Sokszor eltöprengek, megélhettem-e  egy egész életet 35 napban? Elgyászolhattam egy édesapát? Átgondolhattam a rossz döntéseimet, begyógyíthattam a szerelem okozta sebeket, és találhattam igazán mély barátságokat ennyi idő alatt? Mindez számomra is hihetetlen, de sok kérdésre  igen a válasz.

A Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-utat (spanyol neve –  Camino de Santiago – után El Caminonak is nevezik), a híres  zarándokutat évszázadok óta más-más indíttatásból járják  végig az emberek. Most arra vállalkozom, hogy elmondjam, hogyan hatott rám, hogyan változtatott meg  az El Camino végigjárása.

Vannak,  aki spirituális próbaként, mások sportteljesítményként, kalandként  vagy csak egyszerű utazásként fogják fel a Caminot. A motiváció mindenkinél más, ahogy a „csomagunk” tartalma is, amivel útra kelünk. Hogy mik a célok, amik miatt valaki az utazás mellett döntött, s hogy elérjük-e őket valaha, nem lehet előre megmondani. Az biztos, hogy megtanulunk ismeretlen emberekkel együttműködni, akiket útitársaknak  kapunk. Idegenekkel élünk együtt, akik a legközelebbi szövetségeseink lesznek, titkaink és lelkünk ismerői, és így az út végére akár életre szóló barátságokat köthetünk. Egy rövid, de annál izgalmasabb kalandban kísérjük egymást.

Megrakodva érkezünk mind. Már – már komikus az a mérnöki precizitás, ahogy a helyzetet uralni  próbáljuk, és pontosan kiszámolva pakoljuk a táskánkat tele kacatokkal, a fejünket és szívünket pedig elvárásokkal. Így vágunk neki az útnak  nagy reményekkel, elképzelésekkel, virágillatú ruhákkal, felesleges sportkrémekkel és  jókora önérzettel. Aztán kicsit koszosan, csendben, sajgó lábbal, fülig érő mosollyal és könnyes szemmel búcsúzkodunk, mikor hazaindulunk. Kacatokkal jövünk, kincsekkel távozunk. Én is így érkeztem, és szinte „pucérra vetkőztem”, de nem csak táskám tartalmának nagy részétől váltam meg utazásom során.

Elhagyjuk a felesleget, hisz nem tudjuk cipelni ilyen hosszú távon, s nem is érdemes. Ha valami túl sok, túl nehéz, szép lassan mind megsérülünk. Ha túlpakoltuk a batyunk vagy rossz tempóban haladunk, s nem figyelünk testünk suttogva  óvó intésére, ha rossz útvonalat választottunk, meg kell állnunk. A körülöttünk lévő táj gyönyörű, de olykor kegyetlen is lehet. Tisztelni kell a nagyságát és a kihívást, amit rejteget. Meredek emelkedők, víz nélküli síkságok, kavicsos lejtők, eső, hó, napsütés, bármi várhat ránk. Előbb-utóbb megállít az út, leültet,  és neked szegezi a kérdést:

Gondold át, zarándok: merre mész és mit viszel! Miért rohansz?  Megéri? Jó az irány, a tempód? Biztos, hogy elég időt hagytál arra, hogy végigmenj rajtam és csodálj engem, vagy csak csukott szemmel és szívvel végigrohannál?

A Camino, bár általában jól láthatóan kijelölt útvonalon haladunk, rejteget meglepetéseket. Van, hogy eltévedünk, s egy egyértelműnek tűnő kereszteződésben rossz irányba fordulunk éppen  úgy, ahogy életünk folyamán. Ilyenkor vagy más siet a segítségünkre, vagy magunk jövünk rá  hosszú kilométerek megtétele után, hogy elvarázsolt a táj szépsége, s bár éreztük a szívünk mélyén: nem ez a helyes irány, mi mégis ezt az utat választottuk. Megtanuljuk, nem baj, ha olykor rossz irányba mentünk, hisz mindig van mód a változtatásra, korrigálásra.

