HOL KÖLTENEK A FEKETE HATTYÚK?

„Micsoda abszurd cím!” – gondolhatja az olvasó, hiszen fekete hattyúk nem léteznek, mert a tollak színezete a madárfajok között genetikai szempontból kódolt. Ennek ellenére mégis előfordulhat, hogy néhány egyed tollazatának színe a „normálistól” eltérő jellegű. Fekete hattyú tehát mégis létezhet, létezik, Nassim Nicholas Taleb esszéista-író, üzletember-kereskedő, a New York-i Egyetem professzora, átvitt értelmezésében mindenképpen, aki „a rendkívül valószínűtlen események jelképe”-ként, három jellemző mentén, „A fekete hattyú” című, magyarul is megjelent művében definiálja a jelenséget. (Taleb, 2012) Elmélete szerint az előreláthatatlanság, a tömeghatás, a történéseket követő utólagos magyarázhatóság azok a tényezők, amelyek fekete hattyúként jelennek meg az emberi élet rendszereiben, mint például 2001. szeptember 11., vagy a Google, Facebook robbanásszerű átütő sikere. Tóth Kata és Gősi Mariann közös tanulmánya számtalan további (megválaszolandó) kérdést vet fel.

 Elgondolkodtató, ugyanakkor vitára, gondolatcserére inspiráló mű, például „az előreláthatatlanság” tekintetében, 2001. szeptember 11-e kapcsán. 1976-ban Zvonko Busic horvát állampolgár társaival eltérítette a Trans World Airlines New-York-i járatát, amelyen állítása szerint bombákat is elrejtett. Túszejtő akciójának és követeléseinek célja az volt, hogy az amerikai sajtón keresztül világfigyelmet keltsen a horvát népet érő akkori jogfosztásokra. A fedélzeten lévő állítólagos bombák azonban csak annak néztek ki, Busicnak nem állt szándékában a robbantási cselekmény elkövetése, viszont a „valós fenyegetés” látszatának fenntartása miatt a Grand Central főpályaudvari épületében elhelyezett egy robbantásra már valóban alkalmas szerkezetet, amelynek hatástalanítási lépéseit – követeléseinek teljesítése után – pontosan megadta. A túszok sértetlenül távoztak, egy rendőr azonban életét vesztette a valós bomba hatástalanítása közben, mert állítólag nem követte Busic utasításait, akit rendőrgyilkosságért 1977-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, ahonnan később ugyan megszökött, de ismét elfogták, majd 2008-ban kegyelmet kapott, és szabadon engedték. (Frei, 2013). A horvát nép nemzeti hősként tisztelte és tiszteli 2013 szeptemberi halálát követően is.
Az akkori amerikai közvélemény megosztottan vélekedett. Míg a túszok, és a szökést követően őt elfogó rendőr egyöntetűen intelligens, kedves, udvarias, a túszok hogylétéért aggódó emberként jellemezték, addig a rendőrszakszervezet rendőrgyilkosként. Rendőrgyilkosként és nem terroristaként. A híradásokból megítélve az akkori gépeltérítés ténye is rendőrgyilkossággá „szelídült”, így a történésekből erre a momentumra helyeződött a hangsúly, mert ellenkező esetben be kellett volna ismerni, hogy civilbiztonság szempontjából felkészületlenek a légi társaságok egy ilyen helyzetre, annak megelőzésére. Fel kellett volna ismerni, és komolyan kellett volna venni ezt a „jelet”. Ami elképzelhető, valószínű, hogy kormányzati, biztonságstratégiai szinteken meg is történt, kívülről szemlélve mégis úgy tűnik, mintha az átlag amerikai állampolgárok „a velünk ez úgy sem történik meg” illúzióba ringatták volna magukat. Mint ahogy azt sem hitték, hogy a 2001. szeptember 11-i események bekövetkeznek.

Jelen fejtegetés Táleb szerint minden bizonnyal „az utólagos magyarázhatóság” kategória, hiszen visszatekintve könnyebb az egymást követő jelek és cselekmények sorozatának láncolatából felismerni az összefüggéseket, mint az adott helyzetben eldönteni, hogy egy később bekövetkezendő, valós veszéllyé generálódható esemény kezdeti jelzéseként értékeljük-e az egyszerinek, véletlennek is felfogható, valószínűtlennek tűnő történéseket.
Elég csak a katasztrófafilmekre gondolnunk, amelyekben a főhős képes előre vetíteni a jövőt, megjósolni az elkerülhetetlent, vagyis látja a fekete hattyút, de még a fészkét is! A szereplők egy része azonban az „ez lehetetlen, ez nem történhet meg!” – felkiáltással, ha kell, tettlegességgel állítja félre a „farkast kiáltót”, legalábbis a cselekmények elején. Később, amikor tényszerűen beigazolódik, hogy bizony megtörténik az, aminek valóra válási esélyét addig meggyőződéssel elvetették, sőt, tagadták, akkor válik pozitív hőssé az addig akár „bolondnak” titulált főszereplő. Mondhatjuk azt, hogy ezek csak filmek, a fantázia szüleményei, és nem válnak valóra. Ezzel azonban ismét a tagadás kelepcéjébe sétálunk. A tagadás ellenére Verne Gyula víziói is beteljesültek. Mivel az emberi elme számára a jelenségek egy része értelmezhetetlen, ezért természetes védekező mechanizmus, és magyarázó elméletként többségünk hajlamos tagadni azok meglétének, bekövetkeztének realitását. A kisebbség viszont az elfogadás szemléletével közelítve érzékeli a jeleket, és képes előre jóslásokat tenni. Ezek a gondolatok hidak a képzelet és a világ jelenségei között, az emberi a kultúra részei, hiszen ősidők óta, belső gondolataink kifejezését, vízióinkat, dalokban, táncokban, szimbólumokban, mítoszokban, építményekben, filozófiai rendszereinkben valósítjuk meg.
A szimbólumok és mítoszok kapcsán joggal merülhet fel az olvasóban az a kérdés, hogy miért is kell nekünk ide citálni a „fekete hattyút”, amikor van ám nekünk hasonló jelentéstartalmú „fehér hollónk”, amely már az ókori mondavilágban is megjelent, és a római birodalom népei között keletről nyugatra haladva terjedt el. Mivel a keresztény mondák bizonyos része még a kereszténység előtti mondavilág elemeiből merített, ezért a fehér holló fészket rakott többek között a finnek eposzában, a Kalevalában, a vogul, a román népköltészetben, és a magyar néphagyományokban is. Az etnográfus és egyben műfordító Vikár Béla olyan magyar népmondára bukkant, amely a hollót fehérnek ismeri, csak Jézus változtatta büntetésből feketévé. Ennek a jézusi tettnek a magyarázata, hogy amikor a holló látta, hogy nem tudják a bujdosó Jézust elfogni, a „kár! kár!” jelzéssel hívta fel az üldözők figyelmét. Jézus ezért a fekete szín átkával sújtotta. Vikár ezt a mondát tartja a népköltészetben gyász szimbólumként megjelenő holló motívum alapjának, és a „ritka, mint a fehér olló” mondás gyökerének. A félelmek, a megismerhetetlen valamilyen formában történő magyarázata szükséges gondolati kapaszkodó az ember számára, attól függetlenül, hogy milyen kulturális közegben vagy civilizációban élt vagy él.
A KULTÚRA ÉS CIVILIZÁCIÓ FÓKUSZA
Mit értünk ma a kultúra fogalmán?  A lexikonok, értelmező szótárak (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1992) az anyagi és szellemi javak összességét értik alatta, mégis sokkal inkább az utóbbira helyezik a hangsúlyt. A köznyelvben tovább bővül a fogalom tartalma. Beszélünk lakáskultúráról, viselkedéskultúráról, öltözködési kultúráról, növénykultúráról stb… elég tág tehát a kultúrafogalom kiterjedése. Az értelmezésen belül a rétegződésről is szót kell ejtenünk, mint a „magas” vagy elit kultúráról és tömegkultúráról. Értékét tekintve az első az, amely az egyén szellemi fejlődését illetően lényeges befolyásoló tényező. Az utóbbi, a tömegkultúra kevésbé értékes, mégis a tömegkommunikációban és az élet számos más területén ez van túlsúlyban. A tömegkultúra mindennapi életünk része, nem különül el tőle, mint az elitkultúra. Valahol az emberiség gyökereihez nyúlik vissza, amikor is a kultúra még a mindennapi tevékenységek természetes része volt. Talán pont ezért sokan nem tekintik kultúrának, holott a kultúra a dolgok, tárgyak, jelek, objektumok, értékek, viselkedésformák egysége. A környezetünkben való eligazodás, a világhoz való alkalmazkodás képessége. Ezt az ember születésétől kezdve szocializációs folyamatban, a mindennapokban sajátítja el. Olyannyira, hogy cselekvéseink beidegződnek, automatikusan érvényesülnek szokásainkkal együtt. A veszélyt éppen ez rejti magában. Hiszen ezt a fajta beidegződött kultúrát sok ember nem emeli magasabb szintre, megreked, anélkül, hogy megismerné a továbbfejlődés lehetőségét, ami nem pusztán a saját akaratának függvénye, hanem összetett társadalmi és gazdasági okok is befolyásolják. A személyi fejlődés lehetősége gyakran behatárolt és leszűkített. Az egyénnek sokszor kell korlátokat döntenie a kitöréshez.
A kultúra területei az európai polgárosodással kezdődő időszakban váltak el egymástól. A hűbéri társadalomban még nagy szerepet játszó népi kultúrában ezek a területek egységben voltak, de ugyanez az egység jellemezte a főnemesi (udvari) kultúrát. (Léderer, 2007) Egy magyarázó felfogás szerint az udvari kultúra volt az elitkultúra forrása, míg a népi kultúra a tömegkultúráé. Ez az okfejtés csak részben elfogadható. A tömegkultúra ugyanis sokszor éppen az előkelő emberek életét igyekezett megjeleníteni sematikus formában. Az elitkultúra pedig nemegyszer nyúlt vissza a népi kultúrához légyen szó zenéről vagy irodalomról. Lényeges különbség van a népi kultúra és a tömegkultúra között abban a tekintetben, hogy az elsőt a nép körében élők hozzák létre, a tömegkultúrát viszont a kultúraközvetítésből üzleti hasznot remélők rendelik meg, és továbbítják végleges formában a befogadóhoz. Az átvevő csak „fogyasztója” a kapott kultúrának.
