is, mindig érik meglepetések. Lekádereztek, ez kétségtelen. Még nem késő néhány hiányosságomra felhívni a figyelmet, ha már ilyen figyelmesek voltak, hogy felhívtak. Az angolom nem éppen up-to-date, az orosz pedig már a Tyirim-tyirimók szintjét sem üti meg – probléma-e? Nem, nem probléma. Lesz nyelvtanfolyam. Ezt, egyébként, éreztem. Nyelvérzék és nyelvérzéktelenítés nélkül ma már nincs karrier. Végül, az úriember gratulál, üdvözöl a csapatban, elismeréssel adózik, ezzel köszön el.

A kísértés – eredeti kép: Alexei Talimonov

Kétszer ugyanaz a nap alatt

Ismét ülök, innom kellene valamit. Egy Unicum jót tenne. Felidézem azokat a régi kollégákat, akik már találták magukat hasonló helyzetben, ők hogyan döntöttek? Akadt, akit nem érdekeltek a morális megfontolások, beleugrott. Mások vonakodtak, avagy csak eljátszották. Talán egy embert ismerek, aki visszautasított egy ilyen ajánlatot, becsültem érte, kár, hogy később évekig nem talált munkát a szakmában, mint hírlik, vannak ilyen véletlen egybeesések.

Hogyan reagáljak én? Felkértek oktatáspolitikai koordinációs és minőségbiztosítási senior szakreferensnek a halál-biztosan felépülő Fudan Egyetem Interkulturális Transzszelekciós Intézetének főosztályára. Névjegykártyát is kapok, mandarinul is rá lesz betűzve. Másnap reggelig kell visszaküldeni az aláírt szerződést, ha tudnék, akkor akár alhatnék is rá egyet.

Mi között lehet választani? Mit hozhat 2022, Kivel lenne érdemes erről beszélni?

Ezer kérdés kavarog bennem. Ösztönösen térek vissza mindig ugyanoda, az Unicumhoz, és egy motoszkáló kétséghez: mit változtatna meg egzisztenciálisan, önbecsülésben, önértékelésben, és mi lenne az ára? Érdekel-e a következmény egyáltalán?

A zember elégiája

A kallódó ember számára van-e választási szabadság? Átfoghatja-e a tudat az elvárási szinteket, mint amikor pontosan tudjuk, hogy nekünk csoki fagyi kell, vagy, ha van kávés, akkor az, és karamellás is, persze, rózsaillatú almáspités, meg, ami még van. Mindenből duplán.

Választás az éhező, végül szegénységben felfedezetlenül kimúló művész, illetve a rendszer szerves részeként, annak nyertes szerepvállalása között. Túl könnyű döntés? Túl nehéz, mert túl könnyű? Van-e értelme nem megalkudni?

Miképpen reagál a környezetem, a családom, a barátaim, az ismerőseim? Lehet ezt vállalni, csak a túlélésért, azért, hogy én magam is a rendszer egy kellőképp megfizetett építőeleme legyek?

Abszurd módon ekkor érkezek el ahhoz a részhez, hogy feltegyek egy teljesen lényegtelen kérdést: egyébként a feladatra alkalmas vagyok én egyáltalán? Talán. Ugyanis, ha Apollinaire elmehetett cenzornak, akkor én is elme… elmehetek serénykedni oda, ahol a hatalom a nem brüsszeli kommunistáké, igaz? Végülis, legyünk őszinték: legalább bátran ihatok végre vörös csillagos Heineken sört, a Láma Dalait nem énekelem többet, aztán, mi van még, igen, ujgurok, no hiszen, a régi gurok sorsa sem az én dolgom, Hongkong pedig nem Hun-kong, más ország belügye ez is, mint Erdély, úgy olvastam, igaz magyar nem üti bele az orrát.

Azt majd megkérdezem, hogy csak az épület falain kívül szabad-e kommunistázni, vagy belül is szidható a szovjet, kínai, magyar, bolgár, lengyel, brüsszeli kommunizmus, esetleg egyik vagy másik inkább mégse? Tárgyilagosan tekintve: kell majd egy ilyen eligazítás azért. A saját, önálló véleményemet is mindenképp írásban fogom kérni, előre, részletesen. A szó elszáll, de a papír az, ami elérhető.

