Az ajándék évezredek óta létezik, de ritkán gondolkodunk el azon, hogy mi is az ajándék valójában: gazdasági csere, társadalmi státusz, presztízs szimbólum vagy a kapcsolattartás szándékának tárgyi kifejezése? Önzetlen gesztus, reciprok aktus, a rituálé része vagy spontán megnyilvánulás? Leginkább bizonyos ünnepekkor ajándékozunk és elvárjuk, hogy az ajándék visszatérjen hozzánk valamilyen formában. Ez a folyamat régebbi, mint gondolnánk.
Marcel Mauss a „Tanulmány az ajándékról” című művében arra mutat rá, hogy a premodern társadalomban az ajándék önzetlenebb volt, az emberek kevésbé voltak zsugoriak, egoisták és számítóak, mint a modern társadalomban.
Mauss a maori bölcset kérdezi az ajándék mibenlétéről és a bölcs azt mondja neki, hogy az ajándék, nem csak egy élettelen tárgy, hanem benne van a hau, az ajándékozó szelleme, és ez része marad az ajándékozónak, tehát jogosan vissza kell kapnia a részét.
Lévi-Strauss arra mutat rá, hogy Maussnál az ajándék misztifikált. Vajon a maori törzsben a kölcsönösség nem egy társadalmi funkció és önzetlennek marad ebben az aspektusban?
Gondoljunk csak a házasságok rítusaira, a lakodalmakra, amikor is az ifjú pár megkapja a kezdő tökét ahhoz, hogy elinduljon az életben, a meghívottak összeadják, de a maguk során elvárják, hogy az ő gyermekeik is majd visszakapják, amikor házasodnak. Nem más ez, mint egy befektetés, egy társadalmi kölcsön, ami jó esetben visszatérül.
Mégis az ajándéknak önzetlennek kell lennie, meg kell szüntetnie az „élettelen dolog” mivoltot, ahogy azt a maori bölcs mondta, amikor is az ajándéknak lelke van, az egyedi és megismételhetetlen pillanat része lesz.
Georges Bataille idézi ezt a gondolatot, amikor az emberi áldozatok ajándékozásáról beszél az aztékoknál, a feláldozott ember megszűnik tárgynak lenni, visszanyeri emberségét az áldozatban, mert szentként tekintenek rá.
Bataille szerint az ajándék már nem egy cserekapcsolat, hanem egy önzetlen gesztus. De Bataille a premodern kultúrákat szemléli, mi a helyzet a kapitalizmussal, ahol az ajándék egy tárgyiasult funkcionális érték?
Maurice Godelier Pápua Új Guinea és a Trobriard szigeteken figyelte meg az ajándékozás folyamatát és összefüggést látott a szent és a profán kialakulásában az ajándékozás cserefolyamatában.
Érdekes dologra jött rá a női-férfi dominancia viszonyokkal kapcsolatban.
Kutatómunkája során egy kivételes alkalommal Godelier szemtanúja lehetett – természetesen csak a szertartás passzív szemlélőjeként – a kwaimatnié felbontásának. Ennek során arra jött rá, hogy e szent tárgyban, amely a férfiak nők feletti hatalmát juttatja kifejezésre, valójában a nők uralmát és erejét reprezentáló dolgok rejtőznek.
A kwaimatnié párban létezik, s a női kwaimatnié az, amelyik a hatalmasabb. Mint azt a baruya közösség mítoszai is megmagyarázzák, a férfiaknak hozzá kell illeszteniük saját hatalmukhoz a női képességeket, hogy magasabb rendűekké váljanak. Ezáltal kizárják a nőket a politikai hatalom gyakorlásából, és az egész társadalmat ők reprezentálják. De mivel a női hatalom elidegeníthetetlen, ezért a férfiak csak használati jogot nyerhetnek felette, amit kizárólag erőszakos úton tudnak megőrizni. A nők elleni erőszak állandó megújítására van tehát szükség ahhoz, hogy a társadalmat a férfiak irányíthassák.
Nem változott ez a mai társadalmakban sem, a Cadillac és a gyémánt ékszer, a floridai nyaralás jogot biztosít a nő fölött, aki ugyan uralja a férfit, de a férfi bármikor erőszakot követhet el a nőn, megfoszthatja javaitól és méltóságától az ajándékozott javak miatt és így kézben tartja a nőt.
Az ajándék erőszakos hatalma nem idegen a politikai és gazdasági elit köreiben, csak amíg a premodern társadalmakban ez egy szent funkcióval bíró elidegenített tárgy volt, ma már egy nagyértékű gazdasági funkcióval bíró használati eszköz. Így jutottunk a szent kövektől a Rollce Royce-hoz, valamint a részvényekhez.
