Rendhagyóan kezdem a Van Gogh immersive experience, azaz „magával ragadó” élmény kiállítás bemutatását, már csak azért is, mert Vincent Van Gogh nem egy megszokott festő volt, nem a hétköznapok embere, hanem egy megállíthatatlan elme, egy különös introvertált lélek, az élénk színek és örök hullámok művésze.
Képzeljünk el egy, a szabadságot mindennél jobban szerető embert, aki túllát a hamis társadalmi normákon és a rendszer bezárja őt négy fal közé, megfosztja a kék égtől és nap sugaraitól.
Csukjuk be a szemünket és képzeljük el a tragédiáját. Ez történt pár éve, a napokban tisztázatlan körülmények közt meghalt Alekszej Navalnij-val. Egy 2,5×3 m-es cellában szenvedett három évet, csak egy pohara volt és egy könyve. Nehéz ezt egy napsütötte teraszon elképzelni, ahol e sorokat gépelem. Nehéz elképzelni az elmegyógyintézetbe zárt Van Gogh-ot, amint egy egész hónapig neurózis krízisekben szenved, és amikor vége, kezébe veszi az ecsetet, a festékeket és megfesti a Starry Nights-ot úgy, ahogy ember addig nem festett csillagos eget. Magára vonzza a tekintetet ez a kép és többé soha nem enged el, hiába a cédrus kiemelkedése, mint a neurózis fekete mivolta, vagy a falu sötét házai, ahol alig pislákol fény, a néző együtt forog a csillagos éggel, az egész univerzummal és többé nem áll meg soha képzeletében az a csillagos ég.
Azt kérdezte egy művész ismerősöm, hogy van igazi festmény a kiállításon, van eredeti Van Gogh?
Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy van, nemrég láttam Bécsben a Frida immerziv kiállítást és azóta is eszembe jut a Frida Mexikójába röpítő virtuális élmény, az égből eső dinnyák, a mexikói színes házak, a pálmák és mindennek végén, a díszes trónuson hatalmaskodó halál.
Maga az immerzív szó jelentése, a magával ragadó és pontosan ezt nyújtja, a Van Gogh kiállítás, kézen fog és elvisz Van Gogh festményeibe, de úgy, hogy minden megelevenedik, a fákat a szél fújja, alattunk halak haladnak, a gyökerek nőni kezdenek, a felhők fölöttünk haladnak és a szoba ablakán kinéz Van Gogh portréja. Ülünk egy napozószékben és a tér minden irányából körülvesz, Van Gogh életre kelt életműve. Amikor gyermek voltam mindig azt kívántam, bárcsak egyszer bekerülnék egy festménybe. Kamaszként láttam Akira Kuroszava Álmok c. filmjét, amelynek a Varjak c. kisfilmben egy tanítvány találkozik Vincent van Gogh-hal a búzamezőn és kérdezgetni kezdi, többek közt arról is, hogy miért vágta le a fülét. Van Gogh válaszol, de hírtelen eltűnik és a tanítvány úgy keresi őt, hogy a festményeibe lép, Chopin zenére halad egyik festményből a másikba. Pontosan ezt éri el velünk Van Gogh immerzív kiállítása, lépegetünk a képekben, hömpölygünk vissza az időben, miközben lágy zene szól.
A kiállítás első terében Van Gogh képeinek fényes másolatai vannak kiakasztva, mintha az olajfesték maga is virtuál lenne és mindegyik kép mellett a művész életének egy stációja jelenik meg.
A napraforgók mellet, amikből huszonnégy képet festett, és a képek különböző múzeumokban vannak elhelyezve, ott van egy megrázó kép, Van Gogh utolsó képe: A gyökerek. Mintha tudatosan ment volna vissza a gyökerekhez, oda ahol kezdődik az élet, vissza az anyaföldbe. Órákkal azelőtt készítette, hogy meghalt. Ám Van Goghot már régebben is foglalkoztatták a gyökerek és 130 évvel halála után, Wouter Van der Veen a Van Gogh Intézet tudományos igazgatója régi képeslapokat válogatott, amikor talált egy különös képeslapot, amely 1900-1910 között fényképezett Auvers-sur-Oise-i tájképet ábrázolt és a képeslapon ugyanezek a fatörzsek és gyökerek találhatók.
