A Fuldai Állami Bíróságról Németország öt legnagyobb TV-társasága egyenesben közvetít. Negyvenhárom intenzív tárgyalási nap után az államügyészség indítványára a bíró a 29 éves Monika Weimart „életfogytiglani szabadságvesztésre ítéli két kislánya – az öt éves Karola és a hét éves Melanie –, meggyilkolásának alapos vádjával”. A 3000 lelket számláló dél-hesseni Philippsthalban a lakosság nagy része kitörő ujjongással fogadja ezt a hírt: „a falu szégyene: ez a jenki-kurva végre rács mögött van…” – skandálja a spontánul szerveződött falugyűlés, a helyi Polgármesteri Hivatal előtt. Nézzük azonban előzményeket és a tényeket!

Dr. Gerhard Strate hamburgi ügyvéd – aki a Német Ügyvédi Kamarában, sőt az egész jogász társadalomban arról híres, hogy az egyes bírói ítéletek nem feltétlenül az utolsó és fellebbezhetetlen szót jelentik a számára –, komoly figyelemmel kíséri végig a ZDF élőközvetítését, a Fuldai Állami Bíróság utolsó tárgyalási napjáról.
Az elsőfokú ítélet alapjául ezúttal egy „független szakértői vélemény” szolgál, amely mikroszkópikusan bizonyítja, hogy a meggyilkolt gyerekek trikóira az anya aznap viselt blúzának 140 (szemmel alig látható) cérnafoszlánya tapadt. A tényleges bizonyítékok hiánya, valamint a kihallgatások egymásnak ellentmondó jegyzőkönyvei „egy magasra tornyozott kártyavár laza emeleteire” emlékeztetik az ügyvédet.
Néhány nap múlva személyesen jelentkezik Monika Weimar asszonynál, aki az első találkozás során rögtön megbízza a további védelme képviseletével.
A konok és kitartó ügyvédnek köszönhetö, hogy a nő ügyét ismét tárgyalja a bíróság.

Monika Weimar családi élete kezdettől fogva boldogtalan. Tizenkilenc éves korában  házasságot köt Reinhard Weimarral.
„– Úgy éreztem, hogy másnak úgysem kellenék, csak ezért mentem hozzá” – nyilatkozza egy későbbi interjúban.
Második gyermekük születése után az egyhangú életből tragikus házasság lesz.
Reinhard Weimar inni kezd, feleségét és gyerekeit rendszeresen veri, bántalmazza.
Az idők folyamán egyértelműen diagnosztizálható betegségre utaló tünetek jelentkeznek nála: gyakran elájul, zavarosan beszél és kínosan feledékeny. Az orvosok agyhártyagyulladásból származó Parkinson-kórt vélelmeznek.
A férj állapota – a rendszeres kórházi kezelések ellenére – fokozatosan romlik. Ennek ellenére egyre többet iszik, és családjával rendszeresen agresszíven viselkedik.
A férfi felírt tablettáit hanyagul szedi, egy alkalommal gyógyszermérgezést is kap. Minden személyes problémája miatt a feleségét okolja.
A faluban ivócimboráin keresztül elterjeszti, hogy a felesége „vacsorájába mérget kavart”.
1986 tavaszán Monika Weimar egy helyi mulatóban megismerkedik a szomszédos laktanyában szolgálatot teljesítő amerikai katonával, Kevin Pratt-tal, és a nő – saját bevallása szerint „életében először szerelmes” lesz.
Minden héten találkoznak, szeretnek egymással beszélgetni, táncolni, és nem utolsósorban a testi szerelemben is különlegesen szenvedélyes pillanatokat élnek át együtt.
Férjével szemben erős bűntudatot érez, de Kevin Pratt házassági ajánlata is erősen foglalkoztatja. (Akkor még nem sejti, hogy amerikai barátját annak felesége várja vissza Kaliforniában…)
Azon a bizonyos forró augusztusi vasárnapon Monika – gyerekeivel és Kevinnel együtt – egy közeli tóhoz kirándulnak. A férje pontosan tudta, hogy az asszony kivel tölti a napot.
A nő a lányaival este hatra érkezik haza. A vacsora és a fürdés után Karola és Melanie apjukkal nézik az esti nagyjátékfilmet a televízióban, majd mindkét kicsi aludni megy.
A vidám hangulatban eltöltött piknik után a nőnek aznap este ismét randevúja van. (A gyerekeket kivételesen nem tudja édesanyjára bízni, mert a nagymama aznap kificamította a csuklóját.) Így kénytelen a rossz hangulatú és már egy erősen részeg férjére hagyni a gyerekeket.
Monika egész éjszaka egy lokálban táncol az amerikai barátjával.
A kora-hajnali órákban (mint szinte minden korábbi randevúja során) egy félreeső úton, a kocsiban vadul szeretkeznek.
Az asszony másnap hajnalban fél négykor ér haza. Szokásához híven, most is először a gyerekszobába megy be. A férjét is ott találja, aki ébren várja. Reinhardt zavaros mondatokban beszél, részeg motyogásának özönéből a nő csak azt a kulcsmondatot hallja ki, melyek az elmúlt hónapok házastársi vitáinak középpontjában állt: „…Most végre végérvényesen eldőlt, hogy egyikünk sem kaphatja meg a gyerekeket!”