Mitől más az egyik kultúra, mint a másik? Milyen tényezők befolyásolják az egyes népek kultúrájának kialakulását? Talán az egyik legfontosabb tényező az élettér, a földrajzi meghatározottság. A fizikai körülmények, éghajlat, időjárás, élelemszerzési lehetőségek, folyamatos alkalmazkodásra ösztönzik az embert. Nyilvánvaló, hogy más módszerekkel és eszközökkel szerzi meg táplálékát az északon élő eszkimó és az Egyenlítő őserdeiben született bennszülött. Mindkettő másképp alkalmazkodik környezetéhez, mástól fél, más istenhez fohászkodik, más nyelvet beszél, más géneket örökít, más hagyományokat közvetít utódainak, és társadalmisága is egészen más jellegű lehet. A nemzeti kultúrák elsősorban azon alapvető, láthatatlan értékeket jelentik, amelyeket a társadalom többsége tart életben, és amelynek megszerzése a korai gyermekkorban történik. A társadalom által egységesen elfogadott normákat képviseli, amely tartalmazza az egyének általános jogait, erkölcsi felfogását, nemzetenként eltérő jellemzőkkel. A különböző országok más-más értékrendet alakítanak ki, és eltérően ítélik meg egymás kultúráját, amely egymással élesen szemben álló nézetek esetén a világra kiterjedő konfliktusok eredője is lehet.[1] (Hunyadi, 1997)
A kultúra definíció mellett egy másik fogalom megjelenését is meg kell említeni. A német felvilágosodás egyik képviselője, Herder gondolata szerint minden élő szervezet a lét magasabb formája felé törekszik. Az ember természeti létét a szellemi léttel igyekszik meghaladni, s így a sajátos emberi minőséget is a szellemi szint minősége határozza meg. E fejlettséget humanitásnak nevezi. Tartalmát az észhasználat és az erkölcsi méltányosság alkotja, amelyet az emberek öntevékenyen fejleszthetnek ki magukban, és vele nemcsak személyes műveltségüket fokozhatják, hanem a másokkal való együttélésben a harmonikus rendet is.
A 19. században a kultúrafogalom megváltozott. Az emberek észbeli, erkölcsbeli és ízlésbeli fejlettsége áttevődött a tudományra és a művészetre, a tárgyiasult kultúrára. A kultúrához jutás innentől kezdve vált problémává, mert megszűnt az alkotókat és a befogadókat közvetlenül összekötő kapcsolat. Foglalkozássá vált a kultúra közvetítése, beékelődött az alkotók és befogadók közé. A polgári társadalom intézményesítette a kultúra terjesztését. Közkönyvtárakat létesített, múzeumokat, színházakat épített és támogatott. A kultúrát áruvá tette, a profitszerzés egyik eszközévé, amely napjainkban már dologi erőként hat ránk, nincsen áttekintésünk és irányításunk fölötte. A kultúra termékei tehát fölébe kerültek azoknak, akikért létrejöttek.

Ha belegondolunk, a folyamat ilyesfajta alakulása törvényszerű. Ahogy a pénzfejlődés történetében a pénz és a kereskedelem beépült az árut árura cserélő személyek közé, ugyanez történt a kultúrával. Oswald Spengler német filozófus ennél továbblépve „A Nyugat alkonya” (Spengler, 1995) című könyvében azt fogalmazza meg, hogy a történelmi haladás az ember feltaláló képességének köszönhető. A jobb életkörülmények megteremtése miatt képes átalakítani a természetet, sőt leigázza, kizsákmányolja azt. Ez a tett előbb-utóbb megbosszulja magát, a természet szembefordul az emberiséggel, és lehetséges, hogy elpusztítja. Ennek vagyunk napjainkban átélő részesei.
A kritikus pont, ahol az ember túllépte a természet által elviselhető határt, a gépi technika felfedezése volt. Az addigi fejlődést a kultúra határozta meg. Az elgépiesüléstől kezdődően a tudomány és a technika fejlesztése került előtérbe, a hasznosság vált az egyik legfontosabb értékmérővé. A természeti környezet elvesztette addigi értékét, a haszon reményében az emberek irracionális tevékenységeket folytattak és folytatnak most is. A kultúra civilizációvá alakult.
Spengler elutasítja a történelem hagyományos korszakolását, a lineáris haladás elvét, amely szerint a fejlődés csúcspontja az európai polgári kultúra. Szerinte a történelemben kultúrkörök vannak, ezek mindegyike bejárja a maga életpályáját, és kibontja a rá jellemző ősszimbólumot. A kultúrkörök között a fejlődési szakaszok alapján analógiákat állíthatunk fel. Így saját kultúrkörünk, az ún. fausti kultúrkör (európai–amerikai) jövőjével kapcsolatban is következtetéseket vonhatunk le. Minden kultúrkörnek van egy felfelé ívelő, eredeti alkotásokat létrehozó kulturális szakasza, és egy hanyatló, csupán kvantitatív módon felhalmozó periódusa, ezt nevezi Spengler civilizációnak. A civilizáció sorsa a pusztulás, még akkor is, ha az agónia hosszú és látványos gazdagságot produkál. (Juhász, 2004)
A kultúrából a civilizációba történő átmenet fő oka a benne érintett emberek számának növekedése. Világos, hogy emberek százmillióinak áthatása egészen más feladatokat jelent, mint százezreké.” – írja Musil Spengler-recenziójában. (Nyíri, 2000, 13. o.)
A fenti idézet egy újabb kockázati tényezőre, a Föld lakosságának rohamos növekedésére mutat rá, amely együtt jár az etnikai különbözőségek arányainak változásával is. Huntington megfogalmazásában a civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, és ez egyben a kulturális identitás legtágabb szintje is, mellyel az emberek rendelkeznek, eltekintve attól, ami őket más fajoktól megkülönbözteti. (Huntington, 1998)
Az identitásukat kereső, és az etnikai sajátosságokra újra rátaláló népek számára nélkülözhetetlenek az ellenségek, és a legnagyobb veszélyeket rejtő ellenségeskedések a világ fő civilizációs törésvonalai mentén alakulnak ki, állítja Huntington. Megállapítja, hogy a jelen fő civilizációi: kínai, japán, hindu, iszlám, ortodox, Nyugati (Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, New-Zeland), latin-amerikai, afrikai. Véleménye szerint napjainkban egyre nagyobb a jelentőségük a zászlóknak és a kulturális identitás más jelképeinek, így a keresztnek, a félholdnak, sőt a fejfedőnek is, mert a kultúra válik mérvadóvá, és a kulturális identitás az, ami a legátfogóbb tartalommal bír a legtöbb ember számára. A vallás és a nyelv a civilizációk lényegi, meghatározó elemei. „A nyelveket újrarendezik, és újraépítik, hogy összhangban legyenek a civilizációk identitásával, és körvonalaival.” (Huntington, 1998, 91. o.) Kifejti, hogy az öt fő nyugati nyelvet (angol, francia, német, portugál, spanyol) beszélők aránya a világ népességéhez viszonyítva az 1958. évi 24,1%-ról 1992-re 20,8%-ra esett vissza, ugyanakkor napjainkban még mindig az angol nyelv a kultúraközi kommunikáció domináns eszköze. Ennek kapcsán Fishmant idézi: „Kiegészítő nyelvi minőségében az angol viszonylagos szerencséjének része, hogy az utóbbi közel negyedszázadban sem brit, sem amerikai forrásait nem kötötték általánosan vagy alapvetően etnikai vagy ideológiai kontextushoz.” (Huntington, 1998, 87. o.)
Meglátásunk szerint etnikai és ideológiai befolyásoltságtól mentes „kulturális közvetítő közeget működtető törekvés” volt a Zamenhof[2] által 1887-ben „kezdeményezett” eszperantó nyelv, amelyet az eszperantisták nem tekintenek mesterséges nyelvnek, hanem az indoeurópai nyelvcsalád legifjabb sarjának. Annak ellenére, hogy az eszperantisták az eszperantót természetes élő nyelvként kezelik, nem vált nemzetközi érintkező nyelvvé, hanem saját nyelvi irodalmat fejlesztett ki. Karinthy Frigyes szerint: aki eszperantóul beszél, az a „reményt beszéli”. (Kalocsay, 1968) A nem nyugati népek évszázadokon keresztül irigyelték a nyugati társadalmak gazdasági és technikai fejlettségét, katonai erejét és politikai egységét. A titok nyitját a nyugati értékekben és intézményekben keresték, és amikor megtalálni vélték, megpróbálták alkalmazni saját társadalmukban. A példásan híres japán és koreai munkaerkölcs – melynek összetevői a fegyelem, a lojalitás, és szorgalom – motiváló erőként hatottak az adott országok gazdasági és társadalmi fejlődésére. E munkaerkölcs forrása az a filozófia, amely szerint a csoport és az ország jóval fontosabb, mint az egyén. Ezzel szemben a nyugati kultúrákban az individualizmus az elsődleges.[3] Huntington gondolatmenetében tovább lépve megfogalmazza, hogy: „Az európai kolonializmusnak vége, az amerikai hegemónia visszaszorulóban van. A nyugati kultúra eróziója követi ezt, amint az őshonos, történelmileg gyökeret vert erkölcsök, nyelvek, hitek és intézmények új erőre kapnak. A nem nyugati társadalmak növekvő ereje – mely a modernizáció terméke – a nem nyugati kultúrák újjászületését idézi elő világszerte.” (Huntington, 1998, 137. o.) Majd felteszi a kérdést: „Miért van az, hogy a közös kulturális vonások megkönnyítik az együttműködést és az egység kialakítását, míg a kulturális különbségek hasadást és konfliktust idéznek elő.” (Huntington, 1998, 201. o.)

Egészen más aspektusból szemléli Paul Ricoeur[4] a kultúrák kapcsolatát. Állítása szerint külön kell választani a kulturális cserekapcsolatok fogalmát azoktól a geopolitikai elgondolásoktól, amelyek középpontjában a határ fogalma áll, mert a határ fogalma legitim, az ENSZ által elismert nemzetállamok pluralitásának felel meg. Ricoeur a határ fogalmát állítja szembe a kulturális központok kisugárzásával, mert: „a világ kulturális térképe egymást keresztező kisugárzásokból áll össze. E kisugárzások olyan központokból, gyújtópontokból indulnak ki, amelyeket nem a nemzetállamok szuverenitása, hanem kreativitásuk határoz meg, továbbá az, hogy képesek hatást gyakorolni más központokra, és válaszokat tudnak kiváltani belőlük.” (Ricoeur, 2004)
A narratív identitás fogalmát szembe állítja az ígéret és a lét-terv gondolatával: „…míg a narratív identitás emlékező jellege folytán a múlttal foglalkozik, addig az ígéret a jövő felé fordul, és a probléma nem csupán az, hogy megígérünk-e valamit, hanem az, hogy be is tartjuk-e.” Foglalkozik a „változó horizontok”-kal, amelyek akár egy adott kultúrán belül is időről időre változnak, és ezek az értékhorizontok, nem teljes egészükben közelednek vagy hátrálnak, hanem lépcsőzetesen helyezkednek el egymás mögött.