Ezzel a festménnyel búcsúzik Van Gogh, aki egész élete alatt egyetlen képet adott el és a pénzt odaadta a szegényeknek, hiszen ő is szegénységben élt és így is halt meg. Ma pedig rekord összegekért adják el a képeit, például Dr. Gachet cimű képét 1990-ben a Christie s 82.500 000 dollárért értékesítette, a Földműves a mezőn c. festményt pedig 2017-ben 81 300 000 dollárért, az Önarckép szakáll nélkül képet 1998-ban 78 000 000 dollárért. Mindhárom képét súlyos szenvedések után és élete utolsó időszakában festette Van Gogh, mélyszegénységben.
Rövid életében (37 évet élt) 2000 művet alkotott, 900 festményt és 1100 rajzot és vázlatot. Műveinek nagy részét élete utolsó 10 évében, átlagosan minden 36 órában festett vagy rajzolt, tudjuk meg az immerzív kiállítás egyik plakátjáról.
Egy külön kis helyen a kiállítás közepén megy egy kisfilm és döbbenetes dolog derül ki, Van Gogh nem látott minden színt, ezért festett oly élénken, a film megmutatja hogyan látta Gogh a műveit, sokkal inkább pasztell, és kevesebb színben. Így halhatta a megsüketült Beethoven a komponált, eljátszott műveit. A zsenialitás bentről ered, a külső megnyilvánulás csak a kivetítése egy szenvedő, minden korlátot átlépő és maradandót alkotó elmének.
Akkor, amikor festményeit ilyen hihetetlen árakon árverezik, gondoljunk bele, hogy Van Gogh még a modelljeit sem tudta kifizetni. Bordélyházakban, szeretetotthonokban, kocsmákban és utcán látott portrékat festett, a festékeit sem tudta megvenni. Theo szeretett testvére küldött rá pénzt, az a Theo, akinek Vincent, élete kilencszáz valamennyi megmaradt leveléből 662-öt Theonak küldött, az Theo, aki miután Vincent van Gogh meghalt, annyira szenvedett, hogy rá egy évre ő is meghalt és halála előtt azt kérte, a testvére mellé temessék.
Theo tudta ki a testvére, hitt benne és szerette, tisztán, önzetlenül. Talán csak ő értette meg, senki más.
A kiállítás során ne hagyjuk ki a nem színes Az örökkévalóság kapujában tanulmányt és a róla írt jellemzéseket, hiszen az ember szíve összeszorul, amikor a fejét kezébe temető öreg alakját látja, mintha az emberiség összes szenvedése abban a képbe szorulna, halkan, észrevétlen.
A kiállítás következő stációja a berendezett valóságos arles-i szoba, a kancsó még ott az asztalon, mintha a székek még melegek, a kalap az ágy mellet, mindjárt jön Vincent a festőállvánnyal és elindul a mezőre. Ott kint már gyűlnek a varjak…
Ezután következik az említett immerzív szoba, ahol életre kelnek a képek és ezután a 3D-s szemüveg, amivel körbe lehet járni Van Gogh környezetét, be lehet lépni a képekbe.
A kijáratnál nyomtatott képek, amiket a gyermekek színezhetnek mindössze kilenc élénk zsírkrétával és egy vetítő alá tehetnek, megnézhetik kinagyítva, de a kivetített képek, mintha Van Gogh látását adnák vissza, nem annyira élénkek, csak a képzeletünkben lesznek élénkek.
Nehezen lépünk ki Van Gogh világából, a mi hangos, betonrengeteg, ködös, rohanó világunkba.
Még ott fújja szél a sárga búzakalászokat, varjak repülnek a kék égen, a fák karcsún magaslanak a házak mellett, macskaköves úton haladnak az emberek és a szegény földművesek hazatérnek a lámpák pislákoló fényéhez, eszik a krumplit és nem sokat beszélnek, fáradtak és csendesek. Eljött az éj, tiszta a levegő, ezernyi csillag pislog és a falu lassan nyugovóra tér, a templom tornya sem látszik már, oltják a lámpákat, de Van Gogh ott áll a szabad ég alatt, felnéz és látja, amint körülveszi egy egész univerzum, forog szüntelen, és ott millió fényévre van egy csillag, ahol nincs szenvedés, sem háború, nincs betegség, sem halál. Az örökkévalóság kapuján túl…
