Ha valamit meg akart vele beszélni, vagy elhárította, vagy ellentmondást nem tűrve eldöntötte, hogy legyen. Mint a cégben, övé volt a döntő szó. Telt az idő, s ő valahogy későn ébredt rá, hogy magában fortyog csak, és belső monológjában egyre kevésbé tud a férfinak mentséget keresni.
Hazáig egyetlen szót sem szólok hozzá! – határozta el a nő, mikor beültek az autóba. Még indulás előtt összevitatkoztak valamin. A férfi nyersen, a nőre rá se nézve, ellentmondást nem tűrőn beszélt, a nő ezen megsértődött. Már meg se próbálta, mint régebben elmondani, hogy ő másképp gondolja. Mindig szíven ütötte a durva hang: hogy képes ővele így beszélni, ha valamiről más a véleménye? A férje hallgatással zárta le a vitát, mint mostanában annyiszor. Mintha áttörhetetlen páncélt vett volna magára ilyenkor. Makacsul összezárt szájjal, feszült arccal készülődött a hazaútra. A nő tudta, ezzel a párja lezártnak tekinti a beszélgetést. A szokásos játszma.
Egy darabig szólt a rádió, de valójában egyikük sem figyelt oda. A férfi az útra szegezte a tekintetét, a nő sem nézett, csak előre. Eljátszott a gondolattal, hogy odacsap a műszerfalra elkiabálva magát: ebből elég, hallgass meg engem is, hallgasd meg, mit gondolok! De csak sóhajtott, idegesen dobolt az ujjaival egy darabig, majd behunyt szemmel hátradőlt.
Annyiszor végiggondolta már, hogy alakult ki ez a helyzet. Eleinte meg is értette a férje nyerseségét: a cég irányítása rengeteg feszültséggel jár, fáradt, türelmetlen. Sokáig ez volt a mentsége. Ezért is egyezett bele, mikor a férfi kérte, hagyja ott könyvtárosi munkáját, s csak a családdal foglalkozzon. Ha még marad ideje amellett, az adminisztrációba is besegíthet. Nyugodt, kiegyensúlyozott lesz az életünk, meglásd, ígérte a férfi.
Nem így alakult. Egy idő után az asszonynak hiányzott a munkája, az emberek társasága. Idegesítették a háztartás ismétlődő, mindennapos gondjai. Sokat volt egyedül. Két nagyobb gyerekük távoli városokban tanult, ritkán látták őket, a legkisebb is, aki középiskolába járt, a barátaival csinált programokat. A nő estére fásultnak, fáradtnak érezte magát, a férje néha egészen későn került haza, és sokszor még a vacsora közben is a napi bosszúságait panaszolta. Ha valamit meg akart vele beszélni, vagy elhárította, vagy ellentmondást nem tűrve eldöntötte, hogy legyen. Mint a cégben, övé volt a döntő szó. Telt az idő, s ő valahogy későn ébredt rá, hogy magában fortyog csak, és belső monológjában egyre kevésbé tud a férfinak mentséget keresni.
Azt találta ki, hogy megkéri a férjét, hadd kísérje el néha az üzleti útjaira. Úgy gondolta, a hosszú úton beszélgetnek majd, s amíg az elintézi a céges ügyeket, ő nézelődik, vásárol, kiállításra megy.
Az úton a férfi a telefonjait intézte, a kihangosító jóvoltából a nő is hallotta a megbeszéléseket. Műszaki szakkifejezéseket, adatokat, számokat. Szinte szakadatlanul beszélt valakivel. Ha nem, hangosan fejtegette egy-egy ügyletének várható kimenetelét. A nő meghallgatta, néha hümgetett. Érezte, férjének szüksége van ezekre a felkészülésekre, nem akart a saját érzéseivel épp akkor előhozakodni. Pedig sokszor nem is értette a rázúdított információkat. Hazafelé már a férfi nem hívogatott senkit, viszont ilyenkor számolt be arról, mit intézett. Az asszony figyelmet mutatott, de gondolatai többnyire másutt jártak.
Az egyik ilyen úton figyelt fel a fára. Az autópálya másik oldalán, egy autós pihenő szélén nőtt. Bokrok közül magaslott ki, már messziről észre lehetett venni. Sudár, egyenes törzséből két nagyobb, s egy harmadik, valamivel vékonyabb ág nyúlt az ég felé szabályos távolságban egymástól.. Épp kopár volt, jól látszott a gallyak szövevénye. S ott, ahol a három ág a törzsből elágazott, egy jókora fészek pihent. A nő elhatározta, visszafelé szól a férjének, álljanak meg annál a pihenőnél, s odamegy majd a fához. Mindig különösen vonzódott a fákhoz. Szeretett törzsükhöz hozzásimulni, megsimogatni őket. A mi fánk, gondolta mindjárt, s fellelkesülve mindent lefordított a jelkép nyelvére: mi vagyunk ez a fa a három gyermekünkkel, a fészek a családunk otthona. Egészen felvillanyozta a gondolat, s addig nézte a fát, amíg csak láthatta. A férje akkor is épp telefonált. Majd hazafelé megmutatom neki, s elmondom, mit gondoltam, határozta el a nő.
