R. Szabados Tamás – a Syllabux Kiadó tulajdonosa és igazgatója – immár 27 éve dolgozik a könyvszakmában és annak elég sok területét megtapasztalta. Vállakozását 2008-ban alapította, Magyarországon elsőként ők jelentettek meg párhuzamosan nyomtatott és e-könyveket. Az első indie könyvkiadó irányítójaként széles rálátása van a teljes hazai könyvpiac működésére, ellentmondásaira és problémáira.
– Milyen okok állnak a magyar könyvkiadás egészének radikális visszaszorulása mögött?
R. Szabados Tamás: – Az első ok egy durva politikai beavatkozás, a magyar könyvpiac szétverése, ami az SZDSZ-hez, illetve a Demszky Gábor nevével fémjelzett fővárosi vezetéshez köthető. A rendszerváltást követően a könyvkiadás sikerágazattá vált. Ez több dologra vezethető vissza: az egyik a szocialista rendszer által kinevelt széles olvasóréteg, amely a cenzúra megszűnését követően kiéhezve vetette rá magát az addig tiltott kulturális kínálatra. Ráadásul az utcai könyvkereskedő hálózatok megjelenése biztosította, hogy a frissen megjelenő műveket a gyakorlatilag a vásárlók arcába tolják, aminek köszönhetően alacsonyak maradtak a könyvárak, ami persze visszahatott a vásárlói szokásokra stb. Ennek szempillantás alatt vége lett, amikor betiltották az utcai könyvárusítást a fővárosban – ami csak egy nagyon szűk körnek kedvezett. Ekkor kezdődött a könyvszakma leépülése, ami mind a mai napig tart. Még egyszer: a mai mélyrepülés eredője a piac politikai eszközökkel való felszámolása volt. Azóta csak különböző állami, illetve erős politikai háttérrel rendelkező szereplők által meghatározott, látszólagos piacról beszélhetünk.
A második ok, hogy megváltoztak az olvasói szokások. Ez nem csupán a könyvkiadást érinti, hanem a nyomtatott sajtót is. Az internet elterjedésével nagy mennyiségű szöveg vált ingyenesen elérhetővé. Ez, és az interaktív játékok elterjedése – ahol a befogadó alakíthatja a történetet – visszavetette a könyvkiadást. Valójában az történik, hogy a könyvkiadás és az irodalom visszakerül abba a státuszba, ahol a 19. század közepe előtt volt.
Az elmúlt 150 évben – több okból fakadóan – a nemzeti piac megteremtéséhez szükség volt nemzeti kultúrára, az anyanyelv elterjesztésére, amihez kitűnő hátteret teremtett a kötelező oktatás. Ráadásul kialakult a tömegtermelés ipari háttere, s az irodalom a szórakoztatóipar részévé vált.
A könyvből olcsó kulturális termék lett, a könyvkiadásra polgári egzisztencia megteremtésére alkalmas iparágak épültek. Még az írók is polgárok lettek. Most, amikor egyre inkább előtérbe kerülnek az alternatív szórakozási formák, a könyv ismét egy mecenatúrából élő szűk kör játéktere lesz. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem az olvasás szorul vissza, hanem átalakulnak az olvasói szokások. Persze a hagyományos könyvkiadásnak és az erre épülő egzisztenciáknak vége.
– A korábban 60 milliárd Ft feletti könyvpiac nagymértékben visszaesett, több ezer könyvcímmel kevesebb jelenik meg évente. Mi zajlik itt?
RSzT: – Vannak jó évek, amikor egy-egy könyvsiker és az azt követő második-harmadik vonal felpezsdíti az olvasási kedvet és meglódítja az eladásokat, de ha hosszabb időszakot nézünk, látni kell, hogy a párhuzamos tévécsatornák, a számítógépes játékok és főleg az internet megjelenése óta rohamosan csökken a könyvkiadás gazdasági és kulturális szerepe. Ráadásul a magyar nyelv szűk piac, itt nem működnek a nagy nyelvekre kidolgozott gazdasági modellek – most első sorban a hosszú farokra gondolok. Kurta országnak kurta farka van.
– Ön továbbra is feltétel nélkül hisz abban, hogy az e-book kiadás rövidtávon is visszaszorítja a hagyományos könyvek megjelentetését?
