Az ótemetőben porladó, de a múló idővel még mindig dacoló kőtábla-darabok. Századok teltek el némelyik felett: már csak a formája mutatja, hogy síremlék lehetett. A vésett írást letörölték róla téli fagyok, hózivatarok jégszilánkjai. Egyedi és megismételhetetlen emberélet jelei mind…
Ragyogóan süt a nap, felhőtlen, kék az ég ezen a nyári délelőttön. Június van, nyár eleje. A virulás, a kibontakozás, a tobzódás ideje. Amerre nézünk, lüktet az élet. Csendesség csak a sírkertben van, melyhez most odaértünk. Sétánk célja ez: a nyíregyházi zsidó temető.
Változhatatlan az élet és az elmúlás dialektikája… A borostyán, az alacsony bokrok, fiatal fácskák a sírkövek illesztéseiben is megtelepednek, a kövek szürke és fekete színe – harmóniában a szépen nyírt gyep zöldjével – nyugalmat áraszt. Tágas, nagy sírkert ez 2200 sírral. Az 1840-es évektől temetkeznek ide, ugyanis ekkoriban engedélyezték a zsidóknak a Nyíregyházára való betelepülést. 1843-ban folyamodtak a városhoz temetőhelyért. A sírkert akkor még a település határán állt, ma körbenőtte a város. Ótemetőjében porladó, de a múló idővel még mindig dacoló kőtábla-darabok. Századok teltek el némelyik felett: már csak a formája mutatja, hogy síremlék lehetett. A vésett írást letörölték róla téli fagyok, hózivatarok jégszilánkjai. Egyedi és megismételhetetlen emberélet jelei mind…
Mindjárt közel a bejárathoz odamegyünk az első sírhoz. Egy kohanita nyugszik itt. A zsidó hagyományban a kohaniták Lévi törzsének – léviták – egyik ága, Áronnak, Mózes bátyjának leszármazottai. A szentélyben való szolgálattétel kiváltságát kapták Mózestől. Ma már nem töltenek be papi szerepet, de a vallási életben bizonyos kiváltságok és megszorítások vonatkoznak rájuk. Elsőként hívják őket a Tóraolvasáshoz, és megáldhatják a gyülekezetet. Viszont nem vehetnek rész a halottak körüli munkában, és nem vehetnek feleségül elvált nőt. A Kohn, Cohen, Cohn nevek általában arra utalnak, hogy viselőjük kohanita családból származik. Jelük a sírkőre is rákerül: a két, hüvelyk -, valamint a mutató ujjaknál legyező alakban összeillesztett kéz.
A bejárattal szemben egy ortodox rabbi sírja található, fölötte dísztelen, fehér falú épület: ohel. Benyitunk. A sírt elborítják a különböző nagyságú, formájú papírlapok: üzenetek, kérések, melyeket a reménykedő látogatók fogalmaztak meg a rabbi közbenjárását remélve az Örökkévalónál.
Ezután indulunk bejárni a temetőt. Jól látható, hogy a terület északi oldalán az ortodox vallás követői temetkeztek, a dél felő esőn az egykor status quo, ma neológ megnevezéssel illethetők. Az ortodox síremlékek egyszerűbbek, szürke kőből faragottak, semmi hivalkodás nem látszik rajtuk. Feliratuk kizárólag héber nyelvű. A másik oldal sírjain szürke kőből, fekete vagy szürke gránitból faragott síremlékeket egyaránt látunk. Nagyságukról, formájukról az is ’leolvasható’, kik származtak tehetősebb, kik szegényebb családból. Megkapó és elgondolkodtató látvány a rendben, egymáshoz közel sorakozó sírkövek sokasága. Egy sokat szenvedett közösség összetartozását, holtában is megtartó erejét jelenítik meg.
Az út elején, középen magasodik a holokauszt áldozatainak íves emlékfala. Az egykori Szarvas utcai, elpusztult zsinagóga falának köveit használták fel hozzá. A Nyíregyházáról elhurcolt áldozatok neve olvasható a táblákon. A szinte vég nélkül sorakozó nevek elnémítanak. Pedig az emlékfal közel sem tartalmazza valamennyi zsidó áldozat nevét. A táblák kétezer nevet sorolnak fel, magából a városból ennél többen pusztultak el. A megyéből legalább harmincezren… S csak azoknak a neve szerepel a névsorban, akiknek maradtak leszármazottaik, így közölni tudták a nevüket, illetve megbizonyosodtak a halálukról. Az összes elhurcolt 0,7 százaléka tért csak vissza. Vegyes érzések kavarognak bennünk, míg a hófehér emlékfal néma, mégis beszédes névsorait nézzük. A fájdalomnak mennyi árnyalata van! Ezek között nem könnyű a megbékélés érzésére rátalálni…
Elgondolkodva indulunk tovább. A másik kiemelkedő emlékmű, melyet az úton továbbhaladva elérünk, az 1. világháborúban elesetteknek állít emléket. 1926. május 30-án avatták fel. Két fekete obeliszken, melyeket egy fehér márványív kapcsol össze, azoknak a neve olvasható aranybetűkkel bevésve, akik az első világháborúban haltak hősi halált, s hamvaik ebben a temetőben pihennek. Huszonkilencen abból a körülbelül 135 ezer magyar zsidó katonából, akik a „nagy háborúban” harcoltak és abból a 10 ezerből, akik hősi halált haltak.