Az üzleti tárgyalás elhúzódott, esteledett, mikor hazaindultak. Nem volt értelme sötétben megállni a pihenőben. Majd legközelebb, gondolta az asszony.
Mikor hetek múlva újra arra jártak, lombosodott már a fa. A nő előre szólt a férjének, mutat majd neki valamit. Mikor odaértek a pihenőhöz, a férfi akkor is épp beszélt valakivel, de a nő gesztikulált, hogy pillantson oda, hogy azt kell megnézni. A férfi odapillantott, bólintott, s mikor abbahagyta a beszélgetést, a nő elmondta a ’mi fánk’ ötletét, de a férjének szemmel láthatóan másutt jártak a gondolatai, s csak egyet – kettőt hümmögött válaszul.
A nő kinyitotta a szemét, lopva férjére pillantott. Változatlanul összepréselt ajkakkal, mereven előre figyelt. A nő tudta, hogy érzi rajta a megbántottságot, mégsem volt benne csöppnyi szándék sem, hogy enyhítsen a feszültségen. Sosem tudja elhagyni a száját annyi se, hogy ’ne haragudj az ingerültségemért’, állapította meg keserűen. Kicsit jobbra fordult, s az ajtónak dőlve nézett ki az oldalt elsuhanó tájra.
Az utak ritkulni kezdtek, kicserélődtek a férje üzleti partnerei. Ő inkább már csak azért ment vele néha, hogy megnézze a fáját, ilyenkor magában köszönt is neki. Soha nem jött ki a lépés, hogy megálltak volna, s amire vágyott: megsimogatta, megölelte volna. Néha megjegyezte hangosan, ott a fánk, de a férje nem is reagált, biztosan nem is emlékezett már, s így erről is leszokott. Az egyik alkalommal – tavaszodott éppen – riadtan vette észre, hogy a fészek eltűnt. Mi történhetett? Biztosan szétzilálták a téli szelek, elhordták a gallyakat. Annyi éven át nevelgette benne valami madárpár a fiókákat, most ennek is vége. Rosszkedvű lett a felfedezésétől.
Az úton valami torlódás támadt. Hirtelen alakult ki a kocsisor, mindenki bekapcsolta a vészvillogót, megálltak. A nő, hogy ne kelljen a férjéhez szólni, egykedvűnek mutatta magát: ha állnak, hát állnak. A férfi se mondott semmit. Szerencsére nem baleset volt, pár perc múltán újra lehetett haladni. Már közeledtek az autós pihenőhöz.
A nő arra gondolt, már odaúton is vitatkoztak valamin, ezért fordulhatott elő, hogy elmulasztotta megnézni a fát. Olyan érzése támadt akkor, mintha valamelyik gyerekéről feledkezett volna el gondatlanságból! Egyszerűen elmentek mellette, s ő észre se vette. Pedig olyan rég látta már. Most, most megállhatnánk, játszott el a gondolattal. A dac kerekedett benne felül: nem, tartja magát a fogadalmához, nem kérleli a férjét.
S odaértek. Már távolról látszott, hogy a három ág vége szárazon, levél nélkül mutatott az égre. A törzs felől, az apróbb gallyakon lankadtan lógott néhány zöld levél. A nő döbbenten nézte.
Hajts le, amikor lehet! Ide vissza akarok jönni! – szakadt ki belőle. A férje meglepetten pillantott rá, de a nő erősen markolta a kapaszkodót, vonásai megkeményedtek, elszánt arcát látva a férfi nem ellenkezett. Egy kis falu végén kanyarodtak le a pihenőhöz. A nő egy szót sem szólt, kiszállt, s futva indult el a háromágú fához. Közelről nagyobb volt, mint gondolta. Felfelé nézett, a halódó ágakra. Körötte az alacsony növények friss, májusi levelekkel örültek az új életnek. Amikor közéjük lépett, hogy a törzset átölelje, akkor látta, hogy a fa tövéből pár friss hajtás tört elő, lehettek már egyméteresek, s rajtuk fényes, egészséges, zöld leveleket lengetett a szellő.
A férfi nem ment közelebb, az autó mellett állva nézte a feleségét. Látta, hogy hosszan öleli a törzset, talán valamit beszél is. Oda azt nem lehetett hallani.
Mikor a nő visszatért a kocsihoz, elővett egy üveg ásványvizet. Felbontotta, s odanyújtotta a férjének. Az elfogadta, köszönést mormogott. Mielőtt beszálltak volna a kocsiba, a nő még ennyit mondott: Kérlek, holnap úgy alakítsd a napodat, hogy feltétlen haza tudj jönni vacsorára! Hangja szokatlanul határozott volt, egyenesen és nyíltan nézett a párja szemébe. A férfi némán bólintott, s elindultak haza.
Megjelent a valami tavasz antológiában, Litera-Túra kiadó, 2021.