RSzT: – Az e-könyvkiadás önmagában nem veszélyezteti a könyvkiadást, hiszen a magyar e-könyv piac jelentéktelen. A kalózkodás viszont már most érezhetően megroppantotta a hagyományos könyvkiadást, és hosszú távon végzetes lesz rá. Nem arról van szó, hogy ne lehetne gátat vetni a kalózkodásnak, hanem arról, hogy a kalózkodás általános kultúrafogyasztási szokássá vált. Két lehetőség van: az egyik, hogy felszámolják a kalózkodást – amihez adott a technológiai háttér, viszont hiányzik a politikai akarat –, a másik, hogy olyan üzleti modelleket dolgozunk ki, amelyek a kalózkodás mellett is biztosítják a nyereséges könyvkiadást. Én az utóbbit pártolom, de ez pusztán abból fakad, hogy szeretem, ha a nagy testvér minél kevesebb törvényes felhatalmazást kap arra, hogy az állampolgárok magánéletében kutakodjon.
– Rengeteg jelből lehet érzékelni, hogy tovább éleződik a konkurenciaharc a magyarországi könyvpiacon. Ön is tapasztalja a centralizációs törekvéseket?
RSzT: – Most, hogy a három nagy forgalmazóból két nagy lett, a kis kiadók vagy tönkremennek, vagy felvásárolja őket egy nagyobb kiadói csoportosulás, fura lenne, ha az ember nem tapasztalna centralizációs törekvéseket. Azt látni kell, hogy a két nagy könyvterjesztő mögött álló könyvkiadóknak sokkal kedvezőbb terjesztési és reklámlehetőségei vannak, mint a „külsősöknek”. Amikor nincs alternatív terjesztési hálózat, és gyakorlatilag két nagy cég határozza meg, hogy melyik könyvet hogyan és milyen feltételekkel terítik a piacon, igazából nem lehet konkurenciaharcról beszélni. Az nem harc, amikor az egyik fél diktál, a másik meg vagy elfogadja a számára amúgy rendkívül kedvezőtlen feltételeket, vagy lehúzza a redőnyt.
Ennek előbb-utóbb az lesz az eredménye, hogy visszatérünk a ’90-es évek előtti állapothoz: lesz egy komoly közpénzekkel kistafírozott cégcsoport, és mellette – talán – egy másik, ami némi hátránnyal indulva megél a könyvpiacon. Ők fogják meghatározni a kulturális kínálat döntő százalékát, az általuk forgalmazott könyvek kerülnek köztudatba, azokból lesz siker – és ha nagyon szerencsések leszünk, talán élve marad néhány alternatív kiadó, amelyek valahogy elvegetálnak azokkal a rétegkiadványokkal, amelyekkel a nagyoknak nem éri meg foglalkozni. Ez természetesen az optimista verzió.
– Milyen hátrányokkal kell megküzdeni egy kis könyvkiadónak, a „nagy cápákhoz” képest?
RSzT: – Eleve ott a terjesztés és a reklám kérdése. Megjegyzem, hogy mind a hazai, mind az EU-s támogatás is egyre inkább a nagy kiadók számára előnyös. Ellentétben a nagy terjesztőkhöz köthető kiadókkal, egy kis cég sose lesz a „mi kutyánk kölyke”. Ahhoz pedig nagyon nagy szerencse – és persze komoly tőke – kell, hogy valaki idejében rátenyereljen egy Harry Potter vagy egy Alkonyat kaliberű sikerre. Ha az beüt, akkor egyenlő félként tárgyalnak vele – persze csak addig, amíg megy a szekér. Ne felejtsük el, nálunk a terjesztők döntő többsége csak bizományba vesz át könyvet, azt is 40-55%-os haszonkulccsal, amiért nem biztosít reklámot és az sincs meghatározva, hogy hol, milyen feltételekkel teríti a kiadványt.
Ehhez képest Svájcban – ami azért a német, az francia és az olasz piacot is jelenti – csak akkor jelentetnek meg könyvet, amikor a boltokat járó könyvügynökök legalább 2000 fix megrendelést összegyűjtöttek az adott címből. Persze ehhez az is kell, hogy Jürgen 3 év múlva megvegye azt a 6 vagy 30 példányt, amit előjegyzett, ami nálunk elképzelhetetlen.
