LILY EBERT – DOV FORMAN: LILY FOGADALMA

Testvérei  megóvása nagy felelősség  Lily számára, de ezt sosem érzi tehernek. Egy cél lebeg a szeme előtt: életben tartani őket, s magát értük. Nem keresnek előnyöket, nem alázkodnak meg kínzóik előtt, sőt ők  nyújtanak segítséget elesettebb sorstársaiknak. Minden megpróbáltatás ellenére megmaradnak embernek olyan körülmények között is, ahol minden emberi érték a visszájára fordult.

Lily és húgai, René és Piri 1945 tavaszán

Szembesülni az emberi aljassággal sokkal nehezebb annak, aki gyermekkorát burokban töltötte, egy elfogadó, szerető család meleg légkörében. Ha ebből egyik napról a másikra kiszakad, s megtapasztalja az emberi világ legsötétebb oldalát, nem is érti, mi történik körülötte.

Ezt a sorsot élte meg Lívia Engelman, a mindenki által Lilynek hívott szép, fiatal lány, amikor 1944-ben, pár héttel Magyarország német megszállását követően deportálták édesanyjával és testvéreivel együtt.

Lily Bonyhádon született, ahol 18 éves koráig, az elhurcolásukig élt. Szavai nyomán kibontakozik előttünk egy idilli gyermekkor képe, a bonyhádi zsidó közösség összetartó, egymást segítő, hétköznapjaival és ünnepeivel irigylésre méltóan harmonikus állapota. Így látja Lily, s mivel művelt, okos, céltudatos és a családjában korán tekintélyt kivívó lányról van szó, nincs okunk kételkedni a szavaiban. Bár pszichológus szakemberek megkérdőjelezik, helyes-e, ha a gyermeket minden negatív élménytől óvják, ha nem ismeri meg az ellenpólusát ideális világának, Lily esetében azt látjuk: családjában oly sokat kapott szeretetből, ragaszkodásból, egymásra figyelésből és önzetlenségből, hogy ez az “útravaló”segíti át minden későbbi nehézségen. Testvérei jelenléte Auschwitz poklában is olyan erőt ad neki, amely  életben maradásuk biztosítéka lesz.

Mert Bonyhádról a család útja némi kitérővel Auschwitzba vezet. A könyvben a szerző napról napra haladva írja le azt a folyamatot, amely a szülőváros elhagyásától a haláltáborba való megérkezésig tart. Nemcsak a saját családjának, hanem utastársainak a sorsát, testi-lelki elnyomorodását is hűen követi. A dermedt sokk érzését, amelyet az embertelen bánásmód kivált belőlük.  Megrendítő végigkísérni a felismerését: „Felfoghatatlan, hogy emberi lény így bánhat egy másikkal”. Majd végül: „Nem voltunk emberek többé.” S ekkor még nem is sejti, hogy amikor a bejáratnál hármuktól elválasztják az édesanyját és  két kisebb testvérét, soha többé nem látják már egymást.

Míg Lily és sorstársai szenvedéseit végigkövetjük, mindvégig érezzük az erkölcsi fölényt, amit  a szeretetben felnőtt emberek értékei – egymás megbecsülése, segítése, tisztelete  –  jelentenek a megsemmisítésükre törők vak gyűlöletével, embertelenségével szemben.  Lily és testvérei az utazás során, majd a haláltáborban is, mindvégig a bizalom érzésével fordultak minden intézkedés, minden esemény felé. Elképzelhetetlennek tartották, hogy becsapják, félrevezetik őket. Az a közösség, amelyben szocializálódtak, erre tanította őket. Testvérei  megóvása nagy felelősség Lily számára, de ezt sosem érzi tehernek. Egy cél lebeg a szeme előtt: életben tartani őket, s magát értük. Nem keresnek előnyöket, nem alázkodnak meg kínzóik előtt, sőt ők  nyújtanak segítséget elesettebb sorstársaiknak. Minden megpróbáltatás ellenére megmaradnak embernek olyan körülmények között is, ahol minden emberi érték a visszájára fordult. Ezért érezzük különösen gyalázatosnak, hogy nemcsak a szinte kibírhatatlan testi kínokat, megaláztatásokat kellett elszenvedniük: elvették tőlük a másik emberben való bízás képességét.