Monika a lányai ágyához rohan, és rémülten tapasztalja, hogy egyikük sem lélegzik.
Hétfőn késő délelőtt Monika Weimar jelenti a rendőrségi ügyeletes nyomozótisztnek, hogy „a két lánya nyomtalanul eltűnt a játszótérről, miközben ő a közeli áruházban vásárolt.”
A kislányok kutatása rögtön megkezdődik. A háromnapos keresési akcióban a rendőrségen kívül a szomszédok és a szülők is részt vesznek.
A holttesteket augusztus 7-én helikopterről veszik észre, a falutól nem messze, egy csalános bozótban találják meg.

Augusztus 28-án Monika Weimart „gyilkosság alapos vádjával” őrizetbe veszik, de egy nappal később kiengedik, és férjét tartóztatják le.
Reinhard konokul tagadja a gyilkosságokat. Vallomása szerint „vasárnapról hétfőre virradó éjszakán nagyon mélyen aludt, és csak másnap délelőtt ébredt fel”. Beszéde azonban zavaros és főképp bizonytalan. „– Ha én öltem volna meg a gyerekeket az csak egy véletlen lehetett. Akkor biztos nem voltam teljesen a tudatomnál.”
Az ezt követő tizenhat hónap során tárgyalások, kihallgatások, szembesítések, bizonyítási eljárások, elnapolások százai váltják egymást.

Mivel az ügy a közvéleményt a legapróbb részletekig foglalkoztatja, a kereskedelmi média irányítói úgy döntenek, hogy érdemes a történtekbe aktívan is beleszólni.
Monika Weimar fejében ekkor még egy pillanatra sem fordul meg, hogy ezzel egy újabb tragikus lavina indul el az életében.
Szülővárosában, Philippsthalban és környékén ismerősök és ismeretlen egyének szinte egy emberként fordulnak ellene.
A gyermekek halálát követő év májusában egy hét leforgása alatt több mint ezer levelet kap a rendőrség. A levélírók 95% „olyan feleségből, aki amerikai katonával csalja beteg férjét, még saját gyerekei meggyilkolását is kinézi”.
Az újságok és folyóiratok nagy része a „gyilkos és hazug anyáról” cikkezik. A Quick magazin folytatásban hozza a gyilkosság történetét, szintén ítélkező tónussal: „Hihetetlen, hogy egy ilyen szigorú száj, gyengéd szavakat is tud suttogni…” Az újságírók ezer márkával jutalmazták azokat, akik újabb és újabb részletinformációkkal tudnak szolgálni. A lapok reklámbevételei jelentősen megugranak. Annak a szerencsés rokonnak vagy közeli barátnak, akinek még fényképe is van a házaspárról, fotónként kétezer DM üti a markát. Minden ismerős régi fotóalbumokat lapozgat… (Még 2015-ben is lehet 85 EURO-ért eredeti fotográfiákat vásárolni az interneten a meggyilkolt gyermekekről…)
A Monika Weimar elleni lincshangulat a német bűnügyi rendőrséget is megfertőzi. A kötelező laborvizsgálatra például a feleség teljes nyári ruházatát lefoglalják, miközben az iszákos férjétől csupán egy nadrágot és két inget visznek el. Az a trikó, amelyet Reinhard a gyilkosság napján viselt, a férfi szekrényében marad.
A bírák és az ügyész előzetes feltevése szerint az történhetett, hogy azon augusztus 4-i napon Monika Weimar a délelőtti bevásárlás után elhozta lányait a játszótérről és az autójában egymás után megfojtotta őket. (A kisebbik lány eszerint végignézte a nővére haláltusáját…)
A bíróságnak nagyon jól jött a közvetlen szomszéd ébersége is, aki konyha ablakából látta, hogy (állítása szerint) „aznap délelőtt még a homokozóban látta a a gyerekeket.”
De a „hétfői verzió” mellett egyértelműen mégis az anya blúzáról származó sárga cérnafoszlányok tanúskodnak.
Hiába változtatta meg az anya a vallomását, hiába bizonygatta, hogy az autójának szélvédője a szerelmi csatározás során sérült meg, azzal a bizonyos „hajnali” változattal a Fuldai Ügyészség nem tud mit kezdeni. Azt ugyanis mindenki elképzelhetetlennek tartja, hogy egy édesanya a gyerekei elvesztésére olyan közömbösen reagál, hogy reggelig nyugodtan tud aludni, miután végignézte, hogy a holttesteket a férje egy ismeretlen helyre elszállítja. Tehát azt a variációt, hogy a gyerekeket az apjuk gyilkolta meg és Monika kizárólag „a férje iránt érzett sajnálatból és bűntudatból” nem értesítette akkor hajnalban a rendőrséget, már egyszerű pszichológiai okokból is elvetették.