Engem is megmentettek jó szándékú útitársak az eltévedés okozta fölösleges erőfeszítéstől,  majd egy darabig együtt haladtam velük. Beszélgettünk, hisz közös nyelv mindig van, bár néha a szavak nem ugyanabból a nyelvcsaládból származnak, sőt néha nem is szavak, csak gesztusok. Vagy az se, csak egy mosoly, egy fél csokoládé. Nincs szebben elmesélt történet egy fél csokoládénál egy éhes ember számára…

Az én Caminom tanított, én pedig tanultam, mint egy szorgalmas kisdiák.

Megtanított figyelni. Sokkal jobban figyelni a külvilágra, önmagamra.

Meghallani a saját hangomban a csendet, majd ebben a csendben mások néma szavát.

Megtanított igazán hálásnak lenni.

(Emlékszem, bár nagycsaládban nőttem fel, s legkisebb gyermekként előfordult, hogy utolsóként a sorban a meleg víz csak  ábránd maradt az esti fürdéskor, mégis itt tanultam meg igazán értékelni, hogy milyen is egy egész napos vándorlás után meleg vízben lezuhanyozni úgy, hogy másnak is maradjon. Nem azért voltam hálás, mert nekem maradt meleg víz, hanem mert mindenkinek.)

Megtanultam hinni abban, hogy le tudom győzni önmagam, de nem mindig kell.

Ezernyi gátlásom oldódott fel,  és  félelmeim falai csendben omlottak össze minden megtett méterrel.

Megtanultam észrevétlenül jelen lenni majd eltűnni.

Megtanultam figyelni másokat, környezetemet, önmagamat.

A tanult dolgok egy része nem marad örökre sajátunk. Észrevettem magamon, hogy miután visszatértem a rohanó hétköznapokba és elkezdtem visszailleszkedni az itthoni társadalmi normák és szokások világába, alattomosan kezdtek visszakúszni megint a régi félelmek és elvárások. Az árnyékom egyre nagyobb lett, a táskám egyre nehezebb, én pedig egyre kisebb és bátortalanabb. Valami mégis más volt, hisz a Camino megtételével felvérteződtem egyfajta tudással. Azzal  a tudással, hogy képes vagyok legyőzni a nehézségeket, csak erre emlékeztetnem kell magam. Azért előfordul néha, hogy visszavágyom nehezebb helyzetekben a Caminora.

Van egy mondás a Caminon : Az út mindig azt adja, amire szükséged van! Én azért kiegészíteném azzal: Ha készen állsz befogadni! Ezt is megtapasztaltam. Már 3. hete úton voltam, de  mindaddig  egyetlen orvos zarándokkal sem találkoztam. Aznap, mikor a fájdalom a sípcsontomban elviselhetetlen lett, a szállásunkon egy kanadai és egy francia orvos is megszállt, s mindketten segítettek.

Máskor volt, hogy egy helyi fiatal mutatta meg nekünk a várost és vitt el a családjához vacsorázni minket. Ekkor épp mélyponton voltam – mert hogy ilyen is van- , és fel akartam adni a vállalásomat. Nem találtam örömöt a gyaloglásban, fáradt és beteg voltam azokban a napokban. A fiú visszaadta a motivációt, amit elvesztettem. Mikor megkérdeztem, miért ilyen ’rendes’ két idegennel – egy lány zarándoktársammal voltam -, annyit mondott: ő is gyakran utazik, ha legközelebb neki lesz  szüksége segítségre, reméli, visszakapja!

Olyan magától érthetődő volt ez számára, hogy kicsit el is szégyelltem magam ostoba kérdésem miatt. Elgondolkodtam, hogy tényleg ilyen egyszerű is lehetne minden?

Sokkal több kérdésemre kaptam választ, mint amennyit feltettem, és emlékszem, milyen nagy hatást gyakoroltak rám olyan történetek, melyek mesélőjével soha többé nem találkoztam. Mintha azért jöttek volna, hogy megértessenek velem valamit, aztán eltűntek. Megerősödött bennem a kötődés, elválás és elengedés képessége. Még ma is könnyedén idézek fel arcokat, illatokat, gondolatokat, melyekkel az út során találkoztam. Megértettem: az állandóság és biztonság kényelmes, de veszélyes is, mert gyakran muszáj elfogadni és megélni a boldogság elmúlása okozta űrt is, hogy aztán még teljesebb és boldogabb lehessen az életünk.

