A náci korszakot sokáig meglehetősen egysíkúan mutatták be az olyan népszerű műfajokban, mint mondjuk a krimi, a kalandregény vagy a kémtörténet. Hősies katonák, csavaros eszű kémek, minden áldozatra kész ellenállók álltak szemben gonosz, szadista vagy a parancsokat vakon végrehajtó nácikkal. Küzdelmük a jó és a rossz fekete-fehér, sablonos harca volt. Az utóbbi időben ez mintha egyre inkább változna, új témák, sokrétűbb figurák, más ábrázolásmódok jelentek meg. A mindennapi ember kerül a középpontba, a művek gyakran a hétköznapi hősiesség lehetőségeit mutatják be.

Charles Belfoure

Charles Belfoure


Az idősebb generációnak bizonyára sokat mond Stirlitz, a német katonai vezetésbe beépült szovjet szuperkém neve, vagy kicsit később Ken Follett és Alastair MacLean kémregényei és a belőlük készült népszerű filmek, a Tű a szénakazalban vagy a Kémek a sasfészekben. Persze felidézhetjük a legendás Indiana Jones-filmeket is a ’80-as évekből, vagy eszünkbe juthatnak olyan klasszikus amerikai háborús filmek, mint A halál 50 órája vagy A leghosszabb nap. Mindenkinek vannak ilyen „emlékei”: regények, filmek, képregények (az amerikai fiataloknak valószínűleg Captain America ugrana be először), esetleg számítógépes játékok. Jellemző rájuk egyfajta séma: a háború izgalmas csatározások színtere, ahol hősök és gonosztevők küzdelme vagy kémek halálos sakkjátszmája zajlik.
Újabban mintha e tendencia átalakulna, vagy legalábbis sokrétűbbé válna. A ’90-es években jelent meg például Richard Harris Führer-nap című bestsellere, amely egy alternatív történelmi krimi keretei közt, a náci birodalom győzelmének lehetőségével eljátszva feszegette az egyszerű német állampolgár felelősségének és a világpolitikai játszmák embertelenségének problémáit. Egyre több mű szól a nácizmus hétköznapjairól: történetek a megszállt területek életéről vagy a hátországbeli mindennapokról. Pár éve nagy sikert aratott például Richard Ziemler The Warsaw Anagrams (Varsói anagrammák, 2011 – magyarra még nem fordították le) című könyve, amely 1940-ben a varsói gettóban játszódik, és egy sorozatgyilkos utáni nyomozás eseményeit követve a gettó mindennapjaiba, hajdani a normális életvitelüket egyre reménytelenebbül fenntartani próbáló zsidó áldozatok életébe nyerhetünk bepillantást. Tavaly látott napvilágot magyarul David R. Gillham: Asszonyok városa című regénye, amely a berlini hátország háború alatti életét bemutatva kérdez rá az egyén diktatúrán belüli mozgásterére, az elnyomottakkal szembeni szolidaritás lehetőségeire.
Akárcsak a fenti művek, Charles Belfoure regénye is úgy ötvözi a krimi és a kalandregény kellékeit a háborús történelmi ábrázolással, hogy sokkal „földközelibb” tud maradni, mint klasszikus elődei, és a hétköznapi ember küzdelmeire, a megalkuvás és a hősiesség lehetőségeire koncentrál. Főhőse: Lucien Bernard a tehetséges, fiatal építész kettős választás elé kerül: párizsi lakásokat kell titokban átalakítania, hogy zsidók számára búvóhelyül szolgálhassanak, illetve olyan gyárépületek tervezésére kap megrendelést, ahol a német csapatok számára hadianyagokat készítenek majd. Mindkét megbízatás nagy szakmai kihívás: az elsőben úgy kell egy meglévő lakásbelsőt átformálni, hogy az esetleges razzia során a házkutatásban jártas németek ne találhassák meg a rejtekhelyet, a másodikban pedig a munkanélküli francia építész lehetőséget kap ötletei, modernista álmai megvalósítására.