Az egymást keresztező kisugárzások fogalmát, aztán az ígéret fogalmával társított narratív identitás fogalmát, végül a horizontváltozások fogalmát alapul véve fejti ki a fordítás jelentőségét[5], melynek szerepe a közvetítés a kultúrák pluralitása és az emberiség egysége között: „A fordítás: válasz a bábeli szétszéledésre és összezavarodásra. …mindenfajta cserekapcsolat paradigmájaként értelmezhető, olyan paradigmaként, amely nemcsak a nyelvek, hanem a kultúrák között is lehetővé teszi a cserét.” (Ricoeur, 2004) Meglátása szerint a fordítás ekvivalenciákat is teremt, egyik nyelvből a másikba vagy egyik kultúrából a másikba úgy visz át egy jelentést, hogy közben nem szavatolja azonosságát, hanem csupán egy egyenértékű megfelelőt állít a helyébe, ezáltal a fordítás az azonosság nélküli egyenértékűség jelenségévé válik.
A fordítás révén[6] jönnek létre a hibrid kultúrák, melyekben csereaktusok történnek olyan kulturális és szellemi örökségek között, amelyek napjainkban a közös nyelv megtalálására törekszenek. Állítása szerint azonban ez a közös nyelv nem lehet olyan mesterséges nyelv, amelyről a tizennyolcadik században álmodoztak, – amely nem fordítható vissza a komplex természetes nyelvekre. Ezzel a kijelentéssel tagadja az eszperantó nyelv létjogosultságát.[7]
A fordítás mellett, a gyász, gyászolás képességét tartja újra és újra „megtanulandónak” mert: „Nincs olyan ország, amelyik történetének valamelyik korszakában ne szenvedett volna amiatt, hogy veszített területéből, népességéből, hatásából, tekintélyéből, hiteléből. Arra, hogy mindezt számításba vegyük, a kegyetlen európai huszadik század rákényszerített bennünket. Kulturális kapcsolatainkban el kell fogadnunk, hogy élettörténeteinknek van megfejthetetlen eleme, vannak összeegyeztethetetlen különbségeink, vannak általunk okozott vagy általunk elszenvedett jóvátehetetlen veszteségek. Ha egyszer elfogadjuk a gyásznak ezt a ránk háruló részét, támaszul szolgálhat számunkra a megbékítő emlékezet, miként támaszt jelenthet a szétszóródott kultúrák kisugárzásainak találkozása, akárcsak a történeteink kölcsönös újraértelmezése és az egyik kultúrából a másikba átjáró, soha be nem fejezhető fordítói munka is.” (Ricoeur, 2004)
Ha párhuzamot vonunk a kritikára, visszajelzésre adott emberi válaszreakciók pszichológiai (önismeret-fejlesztés, konfliktuskezelés, T csoport) (Barlai és mts., 1997) értelmezésű elmélete és a két gondolkodó felvetései között, a huntingtoni gondolatmenet „védekező” magatartást generál, míg a ricoeuri a „szembenéző” reakcióra inspirál. A szembenéző magatartás vizsgálódó, elfogadó, pozitív értékelő, beleélő, kapcsolatkereső jellegű, szemben a védekezővel, amelyben a hatalom alapú támadás, elutasítás, megmagyarázás, elméletgyártás a domináns. Egyéni szintről nemzeti szintre emelve a teóriát hasonló a működés. Ha az egyes társadalmi csoportok, nemzetek, kultúrák a másik „üzeneteire”, tetteire védekező magatartásformával reagálnak, ahelyett, hogy a történések okait megértve (ok-okozati összefüggések) a probléma megoldását közösen keresnék, várhatóan védekező válasz reakciót váltanak ki. Az agresszió agressziót szül. Az ilyen típusú emberi játszmákban mindkét fél veszít, még akkor is, ha az egyik látszólag a győztes. Meglátásunk szerint viszont Ricoeur nem számolt azzal a tényezővel, hogy a „fordító szerepét” napjainkban a tömegmédia tölti be, amelynek fordításai nem feltétlenül segítik elő a megértést, az eredeti közlési szándék akaratlanul is félreérthetővé válik.
Példa erre Frei Tamás: „Tolvajok generációja” című írása, amelyben egy a generációk közötti erősödő, és kiéleződni látszó ellentétre kívánta felhívni a figyelmet. Az érintett és megszólított nemzedék olvasóinak egy része (50‒60-as korosztály) azonban az üzenetet támadásként „fordította” önmaga számára, és felindult érzelmi töltéssel reagált egy blogon keresztül az írásra, melyet a későbbiekben, mint lehetséges fekete hattyú megjelenést részletezünk.
Ricoeur gondolatiságának kapcsán felmerül még a „határok” értelmezésének kérdésköre. A társadalmi térbeliséget vizsgálva a határ fogalmát nagyon nehéz pusztán térelemként értelmezni. A néprajz meghatározása szerint érintkezési vagy kontaktzóna fogalom, amely olyan sávokként fogható fel, ahol a két, egymással határos nyelvterület, népterület vagy kulturális terület nyelvi, népi, kulturális kölcsönhatásai különösen erősek. A nyelvhatárt nem értelmezhetjük statikus választóvonalként, mert nem számol a gazdasági és infrastrukturális változásokkal, a polgárosodás és a modernizáció összetett folyamataival, amelyek az interkulturális kommunikatív helyzetek, ún. „találkozások” megsokszorozódását eredményezik. Helyesebb inkább mentalitáshatárokról, a megélés és a megtapasztalás határairól, vagy olyan szimbolikus határokról beszélni, amelyek a határt átlépők cselekedeteit szervezik, átmenetileg vagy tartósabban mobilizálják, átstrukturáltatják velük etnikus szimbólumkészletüket. A világfalu, a világháló, a globalizáció folyamatainak ismeretében a kulturális mezsgye megközelítés is megfontolandó.
Barth szerint a kultúra globális, empirikus változatossága folytonos jellegű, és nem tagolható egymástól élesen elkülönülő, integráns egységekre. Más kutatók a határokat és a határvidékeket a kulturális stílusok keveredéséből adódó átmeneti kultúrák helyszíneiként értelmezik. Martínez (1994) szerint öt indikátor befolyásolja a határrégiókon belüli életet: az államok közötti orientáció, amely az államok egymás közötti viszonyától, a határ menti népesség-koncentrációtól és a gazdasági körülményektől függ. Az állami konfliktusok, amelyek esetén a határrégiók lakosságának reakciója különbözik a belső államtér népességének viselkedésétől. Az etnikus (kulturális) konfliktusok, amelyek az etnikum, a politika, a gazdaság állapotának függvényében változhatnak. Az elzártság, elkülönültség, amely kialakulása esetén az állampolgárok érdekei nincsenek szinkronban a kormányzat érdekeivel vagy az ország kultúrájának fejlődésével. Valamint további faktorok, mint a határrégiókban más hozzáállás az állam törvényeihez, mert ezeket nem egy átmeneti zóna számára alkották. (Ilyés és mts. 2004) Jeggle ugyanakkor felhívja a figyelmet a határnélküliség, a határok feloldódásának veszélyére, a sebezhetőség érzet, a labilitás megnyilvánulásaira. A határok dekomponálása előhívhatja a kiszolgáltatottságnak, a biztonságérzet megszűnésének új érzéseit, aspektusait. (Jeggle, 1994) Ezzel a gondolattal eljutottunk a biztonság fogalmának értelmezéséhez, amely a témakifejtés kapcsán nélkülözhetetlen.
A biztonság fogalmát átfogó értelemben a következő elemek alkotják: a politikai (diplomáciai), a gazdasági, a társadalmi (jogi, szociális), a környezeti (ökológiai), az informatikai, a pénzügyi, egészségügyi, belügyi-kisebbségi, és a katonai elem. A hétköznapi élet során ezek összefonódnak, és másként értelmeződnek egyéni, közösségi, állami és nemzetközi szinteken.
KIHÍVÁSOK, KOCKÁZATI TÉNYEZŐK, FENYEGETETTSÉG
Resperger rendszerezése alapján a következő kihívásokkal kell szembe nézni: a demográfiai robbanással és annak következményeivel. Az energiahordozók, a víz, az élelem és a természeti erőforrások kimerülésével. Az egészségügyi,[8] környezeti problémákkal (az erdők, és megművelhető területek kipusztulásával, az ózon réteg elvékonyodásával, a globális felmelegedéssel, levegőszennyezéssel). A globalizálódó gazdaság problémáival, az egyenlőtlenségek további mélyülésével az egyes államok között. A kockázati tényezők szintjén számolni kell: az instabil régiókkal, és működésképtelen államokkal, a migrációval, az információs társadalom kihívásaival, a proliferációval[9] és fegyverkereskedelemmel. Az etnikai, vallási ellentétekkel, mint a nacionalizmus, fundamentalizmus, fanatizmus. Fenyegetettség tekintetében előtérbe került a terrorizmus, a cyber terrorizmus. A politikai és vallási szélsőségek, a szervezett bűnözés, a kábítószer-kereskedelem, a feketegazdaság és a korrupció. (Resperger, 2003)

Az elmélet mellett, a tényleges történések Szenes Zoltán szavaival jellemezhetők: „A 21. század kezdetén a nemzetközi biztonságban forradalmi változások zajlanak, amelyek élén a globalizáció és az információs technológia erői állnak. Az elmúlt másfél évtizedet biztonsági szempontból a váratlanság jellemezte.” (Szenes, 2005) Senki sem várta, és főképp nem látta előre, a Szovjetunió összeomlásának fekete hattyúját, Kuvait iraki invázióját és az első Öböl-háborút, az elhúzódó balkáni válságot, az indiai és pakisztáni nukleáris robbantásokat, 2001. szeptember 11-ét, vagy a terrorizmus jegyében vívott intervenciós háborúkat Afganisztánban és Irakban.