Külön társadalmat építettünk, erős szövetséget, melyben mindenkinek szerepe volt. Egy számított, a közös cél: elérni Santiagot. Senki nem volt magányos, pedig mindenki egyedül érkezett. Egyszerre voltál  anya, apa, testvér, barát, szerető, gyógyító, segítő vagy csak egy ivócimbora az esti vino tinto mellett.

Összekovácsolódtunk  a fáradtság, az út pora, a bőrkeményedések, a kimoshatatlan ruhák, a fájó vízhólyagok, a nevetések és a könnyek hatására. Ezekből épültünk, ezt tett minket eggyé. Tudtuk, hogy bár elmesélhetjük a kalandunkat úgy, hogy megértsék az emberek, aki nem volt ott, annak az érzést nem tudjuk átadni. Ezt később nagyon sajnáltam. Nehezen barátkoztam meg annak a gondolatával, hogy nem élheti ezt át mindenki, és én nem tudom átadni. Úgy éreztem ez egy olyan JÓ, amiből mindenkinek jár. Szerettem volna, ha mindenki érzi, amit én, mikor HÁLÁRÓL beszélek. Mélyebb értelmet nyertek ezek a szavak számomra, és gyötrődtem attól, hogy nem tudom elmondani, miért. Később rájöttem, hogy ezek igazán nekem fontosak, hogy ez az én utam volt, s a legtöbb, amit tehetek, hogy szívből kívánom mindenkinek: egyszer járhasson a saját Caminoján, bármit is tartogasson az számára.

Soha nem tudtam úgy mesélni a Caminoról, hogy ne ragadjon magával ezernyi érzelem. Most sem vagyok biztos abban, hogy a Caminoról írtam vagy az életemről. Tudom-e egyáltalán elválasztva szemlélni őket? Azt hiszem a kettő összeolvadt, eggyé lett.  Már nem az úton járok, hanem az út lettem, ami néha kicsit göröngyös, olykor elágazásokkal teli, de valamerre tart, és csodás élmények rejlenek benne.

Sokszor eltöprengek, megélhettem-e  egy egész életet 35 napban? Elgyászolhattam egy édesapát? Átgondolhattam a rossz döntéseimet, begyógyíthattam a szerelem okozta sebeket, és találhattam igazán mély barátságokat ennyi idő alatt? Mindez számomra is hihetetlen, de sok kérdésre  igen a válasz. Akkor és ott elindultam egy úton, amire minden gondomat magammal vittem azt remélve, hogy a hosszú út során otthagyhatom őket. Közben elfogadtam, hogy hozzám tartoznak, ugyanolyan részeim, mint a barna hajam, a szemem, amit Anyukámtól örököltem vagy a humorom. A jó és rossz tulajdonságaim, a jó és rossz döntéseim, mind én vagyok. Az utazás folytatódik azóta is, hogy hazatértem. Tovább rovom a kilométereket, néha a Bakony túraútvonalain, máskor csak az Andrássyn sétálva, s olykor a fejemben. Egy biztos, nem álltam meg azóta sem, és nem is fogok. Bízom abban, hogy még visszatérhetek és együtt utazhatok ismeretlenekkel.

Az út „papíron” Santiagoig tart, onnan pedig Finisterra bő 60 km-re van. Régen, a római időkben úgy tartották, hogy Finisterra a föld vége. A szó latin neve is ezt jelenti (finis terrae). Nos,  én elmondhatom, hogy elmentem a „föld végéig”, mégpedig éppen a születésnapomon értem oda. Gondoltam, hátha újjászületek. Ennél nagyobb tabula rasa-t kevesen süthetnek el.

Leültem a homokba a tengerparton, és rájöttem, hogy elmehetek a világ végéig, mégsem lesz ott a nagy titok, amit keresek. Nem a cél rejtette a titkot, hanem én magam, és az út, amit megtettem és teszek a mai napig. Néha úgy érzem, még mindig ott ülök a homokban, és azt várom, hogy az utazásomnak vége legyen, s csak ha jobban belegondolok, jövök rá, talán még el sem kezdődött…

A fényképek a szerző: Hajzer Anni saját felvételei