– Miként lehet kitörni abból a csapdahelyzetből, hogy a könyvkiadás mégiscsak üzlet, ugyanakkor egyre szűkülő értelmiségi rétegre lehet csak számítani vásárlóként?
RSZT: – A jelenlegi könyvkiadási struktúra előbb-utóbb össze fog omlani. Az a korszak véget ért, amikor a könyvkiadás több szakmából álló, széles iparágakat tartott el. Az olvasók persze nem tűnnek el egyik napról a másikra, de ennyi könyvkiadót nem tud eltartani a piac. Az emberek olvasnak, de egyre ritkábban vesznek könyvet. Valljuk be, egyre kevesebben fognak fizetni egy olyan termékért, ami egyetlen kattintással letölthető – és az új nemzedékek számára teljesen természetes, hogy torrentoldalakról töltenek le kalóztartalmakat. Emiatt több lehetséges üzleti modell is felmerült. A skála egyik végén a kőkemény állami mecenatúra és az ezzel járó állami kontroll, a másikon az a lehetőség, hogy kössük össze más termékekkel a könyvet, és áruljuk egy csomag részeként, amelyben a könyv gyakorlatilag promóciós szerepet tölt be. Egy évvel ezelőtt javasoltam szűk szakmai körben, hogy a mobilforgalmazás mintájára áruljuk részletre az e-könyv olvasókat, úgy, hogy az előfizetés fejében havi 1-2 könyv ingyenesen letölthető legyen, a többi meg kedvezménnyel. Már van kiadó, amelyik próbálkozik ezzel a modellel.
A másik irány, amerre a könyvszakma indult, hogy megváltoztatták a célközönséget. Eddig az olvasóknak próbálták eladni a szolgáltatásaikat, most viszont az írók felé nyitottak. Egyre több a wannebe kiadó, ahol kellő anyagi ellenszolgáltatás fejében szakmai hátteret biztosítanak a könyvek megjelentetéséhez – a szerző pedig azt csinál a kinyomtatott kötetekkel, amit tud. Bármilyen meglepő, ez életképes üzleti modell – még akkor is, ha a szerző számára az esetek többségében veszteséges.
– Hogyan ítéli meg az államigazgatás jelenlegi működését a könypiaci mecenatúra területén?
R. Szabados Tamás: – Ez azért egy bő huszonöt éves történet – nem szűkíteném a jelenlegi rezsim ténykedésére. Azok kalkuláltak jól, akik nem a könyvkiadásra, hanem terjesztői pozíciók megszerzésére koncentráltak. Ez a szakma a terjesztés révén tartható sakkban, és ehhez, mint azt már mondtam, a rendszerváltást követő első években is megvolt a politikai akarat. Félreértések elkerülése végett: a mindenkori politikai elit nem a könyvekben megjelenő eszméktől, hanem az államtól független gazdasági szereplőktől fél.
Attól kezdve, hogy ellehetetlenítették a független könyvpiacot, egyre jelentősebbé vált az állami mecenatúra szerepe. A piaci mechanizmusok helyett az államilag szponzorált különböző szervezetek, intézmények, orgánumok, monopolhelyzetbe juttatott cégcsoportok érdekei formálják a vásárlói szokásokat. Mindez jelentősen felgyorsította a könyvkiadás leépülésének folyamatát, hiszen a fogyasztók más szórakozási formákat keresnek – olyanokat, amelyek az ő igényeiket igyekeznek kielégíteni. Tehát az, hogy az állam bizonyos, általa preferált csoportoknak kedvez, végső soron a piacgazdaságot erősíti – még akkor is, ha ez egy teljes iparág – jelen esetben a könyvkiadás – leépülésével jár. Más kérdés, hogy egy olyan szegmensben, ahol biztosított a bevétel, az állam képes jogi eszközökkel ellehetetleníteni a piaci szereplőket, hogy az általa preferált csoportokat jutassa monopolhelyzetbe. Itt most a tankönyvkiadásról beszélek – ahol a durva állami beavatkozás se fogja megroppantani a piacot. Az más kérdés, hogy az oktatásüggyel és az ország versenyképességével hosszú távon mit tesz.
Nem arról van szó, hogy nem járhat pozitív eredményekkel az állam beavatkozása a gazdaság életébe – erre vannak példák a távol-keleten –, de attól tartok a magyar könyvkiadás elmúlt huszonegynéhány éve nem ez a történet.