A terrorizmus fogalmát a Hadtudományi Lexikon a következőképpen értelmezi: Terror, megkülönböztetés nélküli támadás: minden olyan erőszakos cselekmény, vagy azzal való fenyegetés, amelynek elsődleges célja, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében.
Ez a meghatározás Kőszegvári szerint leszűkíti a terrorizmust a polgári lakosságra gyakorolt rettegéskeltésre, ezért nem fejezi ki pontosan a terrorizmus lényegét. A nemzetközi szakirodalomban fellelhető definíciókat összevetve a következő összegző megállapítások tehetők: A terrorizmus nem a harcolók ellen irányul. Bűnelkövetést és erőszakot alkalmaz a társadalom ellen, hogy előidézze annak bosszúját, vagy félelmét. Előre megfontolt, politikailag motivált, vallási vagy ideológiai célkitűzésű is lehet. (Kőszegvári, 2003)

Egy másik közelítési szempont, ha a fogalomértelmezéseket nem a katonai szakirodalommal, hanem például egy filozófusi véleménnyel vetjük össze. Heller Ágnes akadémikus a „Mi a terrorizmus célja?”   kérdésre a következő választ adta: „A megfélemlítés olyan módon, hogy védtelen, ártatlan civil embereket ölnek meg.”… „Kell minden terrorizmusnak valami szűkre szabott ideológia, amelyet aztán fundamentalista módon alkalmaznak az emberek. Vagy az állami fegyveres hatalom rájuk kényszeríti, vagy beléjük sulykolják, beléjük verik az úgynevezett eszmét. Aztán a már ezekkel az ideológiákkal felvértezett emberekkel gyakoroltatják a terrort. A terrorcselekmények szempontjából teljesen mindegy, hogy a terrorizmus főnökei hisznek-e ezekben az eszmékben – amelyeket ők gyártanak és terjesztenek, vagy sem. Az első generációsok többnyire hisznek is benne.” (Tihanyi, 2004)
Heller gondolatai kapcsán ezt a kérdést Ricoeur aspektusából is megközelítjük. A félelemkeltés mellett, a cselekmények következményének (ártatlan áldozatok) „üzeneteként” foghatjuk-e fel a gyászt? Elképzelhető-e, hogy a terroristák tetteikkel (ha nem is tudatosan) egyben „emlékeztető injekciókat” adnak, amelyben a hatóanyag a: „Tanuljatok meg újra gyászolni!” – üzenet? Nem ilyen emlékeztetőt kapott-e az USA 2001. szeptember 11-én?
A fent idézett szerzők gondolatai mellett lényegesnek tartjuk Capra álláspontját is bemutatni.[10] Az ő nézete, – amely több tekintetben is ellentétes külföldi és hazai kutatókéval – a terrorizmust a politikailag tehetetlenek, és elkeseredettek fegyverének tekinti, akik ezzel a sajátos eszközzel adnak hangot nemtetszésüknek. Állítása szerint, ha a terrorizmust erőszakkal válaszoljuk meg, ahelyett, hogy a nagyrendszerek perspektívájából az ok-okozati összefüggéseket vizsgálnánk, az további erőszak forrásává válik. Nincs egyszerű védelem a nemzetközi terrorizmus ellen, mert globálisan összekötött világban élünk. Az egymással összefüggő gyökerek és mozgatórugók megértése az egyetlen út a hatás és gyakoriság csökkentésére, ezáltal a hosszú távú biztonság növelésére. Véleményét a C paradigma tükrében fogalmazza meg, mely szerint a nemzeti biztonság fogalma elavult, csak globális biztonság létezhet. Az igazságtalan, a túl- és kihasználásra épülő globális gazdaság alapjaiban erőszakos és nem biztonságos. Amíg a helyi önellátásra, decentralizált megújuló energiaforrásokra és az anyagok folyamatos újrafelhasználására alapozott gazdaság ökológiailag és társadalmilag is fenntartható, és így globálisan biztonságos.
A HAGYOMÁNYOS TÖMEGMÉDIA FELELŐSSÉGE
A fenyegetettség tehát jelen van a hétköznapokban. A gazdasági világválság hatására felerősödött a létbizonytalanságtól való félelemérzet is. Ezt az érzelmi hatást híradásaival tovább erősítheti a tömegmédia, amely a civil lakosok és szervezetek biztonságérzetében egyaránt egyensúlytalanságot okozhat. A médiahatásra a védekező és szembenéző magatartás kapcsán már említettünk példát, de annál drámaibb a szíriai eseményeket bemutató, Krönung Zeitungban megjelent, fotóval illusztrált híradás, amely arról tudósít, hogy az ország reménytelen helyzetében porig bombázott.

Krönung Zeitung

A kép, amelyen egy menekülő család látható, valóban Szíriában készült. Az eredeti kép (jobb oldalt) az európai sajtófotó ügynökség, a European Pressphoto Agency anyaga. Mivel azonban ez „az életkép” nem tűnt túlságosan drámainak, így azt átdolgozták, romba dőlt házak hátterével tették erőteljesebbé a fotó érzelemkeltő hatását.
A képen érzékelhetjük a különbséget, amely egyben az objektív megjelenítés manipulált „tálalását” jelenti az olvasók felé, feltételezhetően a példányszám-értékesítés növelésének szándékával. Azt nem tudhatjuk, hogyha ugyanezek az események Ausztriában történtek volna, sor kerül-e a fotók átváltoztatására. Elgondolkodtató, hogy a média felelősségérzete fordítottan arányos lenne a történések földrajzi helyszínének távolságával? Minél messzebbről hozzuk a hírt, annál inkább torzítható, és ébreszthetőek sajnálat, részvét, fenyegetettség, gyűlölet, és még nem tudni, hogy milyen érzések?
A MÉDIA TORZÍTÓ HATÁSA
Ez itt csak egy bizonyított emberi érzelmeket manipuláló példa azok közül, amelyekről már szintén kiderült a torzítás ténye, de vajon hány híradásról, fotóról, videóról nem tudjuk, (amelyeket esetleg mi magunk is láttunk) hogy a valós történést valós formában mutatja-e be? Kiegészítve a kockázati tényezőket, mi a média manipulatív hatását is ide soroljuk. Például egy előre nem jelezhető, bekövetkezett katasztrófahelyzet (fekete hattyú) esetén a fenti példához hasonló, a történteket a valósnál drámaiabb színben feltüntető híradások akár tömegméretű pánikreakciókat is kiválthatnak, amelynek a következményei kevésbé kiszámíthatóak, tehát újabb fekete hattyúvá válhatnak. A médiumoknak a társadalom biztonságérzetére gyakorolt hatása, befolyása olyan tényező, amelyet lokális és globális szinten egyaránt magas szintű felelősségtudattal kellene kezelni.
AZ INTERNET SZEREPE
A tömegmédia hatásán túl véleményünk szerint, az információtechnológia ugrásszerű fejlődésének következményeként növekedett az annak hagyományos közösségi formákat romboló hatásával szembeni félelemérzet is, amelyet a technofil[11] és technofób[12] viták is alátámasztanak. A két szélsőséges nézet között áll a technorealizmus mozgalom, amely realista módon viszonyul a technológiához, nem túlbecsülve, de nem is alulértékelve annak lehetőségeit. Megfogalmazásuk nyolc pontban rögzíti, hogy mit jelent realista módon viszonyulni a technológiához. Álláspontjuk szerint a technológia nem neutrális. Minden technológia szándékolt és szándékolatlan társadalmi, politikai és gazdasági jelentéssel bír, meghatározott, hogy mire lehet használni. Az Internet forradalmi, de nem utópikus. Az Internetnek egyszerre van felvilágosító és megerősítő jellege, valamint negatív oldalai.
A kormányzatoknak nagyon fontos szerep jut az elektronikus változásokban, mert el kell fogadniuk a cyberszférában újonnan létrejött szabályokat és szokásokat, ugyanakkor az államnak joga és kötelessége a hagyományos társadalom és a cyberszféra integrálásának elősegítése. A technológiai szabványok és az adatvédelem, adatszabadság kérdéskörei túlzottan fontosak ahhoz, hogy kizárólag a piaci szabályozás körébe lehessen utalni őket. Az információ nem tudás. Tévedés összekeverni a megnövekedett információáramlást (a növekvő mennyiségű információ kezelésére alkalmas technológia megjelenését) és a tudást, illetve bölcsességet.
Az információt meg kell védeni! Igaz, hogy a cyberszféra alapjaiban rengeti meg a copyright és a szellemi tulajdonjog törvényeit, de ez nem jelenti azt, hogy az információ teljesen szabad lenne. Az információ azé, aki létrehozza. A közösségeknek profitálniuk kell a változásokból. Az erőforrások egy jelentős részét oktatási, kulturális és közösségi célokra kell fordítani. A technológia megértése a globális polgárrá válás záloga. A technológiában rejlő lehetőségeknek és korlátoknak a felismerése elengedhetetlen a felelős polgárrá válásban.
Pintér napjainkban is időszerű szavaival egy mondatban összefoglalva a technorealizmus mondanivalóját: „Még több technológia nem egyenlő még jobb, vagy minőségileg más társadalommal…” Az információs társadalomhoz a polgárok aktív bevonódása és a folyamatok józan ismerete szükséges. Ugyanakkor az információs társadalom ettől több és másabb is, hiszen a társadalomnak része, az eszköze az Internet. Az információs társadalom az emberi együttélés egy új módja, ahol az információ hálózatba szervezett előállítása, tárolása, előhívása stb. játssza a központi szerepet. Általa átalakulnak a nagy makrorendszerek, mint a politika, a gazdaság és a kultúra, a mezoszintű közvetítő intézmények, mint az állam- és intézményei, a termelésben lévő szervezetek, közösségek, a család, illetve az egyéni, mikroszintű identitás. (Pintér, 2000)
A földrajzi és fizikai értelemben összetartozó közösségek megbomlása valós folyamat, amit a kutatók és tudósok egy része negatív jelenségként definiál. Nem szabad viszont elfelejtenünk azt a tényt, hogy a cybertér kibővülése magával hozta az úgynevezett virtuális közösségek szerveződését, amelyek a világháló nyújtotta lehetőség miatt a földrajzi kötöttségtől független, hálózatszerű szerkezetek. McLuhan médiafilozófus elnevezésével a „világfalu”.