Reinhard Weimar eközben a saját édesanyjához költözik. Egészségügyi állapota az utóbbi években erősen romlott, hallucinációi és képzavarai rendszeres klinikai kezelést igényelnek. Ha éppen nem ül félrészegen és apatikus tekintettel a TV előtt, a haverjaival kocsmázik és néha-néha még a bordélyba is ellátogat. Ivócimboráival és alkalmi nőismerőseivel mindig ugyanaz a beszédtémája. Szemtanúk állítása szerint a második korsó sör után rendszeresen elszólja magát „de jó, hogy ilyen könnyen megúsztam! Már senki sem fogja rámbizonyítani, hogy én tettem.”
A barátok – mintha összebeszéltek volna – 1995 márciusáig mindannyian hallgatnak.
Először Reinhard prostituált barátnője – Bärbel – jelenti a rendőrségnek, hogy „Weimar úr az egész bordélyban csak arról beszél, hogy egy augusztusi éjszakán a saját lányait megölte.”
Ezt követően – félév alatt – a rendőrség Reinhardt Weimart terhelő levelek tucatjait iktatja. A gyanúsítottat azonban nem lehet érdemben kihallgatni, amit orvosi igazolások százai tanúsítanak.
Habár a perújrafelvételt Strate ügyvéd már 1992 novemberében keresztülvitte, Monika Weimar csak 1995 őszen lépheti át újra szabadon a frankfurti Női Fegyház kapuit, ahol természetesen tucatnyi újságíró várja.

A média ismét hajlandó a nő minden új mondatért mélyen a zsebébe nyúlni.
Az RTL 250.000 márkát kinált fel egy exkluzív interjúért.
A Stern magazinnal 1994-ben kötött szerződést rögtön felmondja. A médiaszerkesztőségek ajánlatait csak százezres viszonylatokban lehet kifejezni.
A „sztorit” végül is az ARD veszi meg, de a bulvárlapok és folyóiratok mellett, a Der Spiegel és a Die Zeit hetilapok is részletesen tárgyalják „Monika Weimar váratlan szabadulásának előzményeit”.
A soron következő bírósági tárgyalás csak 1996 nyarán kezdődik.
Addigra Monika már Londonban próbálja új egzisztenciáját felépíteni…

A börtönévek alatt kiválóan megtanult angolul, haját aranyszőkére festette és reménykedik, hogy angliai emigrációjában a fotóriporterek és a „hiéna-újságírók” talán már nem fogják többé háborgatni.
Németországgal alig marad értékelhető kapcsolata –, barátainak, rokonainak nagy része hallani sem akar többé róla.
Dr. Strate ügyvéddel és az ARD forgatócsoportjával heti telefonkapcsolatban marad.
(Tőlük értesül arról is, hogy Philippsthal lakói több alkalommal transzparenses felvonulással tiltakoztak a kiszabadulása ellen).
Londoni címét nagyon kevesen ismerik.
Szállásadója – egy nyolcvan éves, moszkvai zsidó emigráns –, az immár ismét a leánykori nevét viselő Mrs. Böttcher (ex Monika Weimar) kifejezett engedélye nélkül egyetlen lelket sem enged be a közös lakásba.