Az embermentő tevékenység igen nagy kockázattal jár, a lebukás a tervező számára is halált vagy deportálást jelenthet, a másik pedig a náci kollaborációval egyenértékű. Lucien eleinte a pénzért és a szakmai becsvágy nevében vállalja mindkét munkát. Ám később egyre inkább rájön, hogy felelős a tetteiért, saját döntésein is múlnak emberi sorsok. A főszereplő nem hős, legalábbis nem úgy, ahogy a háborús kalandregényekben megszokhattuk. Nem tetszik neki a korabeli helyzet, de a legtöbb franciához hasonlóan beletörődik a megszállásba, és megpróbál passzívan túlélni. Az események egyre több választás elé állítják, és eleinte két tűz között igyekszik lavírozni, később azonban belátja, hogy e magatartás nem tartható, állást kell foglalnia, még akkor is, ha ezzel saját életét teszi kockára.
Ahogy a szerző jelzi is, könyve félig valós eseményeken alapul. Eredetileg I. Erzsébet korában a katolikus papok üldözése során egy jezsuita laikus testvér, Nicolas Owen „paplyukaknak” nevezett rejtekhelyeket épített nemesi udvarházakban. Owent végül elfogták, és halálra kínozták – a katolikus egyház a hit nagy mártírjai közt tartja számon. A szerző ezt helyezte át a 20. századba, valahogy úgy, ahogy még a háború idején Leslie Howard modernizálta a vörös Pimpernel történetét (oly sikeresen, hogy állítólag magát Raoul Wallenberget is inspirálta a film embermentő tevékenységében). Belfoure azonban a hajdani hithű ácsmestert egy sokkal ingadozóbb, becsvágyó építésszé formálta, aki kezdetben sodródik, sőt az együttműködés fausti alkujával is kacérkodik, majd tudatosan vállalja küldetését. A főszereplő először a rejtekhelyek tervezését is csak izgalmas építészeti kihívásként éli meg – e részeknél érződik, hogy a szerző eredetileg maga is építész, ilyen szemmel látja és láttatja a teret. Később azonban nemcsak házbelsők rejtekhelyeivel, hanem magukkal a bujkálókkal is találkozva döbben rá, mennyivel nagyobb a tét, senki sem maradhat a történelmi eseményeken kívül.
Bár a mű sokszor, főként a figurák ábrázolásában nem szakad el a műfaji hagyományoktól (elsősorban a németeknél), mégsem fekete-fehér szemléletmódú, nem az elnyomók és az áldozatok konfliktusára helyezi a hangsúlyt. Nemcsak az embermentők és a passzív „kívülállók” kapnak szerepet, hanem az opportunista kollaboránsok is, sőt az ellenállás képviselői sem a „szokásos” makulátlan hősök, inkább fanatikus, tetteik következményeivel nem törődő megszállott harcosok. (A francia kollaboráció problémája és az ellenállás kritikusabb megítélése egyébként szintén az utóbbi évtizedekben jelent meg a francia történetírásban.)
A történet használja a háborús kaland-, illetve kémregény műfaj sajátosságait, rutinosan, de általában nem kiszámíthatónak vonultatja fel az ilyen művek fordulatait – a könyv egyik kritikusa az elsőkönyves szerzőt egyenesen „Ken Follett méltó utódjaként” emlegette. Mégis, ami talán a legérdekesebb, hogy főszerelője hétköznapi hős, és a játszma itt nem a háború vagy valamelyik csata megnyeréséért zajlik. A tét „mindössze” néhány ártatlanul üldözött élete. Ám, ahogy a regény megmutatja, és ahogy mostanában egyre több, a korszakról szóló népszerű mű rávilágít: akár egy ember megmentése ebben az időben pontosan ugyanolyan hősiességgel járt, mint sok, jóval híresebb és nagyobb szabású háborús tett.

A parizsi epitesz