A Facebook mint nem várt sikerű fekete hattyú telepedett meg e virtuális faluban. Közkedveltsége eddig a felhasználók körében töretlennek bizonyult. Eddig.  Napjainkban felhasználói körében ‒ főként az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában ‒ nem várt, és gyors mértékű létszámcsökkenés tapasztalható. Az itthon erről a témáról megjelenő híradások[13] a Social Bakers szakértői csoportjának kutatási eredményeit nevezik meg forrásként, ugyanakkor egymásnak ellentmondó adatokat olvashatunk. Az egyik összegzés szerint az elhagyók magas százalékban a fiatalabbak közül kerülnek ki, míg más cikkekben a harminc év feletti férfi réteg szerepel „virtuális öngyilkosként”. A kilépés indokai a megkérdezettek között a személyi adatok, és a magánszféra védelme, az ismerősök gyarapítására utaló folyamatos virtuális társadalmi nyomás, a létrejött közösségek, kapcsolati hálók felszínessége, az üzenetváltások tartalmatlansága és az ezekre elpocsékolt idő mértéke. Az egyes generációknál eltérőek a Facebook elhagyási szempontok, amelyek egyben prognosztizálható attitűdváltozást is jeleznek.
McCrindle és Wolfinger szerint: „A generáció azonos időszakban született személyek csoportjára vonatkozik (…), akik összehasonlítható életkorban és életszakaszban vannak, és akiket sajátos időszak (események, trendek és folyamatok) határozott meg.” (McCrindle − Wolfinger, 2010, ford. Keszeg A., 12‒13. o.) McCrindle generációs osztályozása: az Alapítók (1901‒1924) az Építők (1925‒1945) a Baby Boom generáció (1946‒1964) az X generáció (1965‒1979) az Y generáció (1980‒1994) az 1995 után születettek a Z generáció elnevezést kapták. (McCrindle, 2009) Tari szerint az Y és a Z generáció közös jellemzője, hogy kiemelkedő szerepet szán a digitális médiának, a környezet tudatos védelmének és az információáramlásnak. (Tari, 2010) A Z generációsok neve, nem véletlenül, a „Zappers”, azaz „kapcsolgatók” elnevezésből ered (Mutte, 2004)
A világhálót aktívan használók generációs, nem szerinti, és felhasználói szokásismerete társadalomkutatási szempontból releváns kérdés, mert a neten keresztül terjedő információk és nézetek elérési, hozzáférési mutatóinak folyamatos vizsgálata segíthet feltárni várható generációs hatásokat, attitűdöket.
FEKETE HATTYÚVÁ VÁLHAT-E A TOLVAJ GENERÁCIÓ?
Az eddigi elméleti fejtegetést egy valós és aktuális példával kívánjuk alátámasztani. A Metropol Hírújság 2013. július 04-ei számában Tolvajok generációja címmel, Frei Tamás tollából megjelent egy írás, amely stílusát tekintve bulvár jellegű, nélkülözi a benne szereplő állítások hiteles forrásának megjelölését, ugyanakkor érzelmi hatáskeltés szempontjából igen erőteljes.
Ezt a megállapításunkat a cikkhez kapcsolódó 117 blog bejegyzés elemzésének eredményére alapozzuk. A torzítások és csúsztatások elkerülésének, valamint a megjelent cikk, és az arra történő reflexiók pontos összevethetőségének érdekében sem a cikkíró, sem a reagáló olvasók sorait nem fogalmaztuk át, az eredeti közölt és a blogon megjelenő formában idézzük a véleménynyilvánítók kommentjeit, amelyek nevesítve is elérhetőek a www.metropol.hu/itthon/cikk/1059372‎ oldalon keresztül. Egyaránt szerepeltetünk pro és kontra, objektív, valamint igen heves érzelmi reakciókat kiváltó hozzáfűzéseket.
Tolvajok generációja – Frei Tamás írása Nizzából 2013. július 04.
„Tolvajgeneráció – súlyos, sokakat sértő kifejezés ez, mégis egyre több európai országban bukkan fel. A 2008 óta tartó gazdasági mélyrepülés felelőseinek keresése közben kezdték el használni, főleg Nyugaton. A tolvajgeneráció kifejezés egyre mélyebben rágja bele magát a fiatalok tudatába. … Merthogy a tolvajok a mai 50 és 60 évesek. A már éppen nyugdíjasok, vagy akik pár év múlva lesznek azok. Ők lopták el a fiatalabb generációk, a mai 20-as, 30-as és 40-es éveiket taposók jövőjét. … Elsőre furcsa és talán nem is azonnal érthető a vád, de mind több és több országban gondolják végig, hogy van-e benne igazság. A lényege az, hogy a manapság nyugdíjbamenőknek „mindenük megvolt”. A legszerencsésebb generáció, mert nem rázta meg az életüket sosem háború (hiszen már a második világháború után születtek), alapvetően ingyenes oktatás és remek egészségügy járt nekik, részük volt a nyugati ingatlan-áremelkedés sokakat meggazdagító buborékjában (olcsón vettek, és tőlük függetlenül sokszorosára nőtt a vagyonuk), ráadásul most még előttük áll a kényelmes életet biztosító nyugdíjas kor is. Évtizedekig fognak a mai fiatalok hátán élősködni – így szól a vád –, hiszen Nyugat-Európában 80 év fölötti az átlagéletkor, köszönhetően a remek egészségügyi ellátásnak. Ami, ugye, nekik még megadatott. Az ő életükben még nem kellett az ellátáson spórolni.
Ráadásul éppen ez a generáció az, amelyik a 80-as évektől kezdődően, mert mindent akart, mert kapzsi volt, mert nem tudta, hogy hol a határ, tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Adósságokba keveredett, sőt, választópolgárként eladósodásba kergette a kormányait is (hiszen mindent akartak). És persze a politikusok populista demagógiával engedtek is nekik. Aminek aztán az lett a vége, amit most magunk körül tapasztalunk.
Ameddig csak előre látunk, spórolás következik, megszorítások, elszegényedés.
Ez tehát tolvajgeneráció, szól a nyugati fiatalság ítélete, mert ellopták a mostaniak jövőjét. Az új generációk lesznek kénytelenek utólag kigazdálkodni ennek a letűnt, békés aranykornak a túlköltekezését. Ezért aztán a mai fiatalok valószínűleg már nem fogják megismerni, hogy milyen is az, amikor valakinek élete végéig van biztos állása. Hogy milyen lehetett az a kor, amikor csak a lumpenek (a lakosság 4-5 százaléka) félt attól, hogy elveszíti a munkahelyét.
Amikor Nyugaton mindenki tudott pénzt keresni, aki dolgozni akart. A mai nyugati fiatalok 25-30 százalékos munkanélküliséggel, már egyáltalán nem ingyenes oktatással és romló egészségüggyel szembesülnek. Dühösek, mert látják, hogy egyre csak nő a szakadék, hogy évről évre rosszabb lesz, hogy a hátukon kell cipelniük az időseket, pedig épp a mai nyugdíjasok élték fel az ő jövőjüket is. A nyugati lapokban egyre több írás szól arról, hogy a mai 20-asok nem Ibizára szeretnének eljutni, hanem időutazáson részt venni. Megtapasztalni, hogy milyen is lehetett az az európai élet és biztonság, amelyet elloptak tőlük a kapzsi idősek, akik előre felélték a következő húsz év összes megtakarítását. Tolvajgeneráció, amely helyett most majd évtizedekig kell gürcölni, és miattuk megszorítani.”
VÁLOGATÁS A HOZZÁSZÓLÁSOKBÓL
„A generációk ilyen szembeállítása rendkívül káros és hamis! A haszonélvező rétegek nem kor szerint rendeződnek. A társadalmi problémákért pedig a korrupt, tehetségtelen és hazug politikai és gazdasági hatalmasságok a felelősek, akik között húszas, harmincas és negyvenes éveiket töltők kiemelt számban lelhetők fel!”
„Ajánlom a cikket újraolvasásra. Igen, lehet, h Nizzában él a szerző. Na és? A másik: pont ezért ír a nyugati helyzetről! Mert ott él és tapasztalja mi van. Milyen érdekes, hogy sokan magukra veszik és vagdalkozva, vádaskodva védik a maguk igazát! Akinek nem inge… emberek! Nem a magyar viszonyokról ír, az, mint tudjuk mindig speciális…”
„Ez egy rohadt uszító írás… nem lehet összehasonlítani a II. világháború utáni nyugati és keleti generációk problémáit…. nyugaton szabadság, keleten diktatúra volt… sok-sok lemondással… Frei úr, aki milliomosként eladta magát, könnyedén írja uszító szövegét Monte Carloból… ez az egész arra jó, hogy tovább szélesítsük az árkokat az emberek – vagyis a fiatalok idősek – között. A 60-70-es korosztálynak jutott a Rákosi, Kádár diktatúra, kitelepítések, vagyonelkobzások, megaláztatások stb… ha már „Tolvajgenerációról” beszélünk hazánkban, akkor politikusaink között keresgéljen Frei úr… ott megtalálja a megoldást!”
„Arra azért nagyon kíváncsi lennénk, hogy ha ma volnának ilyen kedvező lehetőségek, a mi generációnkból hányan utasítanák vissza a kedvezményes hitelt, a biztos munkahelyet azzal a felkiáltással, hogy adjuk inkább jövendő gyermekeinknek? Az a generáció azokkal a lehetőségekkel élt, amiket az akkori vezetés nyújtott neki, az emberek 95%-ának fogalma sem volt róla, hogy ezzel feléli a következő nemzedék jövőjét. nem azt kell hibáztatni, aki élt a felkínált lehetőségekkel, hanem azt, aki nyújtotta azokat, mert ők tudatában voltak a lehetséges következményeknek. A valódi vétkes az a szűk csoport, aki akkor irányította a politikát és a világgazdaságot, nem a széles tömegek. Csak mögéjük akarnak elbújni.”
„Ezek az emberek nem veszik észre, hogy ezeket a véleményeket Frei Tamás csak összegyűjtötte? Ennyire nem tudnak már gondolkodni? Ezt a fiatalok mondják, érzik így, persze beléjük is csak a hülyeség van sulykolva, hogy ne gondolkodjanak és esetleg a saját kormányukat okolják! Kérdem én egy átlag ember aki az egész életét végig dolgozta és fizetett mindent tb-t adót hogy tudná őket meglopni? Nem az állam volt aki elherdálta a befolyt adókat, járulékokat, nem arra használta ahová az emberek befizették és most hogy kérdőre vannak vonva, mert semmire sincs pénz inkább bűnbakokat keresnek! Nem olcsó ez egy kicsit?!”
