A tó feletti sűrű párában szinte lebegni látszik a túloldali magaslat.

– Oda? – kérdezi a férfi kelletlenül, s fejével a domb felé int.  Máris meleg van, menjünk inkább a tóra! – s vágyakozva nézi a szálloda erkélyéről a partot, ahol már letelepedtek páran, s a vízen is lebeg egy csónak.

A nő nyugtatóan simítja végig a hátát:

– Az útvonaltervező szerint csak 20 perc az út odáig. Megnézzük az emlékművet, s aztán jövünk is vissza. Mire igazán meleg lesz, már a vízben hűsölhetsz – s könnyedén beleborzol a férfi hajába.

A férfi tudja jól: kár is ellenkeznie. A felesége minden nyaralásra, kirándulásra felkészül, utánanéz, milyen nevezetességek vannak a környéken, s azokat meg is nézik. Általában nincs is ellenére az ilyesfajta program, de most a napok óta tartó meleg ellustította, csak a vízbe vágyik. Jólesőn lebegni a gumimatracon órák hosszat, időnként megmártózni… Sóhajt, s a slusszkulcs után nyúl.

A szálloda folyosóján több csoporttal is találkoznak: fürdőruhában, strandkellékekkel felszerelkezve vonulnak le a vízpartra. A kocsiban fullasztó a meleg, azonnal bekapcsolják a klímát. A férfi a jelzésekre figyel, merre lesz majd az emlékmű, a nő valakivel telefonon cseveg.

A parkoló teljesen kihalt a kopár domboldalon. Körötte alacsony bokrok, egy-két csenevész fa. Jókora a magaslat, messziről nem tűnt ekkorának. Csak a teteje látszik odafenn valami oszlopnak. Hát persze, gondolja a férfi, ki bolond ebben a gyönyörű időben a tűző napon lépcsőket mászni, mikor a vízben hűsölhet… Rosszkedvűen száll ki a kocsiból. Mintha kemencébe lépnének, az aszfaltról és mindenfelől árad a hőség.

Ahogy a lépcsősorok felé haladnak, alig veszik észre az árust. Az egyik fa ritkás árnyékában egy csöppnyi asztal, mögötte kempingszék. Ahogy közelednek feléje, az árus tisztelettudóan feláll, ahogy a vevőt fogadni illik. Nem szól semmit, nem ajánlkozik. Az asszony, amint megpillantja, kíváncsi lesz, arrafelé kanyarodik. A férje ezen is bosszankodik: mindent meg kell néznie, most ácsoroghat mellette, míg az árut mustrálja.

Az asztal mögött alacsony öregember. Haja ősz, barátságos, napbarnított arcában szeme élénken csillog. Sortot, könnyű inget visel. Ő köszön először. Tessék, lendíti végig a kezét az asztal fölött. Az asztal tele van gyermekjátékokkal: mind fából faragott, ötletes, kedves. Színesek, a festésük is ízléses. Az asszony kedvtelve vesz egyet-egyet a kezébe, próbálgatja, hogy’ is kell velük játszani. S egyre több elragadtatott hangot hallat. Nézd, milyen jó, fordul a férjéhez, aki szándékosan hátrébb állt meg, jelezve, nem ezért jöttek, ne időzzenek itt soká, menjenek a dombra, aztán mielőbb haza. Most közelebb lép, megszemléli az asztalka kínálatát. Aztán ő is kézbe vesz egy apró dobozkát, nézegeti, forgatja, s amint finoman megnyomja a tetejét, a fedél felpattan, s váratlanul egy piros sapkás, vidám arcú kis manó ugrik ki a dobozból. Egyre lelkesebben mutogatják egymásnak a feleségével, mire is jók ezek a játékok. Az öregember mosolyogva nézi őket. Majd megszólal: mindet én csináltam… Nincs a hangjában dicsekvés, inkább az iparosember büszkesége, amit a jól végzett munka öröme okoz.

– Nagyon ötletesek – dicséri meg az asszony –, máshol csak műanyag vacakokat lát az ember.

– Otthon, nálunk még inkább ilyesmikkel játszanak a gyermekek…– mondja az ember.

