Mit fedezünk fel esténként a képernyő előtt ülve? Embercsoportokat egy megosztott és szétszakadt társadalomban, mely a globalizáció alappilléreire épül. 20 évvel ezelőtt a vállalatok jelentették gazdaságunk alapjait, ezek kapcsolták össze a nőket és a férfiakat, ennek következtében a szocializálódás helyszínei voltak… Jelenleg ugyanezek a vállalatok zárják be kapuikat, a pénzügy kannibálja által feldarabolva… Ebben a korszakban még konokul hittem, hogy a gazdaság jelenti társadalmunk alapját, és biztosítja a szolidaritás-elvű finanszírozást…
Ám az évek múltával az „aktív” és „inaktív” emberek piramisa visszavonhatatlanul és fenekestül felfordult, feldőlt az egyensúly nagyrészt, de nem kizárólag a minket kormányzó multinacionális cégek miatt…
A túlterhelt politikusok már azt se tudják, mire esküdjenek, a „lecsúszottak” számára építendő hidakról beszélve. Vajon felmérik-e a megosztottság súlyát?
Napról napra egy barbár produktívizmussal szembesülünk. Természetesen senki nem vitatja a nyereség és a személyes profit végett történő elbocsátások tisztességtelenségét, ám ezeket mégis végigviszik, kiürítik a helyeket, hogy ne ők legyenek a következőek…
Hány főnököt hallottam már – a gazdasági és nem gazdasági szektorban egyaránt –, amint arra utasítja osztályvezetőit: kapargassanak még egy kicsit a részlegük pénztárfiókjának alján. A hőzöngő „elbocsátottakat” kártalanítják (egyeseket egyre szerényebb mértékben) a hallgatásukért cserébe. Ám a megvásárolt csend mögötti feszültség egyre nő.
Ezen képmutatás fényében az új közgazdászok által támogatott kormányok az oktatási rendszerre mutogatnak, a diploma mítoszát éltetve.
Minden egyes kormány az oktatási reform önjelölt bajnoka, ám a megszerzett diplomák semmi konkrétumhoz nem vezetnek… csupán lábtörlők. A lényeg többé nem a „kompetencia”, hanem a „látszat”. Használhatatlan végzettségek kreálásával vagyunk elfoglalva, amiket persze muszáj megszerezni, különben megszűnünk egyénekként létezni, még ha mit sem ér az a bizonyos diploma…
Ráadásul a taylorizmus követőinek meggyőződésével szemben a hálózatban végzett munka, a szinergia tűnik a csodareceptnek. Ez a recept viszont kizárja a szociális analfabétákat, akiknek sosem volt családjuk és nem részesültek a cserét favorizáló oktatásban, visszaszorítva őket saját világukba.
A taylorizmus kétségtelenül elavult, de valóban van e esélye egy kis- és középvállalkozásnak, hogy a beilleszkedés helyszíneként és a marginalizáció ellenszereként működjön a multinacionális cégek hatalmának fényében? Ezek a marginalizált emberek törik be az üzletek kirakatait az utcán kóborolva, mert a rendszer aktív szereplőiként való befogadásuk helyett a perifériára szorítják őket. Nem lenne helyénvalóbb állásokat ajánlani ezeknek a nőknek és férfiaknak ugyanezekben az üzletekben, mindenféle diszkrimináció nélkül?
Ez nem igazán altruista, hanem egoista cselekedet lenne az igazgatóság részéről. Hát nem a nyitás a gazdasági és társadalmi együttműködéshez vezető út?
A diszkrimináció-mentesség és a másik irányába történő, annak szociális és kulturális háttértől független nyitás az állampolgári cselekvés alapja.
Egyedül azok fognak a vízen maradni, akik rádöbbentek a kérdések többdimenziós jellegére, és akikben megvan a szándék, hogy egy asztalhoz üljenek a többiekkel…
Az állampolgári felelősségvállalás sikere a lokális akció, a közelség és a globális gondolkodásmód kombinációja, ezek a közös projekt felépítésének hozzávalói.
A XXI. században szintén felvetendő talán legfontosabb kérdés: hogyan jussunk el a teljes foglalkoztatottságtól a teljes aktivitásig? Hogyan osztozkodjunk? Hogyan osszuk meg máshogyan a munkát? Hogyan osszuk meg az innovációs technikákat és hogyan kísérletezzünk velük?
Albert Camus azt mondta, létezik a „tájfun” hatékonysága, amely magával ragad mindent, ami az útjába kerül- ez volt az ipari forradalom, tragikus sodrásával és jótékony hozományával – ugyanúgy, mint az „életnedv” hatékonysága, mely a nők és a férfiak individuális és kollektív intelligenciáját gondozva gazdaságilag élhető és társadalmilag igazságosabb közösségeket hoz létre.
Íme, napjaink egyetlen valódi kihívása…
(Fordította: Juhász Anikó)