„Szomorú. Ember, embernek lesz farkasa, ha kevés a konc… Igen, így érthető az idősek iránti ellenszenv. Igen, ha ilyen felületes gondolkodásból indul ki az ember. A hiba ott van, hogy kimarad egy láncszem. Mégpedig az, hogy nem veszik számításban, hogy a mostani öregek is voltak eltartottak, sőt az őket eltartók is voltak eltartottak, és ez így van mióta világ a világ. Minden generációnak magának kell kifejlődni, és ez bizony függ a saját képességétől és persze a szülői támogatástól is. De nem csak az ember van így, hiszen a természet minden évben megújul, új és új egyedek jönnek létre és egyik sem mutogat az ősökre – ennyivel különbek az embernél – pedig ott is lehet, hogy egy kimúlt növény vagy állat segíti, vagy gátolja az új generáció fejlődését.”
„Frei Tamás nagyon jól tudja, hogy nagyon is érzékeny húrokat penget ezért igyekszik minél többször aláhúzni és kiemelni, hogy a nyugatról van szó. Ennek ellenére igen nagy az „áthallás”, hiszen itthon is erősödnek ezek a hangok. Emlékezzünk csak arra a pösze köcsögre, aki az atv. egyik adásában a blogger társai nevében követelte a nyugdíjak csökkentését – gondolom első lépésként -, mint az ország előtt álló problémák egyetlen célravezető megoldását. Ezekből kiindulva szerintem joggal várható el tőlünk „kapzsi” idősektől, hogy levegyük a gazdaságunk fellendítésének nehéz feladatát a mostani fiatalok válláról. Akik egyéb iránt a mi verítékünknek köszönhetően nőttek fel. A mi hibánk, hogy hálátlanok és elkényeztetettek lettek!”
„Csatlakozom, ez a generáció teremtette meg a mai „jóléti” társadalom alapjait és ne is beszéljünk a rengeteg befizetett járulékról, amit akkor még nem lehetett elcsalni….. meg az sem volt divat, hogy lógatom a lában és nem vállalok munkát, mert lehet ám! De egyszerűbb a „tolvaj generáció” árnyékában élni … ez ám az evolúció! Aztán meg ne is beszéljünk Frei Tamásról…. a tolvajok generációja?!!”
„Szerintem nem az idősek a felelősek a kialakult helyzetért. Az egyik kormány hozott egy végzetes döntést, amikor azt mondta, hogy az eü. ellátás és az oktatás „ingyenes”. Ez akkor is drága volt, csak nem az állampolgárok fizették, hanem az állam. Ez a látszat, vezetett az állam adósságokhoz. A mai fiataloktól megkérik ezeknek a szolgáltatásoknak az árát, az akkori generáció pedig „csak” kihasználta ezt a lehetőséget.”
„Kedves Henrietta Zákány! Figyelmébe ajánlom Drábik János és Bogár László írásait. A különböző generációk semmiről sem tehetnek. Amikor a Magyar Állam felvette a 80-as években Fekete János (MNB) jóvoltából az első hitelt, az és annak kamatai pörögnek azóta is. Az adósságot már régen visszafizettük, most már csak kamatokat fizetünk, aminek nincs határideje, soha sem jár le. Magyarul: uzsorakamat. (Ráadásul már nincs meg az államnak az a hatalmas vagyona, ami a rendszerváltás előtt volt.) Ha ez nem lenne, akkor épülne, szépülne az ország, lenne mindenkinek normális lakása, munkahelye, 3-4 gyermeke. Ezt kellene megérteni sok-sok embernek, és erről kellene beszélni a médiában, hogy mindenki képben legyen. Frei Tamásnak is inkább az ilyen felvilágosító írásokra kellene a tollát használnia, nem generációk összeugrasztására, legyen az nyugati vagy magyar.”
„Kedves magyar bérből és fizetésből élő 50-60-asok, attól tartok nem elsősorban ti lettetek „nevesítve” Frei Tamás cikkében, hanem a korábbi nyugati tömb hasonló korosztálya. Magyarországon inkább ez jelenti az igazi alapproblémát: http://hetek.hu/hatter/201207/magyarorszag_elrablasa Ennek a folyamatnak feltételezhetően egy lényegesen szűkebb réteg a haszonélvezője, akik közül szinte senki sem sorolható a „bérből és fizetésből élő” kategóriába.”
„Kikérem magamnak a tolvaj minősítést!! Mi részt vettünk az ország ujjáépítésében, dolgoztunk, gyerekeket neveltünk! Azt a 70 ezer ft nyugdíjat sajnálja amiért 43 évet dolgoztam?? Ön a firkálmányain kívül keményen nem dolgozott! Mi nem élősködünk senki nyakán, de arról már nem tehetünk hogy ilyen kormányunk van aki az országot leigázta, nyomorba döntötte! Az élősködők azok akik még a munkát sem ismerik csak a gyerekcsinálást és havonta több pénzt vesznek fel mint én aki életemben az országnak kerestem !! Vérig sértett az írása!!”
„Félre tetszett érteni, nem Önről szól a cikk. (Bár nem fogok Frei Tamás nevében elnézést kérni.) DE! Ki fizeti az Ön és 3millió társa nyugdíját?!? Itt a probléma! És ezt nyugaton tudják, és beszélnek róla. Itt csak az egymás fejéhez vagdosott szavak vannak. Igen, szerintem a generáció fő bűne (F.T. véleményével kissé ellentétben), hogy: „mi jól csináltuk, mi megcsináltuk, ide a jussunkat”… Én úgy gondolom, hogy nem csak a ma dolgozó kisebbségnek kéne az egész társadalom terheit viselni, mert bele fognak rokkanni, és akkor az EGÉSZ társadalom is!!!”
„41 év 62 napig dolgoztam 1 munkahelyen becsületesen! Becsülettel adóztam és eltartottam a nyugdíjasokat, lehet éppen Frei Tamás anyukáját. ! Joggal elvárhatom, hogy legalább az öreg korom kicsit nyugodtabb legyen! Undorító ez az írás.”
„Sőt, azt is elvárhatja, mert megérdemli, hogy az unokák szájából kivegyék a kenyeret, hogy önnek adják.”
„Bellus László Kedves Uram! Ez a korosztály előbb lövetné magát a Dunába, mint hogy az unokájától elvegye a kenyeret. De ilyen probléma nem lesz ebben az országban, ugyanis az önök korosztálya a világra sem hozza azt az unokát. Mert akkor le kellene mondani erről arról.”
„Frei Tamás a nyugati fiatalságról ír…, az Ő véleményüket azonosítja… Ám, ha jól körbehallgatódzik az ember a mai fiatalok között… bizony sajnos Frei cikke nélkül is ezt lehet hallani. Pedig aki ma 60-65 éves, ledolgozhatott 40-42-45 évet… s bizony ezidő alatt megfizette szinte a nyugdíját… amit talán még nyugdíjazása után élvez jó esetben 10-15 évig. De akkor dolgozhatott, sőt… kötelező volt dolgozni! A mai fiatalok azt nem tudják felfogni, – sajnos – hogy mit jelent reggel 4-től éjjel 10-11-ig dolgozni – mert zömében így dolgoztunk. Sokan hajnalban a háztájikban, vagy mellékállásokban, este túlóráztak… s közben gyermekeket neveltek… Gyarapodtak! Igen… sok-sok munka és lemondás árán. Én tisztelem a mai fiatalokat, akik nem kímélve a szabadidejüket – s ha tehetik – próbálnak pluszmunkákat végezni. Sajnálatos, hogy egyre kevesebben tudják ezt – munka híján megtenni. De: ezért nem mi, évtizedekig dolgozó nyugdíjasok vagyunk a felelősek… ezen gondolkozzanak el…”
„Egy valamit ne felejtsünk el… akkor volt munka. Most alig találnak a fiatalok munkát. Mert igenis mi szeretnénk dolgozni. Azt meg már több helyen megénekelték, hogy a nyugdíjasok nem a befizetett nyugdíjukat élvezik… ha így lenne, nekem lenne majd nyugdíjam 40-50 év múlva,de addigra nem (nagyon) lesz. Viktorék ügyesen teszik tönkre otthon a dolgokat, én sem odahaza dolgozom már…”
„Legyen sok gyereketek, és arra lehet számítani.”

„És miből neveleljük fel, kedves Sándor Szabó? mer az nem ám úgy nő mint a gomba……”
„Márta Katona-Kis De bizony, úgy nől! Legföljebb pelenkát kell mosni, 4-5 váltóruhánál nem lesz több, naponta “csak” ötször eszik rendesen és nem állandóan az egészségtelen csipszeket majszolja, uram… bocsá, megissza a tiszta csapvizet és 8-10 éves korára nem lesz mobilja. Ráadásul kedves Márta, megtanítod neki, hogy mindennek ára van, amiért – ha nem is sokat -, de tenni kell!”
„Márta Katona-Kis Nem, nem nő mint a gomba magától. A mi gyerekeink sem úgy nőttek. Munka után loholtunk értük az óvodába, az iskolába, bizony sok sok fáradságos évünk elment arra, hogy embert neveljünk belőlük. Sok mindenről le kellett mondanunk, hogy felnőjenek. Régen is sok lemondással járt a gyereknevelés. De ha azt mondtuk volna mi is, hogy „ugyan miből”, akkor nagyon nagyon ritka lenne ez a generáció. Tény és való, hogy csak sok sok évi spórolás után lett lakás, ház, nem volt huszonöt évesen két kocsi a háztartásban, nem volt évenkénti nyaralás külföldön. Úgy hogy mi is sok mindenről lemondtunk a gyerekeink érdekében.”
„Ha magadat el tudod tartani akkor a gyermekedet is.”
„Molnár György Ekkora baromságot rég hallottam.”