Az észak-amerikai indiánoknál a potlach volt szokásban. Először akkor terjedt el, amikor nem volt pénz, egy fajta cserekereskedelemnek számított, bizonyos rítusok keretén belül. Aztán a házassági, születési, felnőtté válási. Öröklési, elhalálozási rituálékon felhalmozták a tárgyakat és eladományozták vagy elégették.
Mauss ismételten rámutat az ajándék reciprocitására és arra is, hogy a Francia Polinéziában a hau, az ajándék szelleme vissza kellett kerüljön az ajándékozóhoz, mert ha nem, elveszthette a mannáját, a politikai és gazdasági presztízsét.
Mauss kritikája alapján, ha ajándékot adunk egy koldusnak vagy egy rászorulónak, soha nem azért adjuk, hogy visszakapjuk.
Az ajándék tehát lehet önzetlen, pillanatnyi döntés, reverzibilitás nélküli is.
Utazásaimból összegyűjtöttem néhány megfigyelést különböző kultúrák ajándékozási szokásaiból.
Izlandon karácsonykor könyveket adnak: „a könyv árvízének” nevezik a szokást és hónapokkal azelőtt begyűjtik a könyveket a fa alá. Izlandon nyomtatják a legtöbb könyvet világviszonylatban. Mindenhol könyv van, a kávésbolttól az ajándékboltig.
Tunéziában beszéltem a taxisofőrrel, azt kérdezte: nem venném el feleségül? Azt válaszoltam, hogy ez kizárt és kérdeztem mi is ennek az oka, hiszen ott is vannak nők, ennyire nem ismerjük egymást. Kiderült, hogy nem tudná állni a házasság költségeit, fel kellene, aranyozza kezét szíve választottjának, ennyi arany ajándékot kellene adni, így nem talál egy jó feleséget, amilyent szeretne, míg Európában ezt nem kérik tőle.
Tibetben a láma nem adott tárgyat búcsúzáskor, de azt mondta újra elmehetek oda, és a mongol-kínai fordító ismerősöm azt is tolmácsolta nekem, hogy ez a legnagyobb ajándék, amit egy láma adhat. Azt viszont nem igazán értettem, hogy négyezer méteren kivel beszél a szellemeken kívül, amikor ugyanaz az ismerősöm átadta neki a mobiltelefon ajándékot.
Jordániában, ahogyan Irakban is ünnepekkor édességeket visznek a családok egymáshoz.
Vannak ismert nagyon drága édességek, mint például Irakban a „Bíró Töke”, és nem hittem a fülemnek, de ez a neve annak az édességkosárnak, émelygősebbnél émelygősebb finomságokkal, amit nem mindenki tud megvenni egy olyan országban, ahol a hatalomról jót vagy semmit. Az ajándék vicces neve egy lázadás az autoritás ellen és talán évezredek kellenek, hogy megértsünk egy másik kultúrát.
Kubában találkoztam az abszolút önzetlenséggel, amikor az utcán bárki odanyújtja a saját rumját, és aki épp elsétál Malecon partján, a tengerparton, beleiszik.
Kubában az öregasszony egy koszos tányérból evett valami régi babot, ahogy meglátott, azonnal hozott egy másik még koszosabb tányért, áttöltötte a maradék felét és felém nyújtotta.
Igaza lehet Maussnak, hogy a premodern társadalmakban az ajándék önzetlenebb volt.
Nálunk is leginkább vidéken találkozunk az önzetlen ajándék formájával és olyankor azonnal megmozdul bennünk valami, azt sem tudjuk hova legyünk, ami azt bizonyítja, hogy rég eltávolodtunk tőle.
Azonnal kompenzálni akarunk, és talán nem kellene, mert Mauss ott tévedhetett, hogy az ajándékozó gesztusa által megajándékozott.
Kenyában a kétszáz menekült gyermek iskolájában, a szünetekben a fiúk egy konzerves dobozzal fociztak. Elmentem az igazgatóval egy Nairobiban levő boltba és vettem egy focilabdát. Ráírtam a Real és a Barca játékosainak nevét. Nem lehetett őket beterelni órára. Ez a labda olyan volt, mint egy magyar gyermeknek egy iphone vagy egy angolnak egy Apple laptop. Meghatottan néztem, ahogyan tizenegy Messi rúgta a labdát, a mezeket segélyben kaphatták ajándékba, így aztán csak 10-es Messi volt a csapatban és néha az ellenfeleknél is, ami kissé összezavart a játék értelmezésében, de így is élmény volt.
Megkérdeztem őket, hogy mit szeretnének Karácsonyra? Volt ott ruha, egyenruha, cipő, édesség és csokornyakkendő. Amikor a cukorkákat osztogattam, bottal terelték őket a tanárok, hogy ne tapossák el egymást. Egyetlen szem cukorka… A kicsik kétszer sorba álltak.