Kompatibilis élet – forrás: megapixl.com

És jó, akkor kezdjük

Lesz remek fizetésem, rendes állásom, vehetek egy rakás mindent, amit eddig csak sóvárogva nézegettem a kirakatban, de még használtan sem vettem, mert nem olyan fontos az. Bejárnék dolgozni bringával vagy görkorival, elkezdenék ismét edzeni, unalmas futkározás helyett. Egy új telefon sem ártana, a ruhatáramat is illene már frissíteni, pár új cipő, egy Garmin óra, nyaralás tervezése, szigorúan csak Adria, vagy ner-tulajdonú szálláshely. Elérkezhet a gyűjtögetés ideje, és talán a lakásból lehetne házikó.

Ellenvetés? A barátaim valószínűleg nem állnak majd szóba velem, sebaj, lecserélem őket új, politikailag érettebb, ideológiailag képzettebb barátokra. Majd érdemes lesz mást mondani, mint korábban, de anyagilag megérné, igen, ha úgy vesszük, ilyen olcsó vagyok. Hasznosnak is érezném magam, a társadalom megbecsült tagjának, aki pedig nem becsül meg, az nem is a társadalom, pláne nem a nemzet része, mint tudjuk.

Koktélbárok, borászatok, jobbféle éttermek, színház minden héten, csakis nemzeti érzelmű darabok, operák, de nem a vacak nyugati mocskok. Focimeccsek, koncertek, fesztiválok külföldön is, egy nagyobb tévé, meg egy még nagyobb. Kirándulások olyan új érdekes emberekkel, akikkel együtt dolgozom. Az új, valóban igazi magyarság részesévé válni jó lesz, nem kell félnem, a kapcsolati háló segítségével feltörni, előszedni régi regényeket, és nemzeti elkötelezett kapcsolatokon keresztül kiadni őket, a drámákból színházi darabokat faragni, ismerős ismerősén keresztül színpadra tétetni, eljárni évértékelőre, megtapsolni a sikereinket, és kinevetni az ellenzőket, a kérdezősködő idegenszívű gyalázatos, gyarmatosított, kottából játszó…

Egyedül ez a tüntetés aggaszt kicsit, muszáj felhívnom az illetékest. Rezignáltan fogadja a kérdéseimet, majd megnyugtat: nincs veszély. Nincs? És, ha nem lesz szerződés, ha nem épül fel? Higgadtan mosolyog: de, lesz szerződés, és felépül. Csak kell néhány ilyen bátor ember, mint én, akire lehet számítani tűzön-vízen át…

Bátrak narancshada – forrás: MTI / Koszticsák Szilárd

Még nincs vége

…ekkor felébredtem, huh… szörnyű álom volt ez, kivert a veríték, alig kapok levegőt, gyorsan a telefont… egy új mail értesítése látszik, félve nyitom meg… de nem… minden rendben, csak emlékeztető, hogy fizessem be az e havi egészségügyi járadékot.

Maradok, aki voltam.

Hol az a nyüves edzőcipő, irány futni egyet…

Author: Seres László

Született a világ közepén, a hetvenes évek közepén, majdnem az év közepén, a hónapnak sem a közepén, inkább hajnalban mintsem félórával később. Lehetett volna csillagász vagy gépészmérnök, focista vagy közgazdász, vagy hivatásos drukker, sőt biztosítási ügynök, vagy valaki, vagy szinte senki, egy befutott kifutófiú, éjjeli bagoly, ami nem az, aminek látszik, végtelen-táblázat varázsló és fotó-bűvész, egy mindenkivel közös hangot kereső mikrofontos ember... de a fura urak és még furább hölgyek másképp gondolták, megforgatva a sors kerekét néhányszor. Jelenleg önmagát filléres emlékek gyűjtögetőjeként és kiárusítójaként definiáló identitáskereső.

Schreibe einen Kommentar