Az embertelen körülmények között is módot találnak hitük gyakorlására. Éppen jom kippurkor, ami a zsidók egyik legnagyobb ünnepe,  hitük szerint az év legfontosabb napja, hangzik el Lily fogadalma: „Ha valaha kijutok innen, arra fogok törekedni, hogy változást hozzak a világba. Hogy mással ilyesmi soha ne fordulhasson elő. Elmondom a világnak, mi történt. Nemcsak velem, hanem mindazokkal, akik már nem tudják elbeszélni a történetüket.”

Lily első útja vissza Auschwitzba 1988-ban

A testvérek folyamatos életveszélyben élnek a táborban,  de végül mindnyájan életben maradnak. Lily úgy tartja, ez hármuk erős összetartozásának köszönhető: „…életben tartottam őket, ők pedig engem.”

Azt gondolnánk, hogy Lily végre élheti azt az életet, amit fiatal lányként (még csak 21 éves) szeretne. “Csakhogy túlélőnek lenni nem egyszerű” – tapasztalja meg mindjárt az új élet kezdetén. Az átélt élmények annyira traumatizálják a megmenekülteket, hogy korántsem indul a tábor utáni életük zavartalanul. Szembe kell nézniük múltjuk eseményeivel, fel kell dolgozniuk családtagjaik, otthonuk, hazájuk elvesztésének fájdalmait. Mindez rendkívül nehéz feladatnak bizonyul. Lily évtizedek múltán fogalmazza meg –  mikor már családja van és biztonságos körülmények között él -, hogy a holokauszt az életben maradottakban is megölt valamit: a túlélők sem élhettek normális életet. Mintha két ember élne bennük: a legkisebb dolgok is visszarántották őket a múltba. A pszichológia emlékbetörésnek nevezi ezt a jelenséget: mikor bizonyos helyzet, látvány szag, érintés automatikusan felidézi a traumát, megakadályozva, hogy a túlélő a valóságnak megfelelően legyen képes érzékelni, értelmezni és viselkedni az adott szituációban. Ez rendkívül megviseli a túlélőt, úgy érzi, „megőrült”, mivel amit éppen átél, annak semmi köze a valósághoz. A túlélők éppen ezért szégyellik ezt és nem beszélnek róla, sőt kerülni kezdik azokat a helyzeteket, amikor az emlékbetörés megtörténhet.

Ez az egyik kulcsa annak, hogy megértsük, miért telik el csaknem fél évszázad Lily fogadalma és  annak beváltása között. Megrendítő olvasnunk, hogyan küzdött az érzéseivel, hogyan titkolta a gyermeki előtt, min ment keresztül, holott a karján ott van az eltávolíthatatlan tetoválás, a szám, amit Auschwitzban égettek a bőrébe.

A másik magyarázat: meg kellett érnie egy olyan helyzetnek a 20. századi társadalmakban, mikor megindulhatott a holokauszt feltárása. A ’80-as évek közepére tehető ez a folyamat, amely  a SOA (Survivors of Soah) megalakulásával kezdődött. Ez sok gátlást felszabadított a túlélőkben, Lilyben is, s ekkortájt fogalmazódik meg benne, hogy leírja egy könyvben az emlékeit. Az első változattól hosszú, fájdalmakkal teli út vezet a véglegesig, addig a könyvig, amelyet most a kezünkben tarthatunk. Évtizedek küzdelme. Óriási lelkierőről tesz tanúságot ez a törékeny asszony, mikor visszalátogat az egykori halálgyár  helyszínére, s ahogy fokozatosan szaporodik azok száma, akiknek elmondja auschwitzi megpróbáltatásait – először gyermekeinek, majd unokáinak, végül dédunokáinak is, akik egyikében, Dovban társszerzőre is talál –,  úgy nyugszik meg a lelkiismerete. Járja az iskolákat, gyermekcsoportok előtt beszél, tévéműsorokban szerepel, még az angol parlamentben is felszólal. Végre eleget tett annak, amit a legfontosabbnak érzett: átadni a fiataloknak a történetét.

Author: Molnár Zsóka

Csodálatos a nyelvünk. A magyar nyelv hajlékonysága, gazdag szókincse, képszerűsége, kifejezéseinek finom árnyalatai mindig lenyűgöznek, mióta birtoklom ezt a kincset. Először a tudomány eszközével közelítettem hozzá. Magyar szakos hallgatóként pontosan azonosulni tudtam azzal a véleménnyel, mely szerint „a nyelvtudomány az a diszciplína, melyben az emocionalitás, az esztétikum és a ráció harmóniája a legnagyobb.” Aztán magam is írni kezdtem, s akkor új dimenziói nyíltak meg számomra a nyelv birtoklásának. Írok…

Vélemény, hozzászólás?