–  Otthon? – vonja fel a szemöldökét a nő.

– Az öreg megelőzi a következő kérdést:

– Erdélyben.

Onnan jött ide árulni ezeket a játékokat? – kérdezi csodálkozva a férfi.

– Nyaranta ideutazunk a feleségemmel, itt élnek a rokonai – s egy közeli falu nevét mondja. Télen én megfaragom ezeket a játékokat, az asszonnyal megfestjük őket, s ilyenkor itt árulom. Nem keresek vele sokat, de az is jó. Tanító voltam valamikor, most már nyugdíjas vagyok. Otthon se kap nagy nyugdíjat egy volt tanító – teszi hozzá, de nincs panasz a hangjában.

– Miért nem a másik parton, a strandon árul? – kérdezi a nő. Ott annyi ember van, biztosan többet tudna eladni…

– Ott akkora helypénzt kérnek az árusításért, hogy nem keresnék semmit… – magyarázza az öreg.

Mindhárman hallgatnak. A nő is, a férje is arra gondol, kár, hogy nincs kisgyermek a családban, akinek vennének ezekből a szép kis játékokból. Nem fognak vásárolni… Egyiküknek sem akaródzik ezt most kimondani. El kellene köszönni, de… Szinte mentő ötletként jut a nő eszébe:

– Merre élnek Erdélyben?

– Körösfőn.

– Körösfőn? – egyszerre ejtik ki a szót, s lelkendezve, egymás szavába vágva kezdenek mesélni. Épp egy éve jártak ott egy csoporttal. Öt napig utazgattak mindenfelé. Tele élménnyel értek vasárnap Körösfőre, a végső állomásra, a Kovács féle panzióba, ismeri, ugye? A házigazda pálinkás köszöntőt mondott. Aztán felkísérte őket a templomdombra, hogy megnézzék a református templomot. Mire visszaértek, meg volt terítve. Azt az ebédet! Olyan tyúkhúslevest régen ettek már, házi tésztával, jó sok zöldséggel. Aztán töltött káposzta! S végül a jó, túrós házi sütemény!

–  Sokszor emlegetjük azt a körösfői ebédet…– fejezi be bólogatva a nő az élménybeszámolót.

Az öreg tanító büszke mosollyal néz egyikről a másikra. Kicsit magáénak érzi ő is a dicséretet.

– Megadjuk a módját a vendéglátásnak, ha kedves vendég jön – húzza ki magát a kis ember. – Ez tényleg beillett volna lakodalmi ebédnek is.

–  Aztán ebéd után jött egy szép, fiatal lány népviseletben, helyi népdalokat énekelt, egyet meg is tanított nekünk – idézi fel a nő –, s egy pillanatnyi habozás után biztos hangon elkezdi az éneket. Az öreg elkapja a második szónál a dallamot, s végül a férj is bekapcsolódik. Állnak hárman az üres parkolóban, a nyári nap tűz rájuk, s száll a hajlítgatásokkal ékes énekszó:

        Körösfői kertek alatt

       Három kislány zabot arat

       Sej-haj zabot arat a lovának

      Szeretőt keres magának…

Amint a dal végére érnek, megilletődötten hallgatnak el. Ezt a pillanatot is hozzáteszik a körösfői emlékekhez. Aztán jókedvűen egymásra nevetnek, de látszik, az öregnek kicsit megharmatosodott a szeme.

Akkor a férfi felvesz az asztalról egy játékot, ez jó lesz szerinted Bandiék kisfiának, néz erősen a felesége szemébe, akinek már a nyelve hegyén a kérdés, miféle…Végre megérti, miről van szó, ő is felemel egy játékot, ez meg az öccsének… A kis Lillának – tűnődik kicsit – azt a lepkét vegyük! S a magot kapkodó tyúkocskáknak biztos örül majd Janka… A kiválasztott játékok egy jókora papírzacskóba kerülnek, a férfi fizet. S akkor az idős tanító felveszi a kis dobozt, amiből a vidám kis manó ugrik elő, s feléjük nyújtja: ezt én adom maguknak. Ha vigaszra vágynak, csak nyomják meg a fedelét…