Számát se tudom annak, hányszor köszönt vissza ez a Petőfi idézet életem során – és nemcsak a halál kapcsán. Elmúlt egy érzés, egy évszak, egy életszakasz, megoldódott egy feladat, kirepült egy szitakötő valahol a világban. És mégis, mintha valami bágyadt szomorúság lengené körbe ezeket a szavakat.
A címbeli verssor az élet mulandósága kapcsán merült fel elmém rejtett zugaiból. Előbújt, mint egy gyermek, aki megunta a bújócskázást, mert túl sokáig várta, hogy megtalálják. A miért?-ek keresésekor született anno ez az írás és általuk formálódott belső monológom az elmúlás gondolatával kapcsolatban.
Miért félünk ennyire Petőfi Sándor által is megfogalmazott elmúlástól? Miért érezzük az élet szükségszerű ellentétpárjának a halált? Miért nem tekintünk rá az egyetemes folytonosság részeként, az élet testvéreként? Amennyire becsülni tudjuk az életet, a halállal szemben miért tagadjuk meg ezt a tiszteletet? Miért bugyog fel sokunkban zsigerei mélyéről a halál tiszteletének említésére az a jól ismert dölyfös elutasítás? Oly sokszor és oly sokrétűen próbáltuk az élet szentségét konzerválni, hogy mindeközben elveszett a halál lényegi jelensége és jelenléte és ezzel együtt a kettő egység-élménye is. Mit jelent ma egyáltalán az, ha valaki meghal? Mi az, hogy halál? Tényleg egy fekete csuhás lidérc, aki megfoszt minket valamitől, vagy a jelenkor szellemi deformációja tette azzá? Természetesen tisztában vagyok a halál ilyenfajta ábrázolásmódjának a szokáshagyományaival és tudom, hogy nem a 21. század öltöztette fekete palástba ezt a „csinos”, jól ismert csontvázat.

Régóta és sok emberben mocorog ez a gondolat és amennyire foglalkoztat bennünket, annyira nem akarjuk azokat a bizonyos válaszalternatívákat meghallani és meghallgatni.
Nem hiszem, hogy mindezekre a kérdésekre kész válaszaim és korrektül felépített elméleteim lennének, amolyan Spar-osan előre csomagolva, mert nincsenek. Az érzéseim és a velük egy időben futó gondolataim vannak csupán, melyek olykor összhangban, egy békés mederben képesek együtt áramlani és esetleg gondolatébresztőnek, vitafelületnek jó lehet egyik-másik.
Meghalt egy lány, akit ismertem, aki velem egy korú volt és életigenlése, vidámsága volt az, amit megismerhettem belőle és ami valahol belül megérintett. Azt éreztem, hogy várta az élet ajándékait, hogy mit hoz Neki a sors. Várta-várakozott és ebben a nagy várakozásban talán volt egy pont, ahol elfelejtette szeretettel el- és befogadni azokat. Mint amikor annyira várjuk az érettségi eredményét, hogy hiába közli a bizottság, hogy „Kiss Zsuzsanna, gratulálunk, jeles!” meg sem halljuk és csak másodjára, a vizsgateremben megváltozott finom energiák rezdülésére eszmélünk fel, hogy akkor valami ténylegesen történt. És ekkor is csak nagyon óvatosan, puha léptekkel közelítve akarjuk befogadni, hogy kitartó munkánknak meg lett a gyümölcse: sikerült az érettségi. Mindezzel azonban nem tisztem sem minősíteni, sem igazolni ezt a lányt, sem a benne lezajlott-megélt dolgokat, csupán helyet adok a halála által ébresztett gondolataimnak, melyek megdolgoznak.
Miért van az, hogy míg élünk a dolgok megragadására, folytonossá tételére koncentrálunk ahelyett, ami valóban van, ami valóban körbevesz: a mindenkori pillanatra? Tényleg egy „meghalásra” van szükségünk ahhoz, hogy egyszer az életben megtanuljuk megélni a pillanat szentségét, úgy ahogy az van, anélkül, hogy egyik lábunk a múlt a másik pedig a jövő talaján állna? Groteszk a kérdés és a hozzá társított fiktív kép is, de egyszerűen valamivel oda kell csapjak még a belőlem is előbújni akaró közöny-csírának.
A halál élménye egy megmásíthatatlan, húsba markoló, tökéletes fejszecsapás a tudat szüntelen zakatolására, mint egy mélységes lélekharang, ami akkorát kong, hogy nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha szeretnék. Ott kell egyszerűen lenni, a meghalás kellős közepén, mert ez egy olyan összetömörített transzcendentális és fizikai tapasztalás, mely közben egyszerűen lehetőségünk sincs azon morfondírozni, hogy Jucinak akkor 1,5%-os, vagy 2,8%-os zsírtartalmú tejet ígértünk-e?! Punktum. Müller Péter erre mondaná varázsos mosolyával, hogy lélekjelenlétet kíván.

Jelen lenni az életben és jelen lenni a halálban. Hogy benne vagyok a pillanataimban, napkeltétől napnyugtáig, de még alvás közben is, akkor is, ha épp valami totális marhaságot álmodok. Ott vagyok az álmomban. Aztán akkor is ott vagyok, amikor reggel felébredek és az ágy kacér húzása mellett a napi meditációm szükségessége suhan át az agyamon. És utána felkelek, és ismét konstatálom, hogy a fogkrém, amit még a múltkor vettünk és még mindig nem fogyott el, savanyú ízű. És nem próbálom meg a savanyúság élményét, valami romantikus gondolattal elnyomni, hanem hagyom, hagy beegye magát ez a savanyú íz szép lassan a reggelembe.