Időnként eljátszunk a gondolattal: mi lett volna, ha… Ha megszólítom azt a gyöngy-mosolyú leányt a villamoson, ha nem teszek úgy, mintha nem is hallanám az egyébként szimpatikus idegen köszönését, ha másik egyetemre felvételizek, felmondok meg idejében munkahelyemen, vagy épp kiállok véleményem mellett akkor és ott, amikor minden jel ennek ellenkezőjét sugallja… E gondolatsort az éghajlatváltozás problémakörére terelve villant be a kérdés: mi lett volna, ha a 2000-es USA-beli elnökválasztáson George Bush helyett Al Gore, az azóta Nobel-békedíjjal kitüntetett környezetvédelmi aktivista győzedelmeskedik?
Ingoványos talaj ez, hisz a történelem folyama és tetteink következményei olyannyira szerteágazóak, hogy valójában a kérdés is értelmet veszti egy ponton túl. Talán egyetlen esetben lehet létjogosultsága ezen kételyeknek: ha általuk felismerjük döntéseink tanulságait, s a következményekben rejlő újabb és újabb lehetőségeket… Így tett ezzel Al Gore is, aki Bush – kétes körülmények között záruló – választási győzelme után felhagyott több évtizedes politikai pályájával, s helyette üzletemberként és vállalati tanácsadóként folytatta karrierjét, valamint elszánt környezetvédelmi kampányba kezdett az Egyesült Államokban. Mára öt földrészen több mint 6000 klímakövet lépett nyomdokaiba.

Albert Arnold „Al” Gore Jr. 1948-ban született Washingtonban. A Harvardon végzett 1969-ben, majd 1977 és 1985 között kongresszusi, 1985 és 1993 között szenátusi képviselő volt Tennessee állam küldöttjeként. Bill Clinton elnöksége idején (1993-2001) az USA alelnöke, a 2000-es elnökválasztásokkor a Demokrata Párt elnökjelöltje volt. A vietnámi háborúban katonai újságíróként szolgált. 1970 óta nős, négy gyermeke van.

Al Gore első környezetvédelemmel foglalkozó könyvét meg alelnöksége idején, 1992-ben írta, „Mérlegen a Föld” címmel. Ebben számot vet civilizációnk tetteivel, s felhívja figyelmünket a globális környezeti válság mára mindenütt észlelhető jelenségeire és a válság megoldási lehetőségeire: „A megmentés szükségességét a 24. óra utolsó perceinek megrázó dokumentumaival igazolja átpásztázva a Földet…” Gore 2006-ban megjelentetett Kellemetlen igazság című könyvével jegyezte nevét végleg a klímaváltozás elleni küzdelem történetébe. E művében a klímaváltozás okainak és következményeinek közérthető magyarázatát adva sürgető cselekvésre buzdít. Mindezért nem kevesebbel, mint Nobel-békedíjjal tüntették ki, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testülettel (IPCC) megosztva. A könyvből szintén díjnyertes dokumentumfilm is készült, ezáltal újabb milliókhoz sikeresen eljuttatva üzenetét.

Gore felismerte a tudománykommunikáció, illetve még specifikusabban a klímakommunikáció kulcsfontosságú szerepét: a tudományos ismeretek és tények megfelelő formájú közvetítése elengedhetetlen ahhoz, hogy döntéshozóink a környezet ügyét ténylegesen figyelembe véve rendelkezzenek, s a civil társadalom környezettudatosabb létformát alakítson ki. Ezért Gore két szervezet összeolvasztásával 2011-ben létrehozta a ’The Climate Reality Project’ (TCRP) névre keresztelt non-profit szervezetet, mely világszerte szorgalmazza a környezeti nevelést és végez ismeretterjesztő, figyelemfelkeltő tevékenységet az éghajlatváltozás és a klímapolitika aktuális helyzetéről. Mindezt elismert tudományos szakértőgárda, professzionális kommunikációs anyag és a többezer önkéntes klímakövet segítségével. A Magyarországon is egyre nagyobb nyilvánosságnak örvendő Föld órája eseményhez hasonlatos, ám egy egész napot kitöltő program, a „24 Hours of Reality” is e szervezetnek köszönhető. Az online követhető élő műsor a Föld időzónáin végigbarangolva, a klíma ügyéért különböző nyelveken felszólaló előadókkal, zenészekkel, hírességekkel közvetíti rohamosan változó környezetünk segélykérő hangját.

E hangot, az élhető jövőt rejtő környezet hangját visszhangozzák azok a klímakövetek is, akik a „Climate Reality Leadership Corps” világméretű hálózatát alkotják. Céljuk a klíma ügyének hiteles közvetítése, s a helyi közösségek ökotudatosságra bátorítása, oktatása. E klímavezetők közössége egy rendkívül sokszínű együttest alkot, hisz maga az ügy is közös felelősségünk. Bárki lehet klímakövet – az amerikai háziasszony, az indonéz jogászhallgató, az óceániai Kiribati közösségének polgármestere, s akár az olvasó is -, ha elvégzi a TCRP által évente néhány alkalommal rendezett tréninget. A soron következő képzést ezúttal Rio de Janeiro városa jegyzi, ahol kiemelt témaként szerepel a trópusi esőerdők védelme, az éghajlati extrém jelenségek (mint például a térségben egyre nagyobb károkat okozó hurrikánok) társadalmi hatásai, az alternatív energia és fenntartható földhasználat helyi lehetőségei, valamint a 2015-ös párizsi klímacsúcshoz vezető kihívásokkal teli út. A tréningről szóló tudósítást hamarosan itt olvashatják majd a PR Herald olvasói.

Ahol egy ajtó bezárul, ott egy másik kinyílik – tartja a mondás. S talán szíve mélyén Al Gore sem bánja már, hogy – az ő szavaival élve – „valaha én voltam az Egyesült Államok következő elnöke”. S valóban, ha efféle innovációk, mozgalmak, új perspektívák születhetnek egy-egy kudarc-élményünkből, akkor ez bizony biztató. Merjünk újrakezdeni, újragondolni, újratervezni. Legfőbb ideje, hogy kérdésünk némileg átalakítsuk: „Mi lenne, ha…?”