„Azzal kezdeném, hogy a magam részéről mindig is csodáltam Frei Tamás részletekbe menő, professzionálisan kidolgozott riportjait, amelyek mindig a lényeget érintették, és semmit sem hagytak megválaszolatlanul. Ez a mostani írás nagyon veszélyes területre viszi az olvasót, érzékeny területet érint, mégpedig az öregek és a fiatalok egymáshoz való viszonyát, amely kapcsán inkább azok mellé kellene állni, akik a megoldást keresik, nem pedig – valószínűleg akaratlanul -, tovább szítani a tüzet e témában. A szerző természetesen külföldről beszél, de hát kinek ne jutna eszébe minderről a saját belföldi, szűkebb környezete?  Nem árulok zsákbamacskát, 60 éves vagyok, és állítólag tagja annak a generációnak, amelyik ellopta a fiatalok életét, sőt, a statisztika szerint egyre hosszabb ideig fogok élni koloncként gyermekeim nyakán, elszíva az életerejüket. Szintén a statisztika szerint jókora hitelt is vettem fel (többet is), meg nyaralni is nem egyszer voltam, úgyhogy várhatom a figyelmeztetést, ennyi elég legyen a jóból, irány a temető, fater! De kinek is mondjuk ezt, emberek? Merthogy kik is ezek az ötvenesek-hatvanasok? Akik hátán felépült egy ország?! Akik óriási adókat nyögtek, fele pénzért dolgoztak, merthogy hivatalos indoklás szerint a másik fele az ország építéséhez kellett?! Az ország valóban felépült, további húsz évig éltek még belőle, akik éltek. Még mielőtt néhány „fiatal” a saját vállára borulva végleg és előre elsiratná azokat a további évtizedeit, amelyeket ugyanúgy munkában kellene töltenie, mint ahogy azt a mai „öregek” tették, tegyünk fel még egy kérdést! Mégpedig azt, hogy tényleg, kik is ezek az ötvenesek-hatvanasok? Nem a mi apáink-anyáink azok? Az általános depresszió helyett nem azon kellene elmélkedni, hogyan is nőtt fel ez a 20-as, 30-as, vagy akár 40-es generáció?! Csak nem ezek az „öreg tolvajok” nevelték őket, kerestek rájuk, erőn felül, hogy mindenük meglegyen, szerették, féltették őket, járatták bármire, amire lehetett, karate, társastánc, eszperantó, csakhogy neki majd jobb legyen? Ő nem volt része a saját 20-as, 30-as, vagy akár 40-es éveinek?! Azt miért hagyta, hogy szülei erőfeszítései által életre keljen és működjön az a társadalom, amelyben ő is létezett (létezik)?!
Mindaddig, míg élvezhető az öregek munkájának gyümölcse, addig minden rendben van, de ha ezek a csotrogányok akarják élvezni azt a (nyugdíjas) életet, amiért többszörösen megfizettek, az már bűn?!  Végig kellene gondolni, hogy tényleg az ő apjuk, anyjuk lopta meg őket? Netán a barátjuk apja, vagy a barátjuk barátjának az apja? Egyáltalán, ismernek olyat, aki jövőt lopott?!  Mert ha nem, akkor ezt az egész cirkuszt úgy hívják hogy önigazolás, a semmittevés, a nem akarás önigazolása! Ha igen, akkor beszélgessenek el azzal az emberrel, tudják meg, hogy csinálta. Még az igazság is jobb ennél a személytelen, arctalan vagdalkozásnál! Ha végiggondolják, rájönnek, hogy ez a nézet hamis, állogikus, s csak arra jó, hogy bűnbaknak állítsa be az idősebb korosztályt, aki viszont úgy érzi, erőn felül vontak el tőlük, sokszor hagymázos, kusza, eredménytelen társadalmi célok érdekében. Továbbá ez a nézet csupán arra jó, hogy egymásnak ugrasszon időset és fiatalt, mérgezze a családok életét, és a valódi okoktól fényévnyi távolságban kerestesse a fiatalokkal életük jobbá tételének hatékony és valódi megoldásait….”
AZ INFORMÁCIÓS PROLIFERÁCIÓ[14] BEINDULT…
A téma előtanulmányozásának része volt annak vizsgálata is, hogy az eredeti megjelenésen kívül történtek-e átvételek, más elektronikus médiumban megjelenő közlések. A feltárás szerint igen, tehát az információ „osztódással történő terjedése” elindult, amelyre válaszok is megjelentek, mint például Bán András Az „élősködő” generáció írása, (Magyar Krónika, 2013. július 18.)  „Egyfajta méltánytalan kampány, lobbizás kezd kibontakozni az idősebb generáció ellen, amit a nyilvánosság segítségével és erejével a társadalmi béke érdekében meg kell állítani.”
A „tolvaj generáció” attitűd nézetté csontosodása, a társadalmi béke megborulásának lehetősége kapcsán képzeljük el azt a „feltételezett eseményt”, hogy az Y és Z generáció néhány tagja erőszakos módszerekkel behatol egy magyarországi nyugdíjas-otthonba, ahol bántalmazza az ott élőket, esetleg brutális módon, élet elleni bűncselekményt is elkövet. Minderről a média sajátos, „a nyugalmat megzavaró felvételek” formájában tudósít. Mi lesz várhatóan a közvélemény reakciója? „Ez megtörténhetett Magyarországon? Erre nem számított senki! Erre nem lehetett felkészülni!” Hitetlenkedve, de tétlenül szemlélnénk-e az „új fekete hattyút” vagy megakadályoznánk, hogy fészket is rakjon?
A „fekete hattyú” mellé már „megidéztük a „fehér hollót”. A gondolatok zárásaként ismét megjelenítjük egy másik formájában: a „Fehér Holló” társaság egy szabad szellemi műhely, amelynek része az Aktív Rezisztencia Mozgalom. Meggyőződésük szerint csak „egészséges, jólétben élő, kiegyensúlyozott, boldog és alkotó munkát végző emberek közössége hozhat csak létre ép és hosszú távon is fejlődő társadalmat. Az egymás ellen kijátszott, reményvesztett és ezért passzív, érzelmeikben végzetesen befolyásolt, folyamatosan szegényedő emberek által alkotott társadalom megosztott, bénult, cselekvőképtelen, ezért fejlődésképtelen és széthulló. A társadalom alapvető értéke az egymás érdekében végzett munka, a fenntartható fejlődés megvalósítása, a jövő nemzedékek érdekei, nem pedig a pénz, a szerzés és a fogyasztás istenítése.” (www. feherhollo.hass.hu)
ÖSSZEGZÉS
Írásunkban a kultúra és civilizáció fogalomköreiből kiindulva, csokorba gyűjtöttük azokat a természeti és társadalmi fő kihívásokat, kockázati tényezőket, fenyegetéseket, amelyekkel napjainkban globális szinten szembe kell néznünk. Gondolatainkat Táleb „fekete hattyú elmélet”-ével kapcsolatosan felvetődő kérdések inspirálták. Nem pusztán maga az elmélet, hanem annak a köztudatban érzékelhető, változó értelmezésű megjelenése. Megvizsgálva több, eltérő műfajú, a „fekete hattyú jelenségről” Interneten megjelenő írást, számunkra úgy tűnik, mintha a „fekete hattyú embléma”[15] használata kezdene divatossá válni[16].
Nyilvánvalóan voltak, vannak és várhatóan lesznek olyan természeti, gazdasági és társadalmi történések, amelyek nem bejósolhatóak, tehát a „fekete hattyú kategóriába” tartoznak. Véleményünk szerint ugyanakkor voltak, vannak, és várhatóan lesznek olyan események is, amelyek lehetséges bekövetkeztét az előjelek alapján előre lehet vetíteni. Könnyebb azonban utólag felcímkézni őket a „fekete hattyú emblémával”, mintsem beismerni, hogy nem figyeltünk oda a jelzésekre, nem vettük komolyan őket, vagy elnémítottuk azokat, akik időben leadták a maguk vészjelzését. Nem véletlenül hoztuk fel példaként a tolvaj generáció cikk kapcsán felszínre került visszhangokat, és sarkítottuk egy lehetséges generációs konfliktus vízióját. Figyelmet kívánunk kelteni a téma iránt, mivel társadalmunk elöregedése, és az ezzel a tényezővel kapcsolatos gazdasági összefüggések önmagukban is súlyos, kezelendő problémákat jelentenek. Fontos lenne látni, hogy a hazai fiatal generációk szemléletét befolyásolta-e, ha igen, mekkora mértékben és milyen attitűd irányába a Frei Tamás által leírt jelenség, ami könnyen válhat fekete hattyúvá, főleg ha mi magunk rakjuk neki a fészket.
Fekete hattyúk tehát ott költenek, ahol ‒ a tálebi értelmezést elfogadva ‒ nem lehet, vagy nagyon nehéz kiszámítani egy esemény helyének és idejének konkrét bekövetkeztét, valamint véleményünk szerint (különös tekintettel a társadalmi jelenségekre) ott, ahol mi hagyjuk, mert nem fogadjuk el azokat a hipotetikus negatív kimeneteket, amelyek a későbbi feltételezett cselekmények egymással összefüggő láncolatának szinte törvényszerű (akár tragikus) végpontjai lehetnek. Ezeket a történéseket illethetjük utólag a fekete hattyú elnevezéssel, de tudnunk kell, hogy nem feltétlenül valósak, pusztán „ál fekete hattyúk”[17], csak mi szeretnénk igazinak látni, hogy felmenthessük magunkat a mulasztások következményei és a felelősség alól.
FELHASZNÁLT IRODALOM

Barlai Róbert – Torma Kálmán: Visszacsatolás. In. Barlai Róbert – Szatmáriné Balogh Mária: Önismeret, Kommunikáció, csoportjelenségek dióhéjban. Olvasókönyv a kommunikációs tréningek résztvevői számára. KKF Budapest, 1997. 98-127. o.
Bán András: Az „élősködő” generáció, Magyar Krónika, 2013. július 18.
Frei Tamás: Hős vagy gyilkos? Metropol Hírújság, 2013. szeptember 13.
Frei Tamás: Tolvajok generációja. Metropol Hírújság, 2013. július 04.
Grezsu Katalin: Tolmács a büntetőeljárásban. Rendészeti Szemle, 2007/12. sz., 90-109. o.
Hadtudományi Lexikon Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest, 1995.
Huntington, S. P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Kiadó, Budapest, 1998. 53., 87., 91., 137., 201. o.
Hunyadi György: A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. Új Pedagógiai Szemle. 1997. október.
Ilyés Zoltán – Hofer Tamás – Kocsis Károly tanulmányai az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete által 2004. május 26–27-én szervezett „Kulturális határok – adaptációs folyamatok” című konferencia előadásoknak a szerzők által szerkesztett változata.
Jeggle, U.: Határ és identitás. Regio, 1994. 3–18. o.
Juhász Anikó: Magyar Virtuális Enciklopédia. MTA, Filozófiai Kutatóintézet, Budapest, 2004.