Csendben járunk a sírok között. Rácsodálkozunk egy-egy különlegesen szép síremlékre, a sírkőre rásimuló borostyánágakra, az egykori kőfaragó mesterek gondosságára, ahogy szinte élővé faragták a rózsát, ahogy kimunkálták a Dávid-csillagot, a bonyolultabb kőfaragványokat, a díszítéssel is felérő gyönyörű héber betűket.
Majd feltűnik egy, a múló idő jeleit magán viselő, de még így is impozáns síremlék: Burger Istváné. Érdemes megállnunk előtte. Nemcsak azért, mert a híres Gerenday-féle sírkőgyár munkája (ők készítették a Szatmárcsekén, Kölcsey Ferenc hamvai fölött magasodó emlékművet is), hanem hogy fejet hajtsunk az itt nyugvó személy emléke előtt.
Burger István 1891-ben született gazdag földbirtokos családba. Krúdy Gyula: Az ősök unokái című publicisztikai írásából kiderül, hogy a gazdagság alapjait a Zemplén vármegyei Gesztelyből Szabolcsba áttelepült nagyapa, Burger Jeremiás vetette meg. Vagyonát gyermekeire hagyta. Így kapta meg Mihály az orosi, pazonyi és turai birtokokat, amelyek 1300 holdat tettek ki. Ezt pedig majd az õ fia, István örökölte, akit Krúdy így jellemzett: „rendes Szabolcs megyei fiatal gazda volt, aki példás rendet tartott a birtokán”, vagyonát gyakran jótékony célokra, nyomorgók megsegítésére fordította. Halálát egy baleset okozta: 1920. december 17-én ispánja fegyvert kért tőle egy kerülőjük számára, azonban azt véletlenül elsütötte és hasba lőtte Burgert, aki 19-én belehalt sérüléseibe. A kórházi ágyon tett végrendelete szerint birtokait „Nyíregyháza városnak, mint erkölcsi testületnek rendelkezésére bocsátotta, úgy, hogy a birtok egy negyed részének a status quo izr. hitközség, egy negyedének pedig a Chevra Kadisa szentegylet legyen haszonélvezője”. Kikötötte, hogy a befolyt jövedelmet jótékony célra fordítsák. A Széchenyi utcai házát egy létesítendő izraelita kórház javára hagyta. Méltó megemlékezést írt róla Urbán Terézia a Sófár 2016. májusi számában „Áldott legyen a jónak emlékezete” címmel.
Egy különleges sírkő vonja magára a figyelmünket. A hamvak fölött magasodó gúla alakú oszlop csúcsán kőből faragott, liliomokat formázó virágfüzér. Az oszlop mind a négy oldala betűkkel van televésve. Ez az oszlop is híres alkotó munkája: az a Zala György készítette, aki többek között a budapesti Hősök terén álló Millenniumi emlékmű szobrainak zömét is alkotta. Egy 18 éves korában meghalt leány, Bleuer Rózsa nyugszik itt. Az ő naplójából származnak a kőbe vésett versek.
Rózsa az igen nagy tiszteletnek örvendő, kiterjedt rokonsággal rendelkező ibrányi földbirtokos család tagja volt. A Nyírvidék című újság gyászhír rovatában így emlékezett meg róla: „>>Rózsának már nem fáj semmi.<< Ez a rettenetes értelmű távirat adta tudtul a csapást, mely Bleuer Lajos urat, közéletünk szeretett tagját és családját érte. Néhány napi szenvedés után Budapesten elhunyt 18 éves angyali jóságú lánya, kiről méltán elmondható, hogy: >>Szebb is volt, jobb is volt, minthogy itt lehetne, felvitte az Isten magához az égbe.<< Az általános részvét, mely a megdöbbentő szerencsétlenség iránt megnyilatkozott, mutatja, hogy az elköltözött kiváló teremtés volt, s mikor a természet örök törvénye szerint a most duló kinok csendes, fájdalmas emlékezetté válnak a szülők lelkében, legyen felemelő rájok nézve az a tudat, hogy e gyermek az övék volt.” A szülők 1904-ben irodalmi alapítványt is tettek elhunyt lányuk emlékére. (Forrás: Urbán Terézia: „Liliomszál fehér fejét lehajtja” Sófár, 2016. december)
Felkeressük két 1848-as honvéd síremlékét is: Hoffmann Adolfét és Kornstein Ignáczét. Mindketten a hadnagyi rangot is megkapták a honvédseregben. A gránitoszlopok rendíthetetlenül őrzik nevüket az utókor számára, megóvva őket – méltán – a feledéstől.
Mindegyik sírkő egy élet regényét rejti… Kinek rövidre szabta ezt az idő – sok az apró gyermekkő is –, kinek hosszabbra, gazdagabbra… Ennek itt már csak a látogató – szemlélődő utódok között van némi jelentősége.
Kilépünk a kapun újra a nyüzsgő, zajló élet helyszínére. Rendületlenül süt a nap, mint száz – kétszáz évvel ezelőtt, az emberek mindenfelé rendületlenül teszik a dolgukat úgy, mint elődeink.
A fotókat Urbán Terézia készítette és bocsátotta rendelkezésünkre.