Az ajándék relatív kultúráktól függően, de kiemel a hétköznapok viselkedési formáiból. Az ajándék ünnep, egy rítus része bárhol a világban.
Kubában a turistáknak jósoló boszorkánynak vettem egy Mojitot és odanyújtottam, azt kértem üljön le velem az utcára és igyuk ott meg. Az idejét kértem és az időmet adtam. meséltünk, barátkoztunk, nevettünk, nők voltunk arra a pár percre. Aztán hálából levette a karkötőjét és nekem adta. Tudom, hogy neki sokat jelent, hiszen ez belőle egy darab, és azt mondják a tárgy birtoklása a mágiában erőt és dominanciát jelent.
Én az ajándékot láttam és önzetlenségét, azóta is a fiókomban őrzöm.
Az ajándék átadási rítusa is kultúránként eltérő, míg Indiában a bal kéz tisztátlan és az ajándékot jobb kézzel adják, addig Japánban vagy Kínában ragaszkodnak ahhoz, hogy két kézzel adják át, és amíg az északi államokban az öröm kifejezése a csend, mindaddig Zimbabwében az ajándék fogadása után fel-le ugranak, táncolnak, énekelnek.
Kínában vagy Japánban senki ne vigyen, négy száll virágot, mert a négyes szerencsétlen szám, a házszámokon sem szerepel, de órát sem ajánlott adni, mert az a halált jelenti, ugyanaz a szó van a kínai nyelvben az órára és a halálra. Az ajándék minősége nem annyira fontos, a csomagolása annál inkább. Ne legyen kék, fehér vagy fekete csomagolásban, mert ezek a gyász színei, ajánlatos a piros, rózsaszín, de ne legyen piros tintával írott szöveg, mert az egy kapcsolat végének a jele.
Semmi éles tárgyat nem illik vinni, mint kés, olló, levélbontó, mert ezek a kapcsolat elvágásának szimbólumai. Az ajándékot a látogatás végén adják át, eltérően az európai szokástól.
Az arab országokban nem javasolt alkoholt ajándékozni. Az arabok szeretnek ajándékozni, általában az kapott ajándék minőségéhez hasonlítva illik kapni. Általában sütemények, ezüst ékszerek, kristályok, drága kövek az értékes ajándékok. a kollega feleségének nem szabad ajándékot küldeni.
Fontos ismerni egy kultúra ajándékozási protokolljait, rítusait, hiszen átlépésük konfliktusokhoz vezethet, betartásuk pedig a tisztelet és elfogadás jele.
Az ajándékozás antropológiája hosszú idők óta egy releváns terület, hiszen Cook kapitány is jobban járt volna, ha betartja a sziget ajándékozása mellett annak rítusait is.
Ugyanígy megúszhatták volna a szerb-horvát mészárlást egy kis falu lakosai, ha a békefenntartó ENSZ katonák nem fogadják el a só-kenyér ajándékot, hiszen ezzel tudatlanul beleegyeztek az ajándékozók akcióikba, akik immár barátokat és kollaboránsokat láttak bennük.
Az ajándék egy bizonyos társadalmon belül is a társadalmi osztályoktól, rétegektől, szubkultúráktól függően változik.
Nem felejtem el, amikor egy Mikulás cégnél alkalmazott kollegám mesélte, hogy soha életében nem gondolta volna mit képesek a szülők adni a gyermekeknek ebből az alkalomból: volt ott hatalmas Barbie ház, lábbal hajtható autó, méregdrága roller, de a csúcs egy nagy arany pecsétgyűrű volt, amit egy tizenegy éves gyermek kapott.
Ahogy telik az idő, egyre inkább materializálódik az ajándék, és ami mögötte van, a szülők nem ismerik a gyermekeik vágyait, a férj a feleségét, a főnők a beosztottjaiét, így jut el mindenki a pénzhez.
A pénz a lehetőség, de ugyanakkor a pénz kiváltja az utánajárást, a fejfájást, az energiát és az időt.
Megszűnik a meglepetés jelleg, minden vágy azonnal megvalósulhat, de ugyanakkor megszűnik a személyes lenyomat is, a nagymama kézzel varrt ruháját felváltja a Pláza ajánlata.
Mégis ott őrizzük a fiókba azt a régi ajándékot, amit egykor valaki egy éjszakán át készített, álmokat és reményeket szőtt bele, akár a mesében a tizenhárom hattyú fiútestvérnek csalánból kötött ruha, hogy újra emberekké változzanak.
Valahol ott a fiókban a megszúrt ujj emléke, a nekünk adott idő. A mi ajándékunk, az egyetlen.