Kalocsay Kálmán: Rendszeres eszperantó nyelvtan. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968. Bevezető, 5-7. o.
Kőszegvári Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc katonai területei és feladatai ZMNE egyetemi jegyzet I. Budapest, 2003. 8. o.
Léderer Emma: Egyetemes művelődéstörténet. Holnap Kiadó, Budapest, 2007.
Magyar Értelmező Kéziszótár: Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.
Martínez, O. J: Border People: Life and Society in the U.S.-Mexico Borderlands University of Arizona Press, 1994.
Nyíri Kristóf (szerk.): Mobilközösség, mobilmegismerés. (Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tanulmánykötete) 2000. Bevezetőjében Nyíri idézi Musilt. 13. o.
Pintér R. – Z. Karvalics L.: Információ és globalizáció: az infrastruktúrától a társadalomig. Politikatörténeti Intézet 2000.
Pintér Róbert: Információs társadalom – az vajon mi? Mi Újság, 10-11/2000. A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Hírlevele. 2000. november.
Resperger István: Kockázatok, kihívások és fenyegetések a 21. században In: Tanulmány-gyűjtemény Honvédelmi Minisztérium Budapest, 2003.
Ricoeur, P.: Kultúrák – a gyásztól a fordításig. Élet és Irodalom, 2004. július 2. Ford.: Vári Erzsébet. (Az UNESCO „XXI. századi beszélgetések” sorozatában 2004. április 28-án elmondott előadás szerkesztett változata.)
Spengler, O.: A Nyugat alkonya I-II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995.
Szenes Zoltán: Katonai kihívások a 21. század elején. Hadtudomány XV. Évf. 4. szám, 2005. december.
Taleb, N. N.: A fekete hattyú – avagy a legváratlanabb hatás. Gondolat Kiadói Kör Kft. 2012. Fordította: Goddard Zsuzsanna
Tihanyi Péter: Európa, ne add el a lelked az ördögnek. Interjú Heller Ágnes filozófussal. Hetek, 2004. március 26.
Tolcsvai Nagy Gábor: Idegen szavak szótára. Osiris Kiadó, 2007.
INTERNETES FORRÁSOK:
McCrindle, M. – Wolfinger, E.: Az XYZ ábécéje. A nemzedékek meghatározása. ford. Keszeg A. Korunk. 3/11: 13‒18. o., 2010. http://korunk.org/letoltlapok/Z_RKorunk2010november.pdf
McCrindle, M: An Excerpt from the ABC of XYZ, http://mccrindle.com.au/resources/whitepapers/McCrindle-Research_ABC-01_Generations-Defined_Mark-McCrindle.pdf, 8‒12. o., 2009.
Mutte, J., L.: Managing Workers of the Next Decade. http://www1.expatica.com/hr/story/managing-workers-of-the-next-decade-11866.html 2004.
Tari Annamária: Az Y és mögötte a Z generáció, http://www.budapestedu.hu/data/cms47443/okopannon_tari.pdf, 2010.
www. feherhollo.hass.hu
www.ecoliteracy.org, www.fritjofcapra.net
www.ma.hu/kulfold/139603/Photoshopolt_vagy_valos_a_sziriai_helyzet‎
[1] „Ki és milyen a magyar? – Minden bizonnyal jobban értjük és értelmezhetjük a rólunk formált képet, ha megvizsgáljuk azt, hogy mi mit és hogyan tartunk magunkról és másokról.” – idézet Hunyady György-től.
[2] Lazaro Ludoviko Zamenhof (1859-1917) kezdeményezésével keletkezett az eszperantó nyelv. Felmerült benne a gondolat, hogy talán egy közös nyelv megoldaná a különböző etnikumok közötti békétlenséget, viszálykodást.
[3] Az individualizmusra, mint romboló hatásra való utalás a magyar irodalomban is megjelenik: „Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle.” – Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): Az estve című költeményéből. (Szerzői megjegyzés.)
[4] Ricoeur, Paul (1913-2005): Francia filozófus. Főbb művei magyarul: Fenomenológia és hermeneutika (Kossuth, 1997), A természet és a szabályok (Osiris, 2001), Történelem és igazság, Emlékezet, történelem, felejtés (Kijárat, 1999), Az akarat filozófiája, Hermeneutika és strukturalizmus, A cselekvés szemantikája, Válogatott irodalomelméleti tanulmányok (Osiris, 1999). Elsősorban a Martin Heidegger nevével fémjelzett filozófiai irányzat, a hermeneutika alakította gondolkodását, de ugyanilyen mély nyomot hagyott munkáin a pszichoanalízissel való foglalkozás, és a fenomenológia is. Gondolatiságával hazai filozófusszerzők is foglalkoztak pl: Tóth Tamás: Nyelv, cselekvés, értelem Paul Riceour kései filozófiájában. Világosság 2003. 9-10. szám.
[5] A fordítás jelentőségét egyetemi oktatói gyakorlatunkban is tapasztaljuk a Human Resource Management líbiai doktorandusz hallgatóknak történő oktatás során. Az „angolról angolra történő átültetés” nehézkes volt. Nem értették a magyar és nyugat-európai példákat. Ezért egy libanoni származású, hosszú évek óta hazánkban élő „fordító” segítségét vettük igénybe, aki minden hasonlatot és példát a Koránon keresztül interpretált a hallgatóknak, ismerve a mi kultúrkörünk jellegzetességeit is. A „visszafordításnál” számunkra is érthetővé tett addig előttünk ismeretlen ok-okozati összefüggéseket. Ettől a ponttól kezdve vált együttműködővé és hatékonnyá a gondolatcsere. (Szerzői megjegyzés.)
[6] A fordítás, tolmácsolás „nyelveken és kultúrákon átívelő” szerepére más aspektusból, Grezsu Katalin  is rávilágít: „A bírósági tolmácsolás által támasztott követelmények komplexek, számos feladatot hárítva az igazságszolgáltatásban dolgozó tolmácsokra a cross-linguistic (nyelveken átívelő), illetve a cross-cultural (kultúrákon átívelő) megfeleltetések közvetítése terén. … Mivel a bírósági tolmácsok a jogi ügyek gyakorlatilag minden területén dolgoznak, különböző életkorú, kulturális hátterű, társadalmi státusú és kommunikációs képességű emberekkel találkoznak. Ezért általános ismeretekkel kell rendelkezniük a különböző kulturális elemekről, illetve a formális jogi nyelvtől a kollokviális kifejezéseken keresztül a szlengig terjedő széles nyelvi tudással kell bírniuk a szókincs terén. A pontos tolmácsolást és a nyelvi, valamint kulturális szakadékok áthidalását lehetővé tevő képességeken kívül a tolmácsoknak át kell látniuk a törvényi folyamatokat és eljárásokat. A tolmácsok morális, szakmai és törvényes kötelessége a beszélő üzenetének teljes jelentését átadni. … Ezért feladatuk nemcsak a beszélők üzenetének kódolása és dekódolása, hanem a fordítás ekvivalenciájának szavatolása az eredeti nyelv ténylegesen elhangzott szavainak megőrzésén keresztül, mindenféle elvétel és hozzáadás nélkül. Ezen kívül meg kell tartaniuk az összes nonverbális elemet, mint például a hangszínt, illetve a szüneteket. A gesztusokat és az arckifejezést illetően megoszlanak a vélemények. … az ilyen nem nyelvi elemek gyakran kultúrához kötődnek …” Forrás: Grezsu Katalin: Tolmács a büntetőeljárásban. Rendészeti Szemle, 2007/12. szám, 90-109. o.
[7] (Szerzői megjegyzés.)
[8] Például a világméretű fertőzések, AIDS, madár- és sertés influenza.
[9] Tolcsvai Nagy Gábor: Idegen szavak szótára (Osiris Kiadó, 2007) szerint a proliferáció szó jelentései:
1. (biológiai értelemben): szaporodás, növekedés; 2. (orvosi értelemben): sejtburjánzás, túltengő sejtszaporodás; 3. szaporodás, burjánzás 4. (politikai értelemben): atomfegyverek vagy a hozzájuk szükséges anyagok továbbítása atomfegyverrel nem rendelkező államnak. A proliferáció témánk értelmezésében a tömegpusztító fegyverek és az azokat birtokló államok számának növekedését jelenti. A témáról a Biztonságpolitikai Szemle lapszámaiban olvashatunk bővebben.
[10] Capra, Fritjof: Próbáljuk megérteni – A nemzetközi terrorizmus rendszerelemzése 2001. október 05. (www.fritjofcapra.net) A szerző fizikus, rendszerelméleti kutató. Alapító igazgatója a Center for Ecoliteracy (www.ecoliteracy.org) központnak, amely a hosszútávon fenntartható élettel kapcsolatos témákat kutatja.
[11] Az Athén-modell szerint a technológia felszabadító erejű és az ember jólétét fogja növelni, ennek végeredménye egy új elektronikus demokrácia – innen az elnevezés: a 2500 évvel ezelőtti görög városállam közvetlen demokráciája egy új digitális agórában nyerhet új értelmet.
[12] Az Orwell-modell hívei szerint nyilvánvaló, hogy az új technológia az emberek teljes alávetését teszi lehetővé, hiszen mindenki megfigyelhetővé válik – a totális ellenőrzés technológiája készen áll. A történet végén pedig akár a homo sapiens evolúciója is véget érhet, ha az új intelligens gépek kipusztítják az emberi fajt… Pintér Róbert: Információs társadalom: utópia vagy valóság? Tanulmány.
[13] Többek között: Médiatudományi Intézet Új trend a láthatáron? Egyre több fiatal hagyja el a Facebookot 2013.04.26. 13:12 • Paál VinceFacebook, Krónika online 2013. 09. 26. Kiss Judit Miért hagyják ott sokan a facebookot? Virtuális öngyilkosság: egyre kevesebb Facebook-felhasználó 2013.09.28. | Ötvenentúl.hu Megtorpant, de még mindig tarol itthon a Facebook 2013.10.03. BITPORT
[14] A proliferáció eddigi értelmezésének szerzők általi kiterjesztése és fogalomhasználata.
[15] A szerzők szóhasználata.
[16] A vizsgálódás tudományos értelemben a strukturált megfigyelés szintjét jelenti, amely a téma kapcsán kiindulópont lehet egy empirikus kutatáshoz, amelynek adataiból, már helytálló következtetések is levonhatóak.
[17] Például: Vörös iszap katasztrófa Magyarország, Kolontár, 2010. október  04.

Author: Gősi Mariann

Vélemény, hozzászólás?