Írok egy történetet. (Egyet? Számtalan történetet. De ezekben a napokban éppenséggel ezt az egyet.) Hőseim (irodalmi értelemben vett hősök, természetesen) az éjszakai parton egy világítótoronyhoz érnek, és ahogy azt megkerülik, egyszerre – értsd: hirtelen és szimultán – két „dolog történik” velük: egy, meglátnak egy falut; kettő, megcsapja őket a hideg szél.

A vájt szemű és -agyú olvasó azonnal érzékeli a probléma lényegét. Végre eljutottam addig, ameddig Condillac abbé a XVIII. században. Még rosszabb, egy újabb bizonyíték a sejtésemre, ami szinte megbénít: a nyelv nem az ún. valóságot képezi le. (Eleve ez: „képezi le”!)

Condillac vette észre, hogy a nyelv „térbeli élményt” fogalmaz át „időbeli renddé”. Ez a „térbeli élmény” számomra az ún. valóság, legalábbis annak az a része, ami, mondjuk egyszerűsítve, itt és most körülvesz, vagy ami ott és akkor a hőseimet körülveszi, ezt kell átformálnom, megjelenítenem, csakhogy erre a satnya nyelv áll csak rendelkezésemre. A világítótoronynál nem tudtam, mit tegyek, hiszen írás közben világosan láttam magam előtt, mi történik, mégis kénytelen voltam sorrendet felállítani a szövegben. És ezt abban a pillanatban hamisnak, ha úgy tetszik, hazugságnak éreztem. Feloldható-e ez a hamisítás?

Így szólt a mondat:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket.

Apró csalások vannak itt. Egy a problémát őszintén beismerő mondat valahogy így nézne ki:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat és közben hideg szél csapta meg őket.

A közben-t vagy az és-t azért nem akartam használni, mert úgy éreztem, nagyon kilóg a lóláb. Az, ahogy egy fokkal jobb, ez jelezhet – érzésem szerint – egyidejűséget és egymást követő eseményeket is. Vagyis hogy hazudok is meg nem is, ügyeskedem is meg nem is.
De bármit is csinálok, a szövegben vagy a hideg szél vagy a falu látványa szerepel először, és akkor már variálhatok a kötőszavakkal, amennyit akarok, ami megtörtént, az megtörtént, a választott sorrendben jelenik meg az olvasó képzetében.

Adódna azért még két megoldás (legalábbis ennyi jut eszembe). Egy: „posztmodernül” beismerni és kifejteni a problémát:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett – és ahogy a túloldalon meglátták a faluhoz vezető kocsiutat, hideg szél csapta meg őket. Vagy hideg szél csapta meg őket, ahogy meglátták a faluhoz vezető kocsiutat.

– és innen bla-bla-bla az, amit most írok.

Kettő: összekötni a látványt és az érzetet. Például:

Körbesétáltak – a sápadt falú világítótorony nyomasztóan hatalmasnak tetszett –, a túloldalon mintha a hideg szél hozta volna eléjük a falu képét.

Megoldottam evvel valamit? Az első kiragadja az olvasót a történetből (és mert kivételesen hangulatot is próbálok az írásba csempészni, ezt nem szeretném). A második nagyon lírai így (nem is tudom, szinesztéziának lehet-e ezt nevezni – mellesleg, a szinesztéziánál is van sorrend), és én idegenkedem a lírai megoldásoktól.
Nabokov legyen a talpán, aki ilyen ingoványra merészkedik; igazából a szövegem sem lírai, már abban az értelemben, hogy csak mértékkel használok „lírai jellegű díszítést”, egyszerű eszközökkel próbálok hangulatot teremteni.

Ráadásul mindkét esetben, akárhogy is nézem a mondatokat, megint csak előbb van a hideg szél, így aztán akár itt is felcserélhetném a kettőt, hogy példásul szüljek egy ilyen szörnyet:

(…) a túloldalon a falu hideg szelet zúdított rájuk.

Ki lehet mondani: nincs megoldás.

– De a helyzet(em) nem annyira tragikus. Végeredményben megpróbálhatok abban hinni, hogy az én képi képzetem az olvasóban megint csak képi képzetté alakul, dekódolódik az időbeli rend, a szöveg csak közvetített, majdnem ahogy az áramló butácska elektronok hordoznak információt a gépeinken. És eszembe jut egy részlet Az eltűnt idő nyomában-ból (2. kötet):

„Nemsokára még azért is hatottak rám oly elevenen, mert Sévignénét [XVII. századi „irodalmi levélíró” – saját beszúrásom] nagy művészete azzal a festővel rokonítja, akivel Balbecben ismerkedtem meg később, s aki oly mély befolyással volt az én szemléletmódomra: Elstirrel [Proust Monet-ból és Turnerből gyúrt festője – ez is]. Balbecben világosan láttam, hogy Sévignéné is ugyanúgy tárja elénk a dolgokat, mint Elstir, vagyis az érzékelés sorrendjében, nem pedig oksági kapcsaik szerint.” (Gyergyai Albert fordítása)

Proust, ismerve jellemét, nem valószínű, hogy megspórolt volna itt pár száz karaktert, ha a különböző érzetek egyidejűségének és a szöveg időbeliségének problémája annyira foglalkoztatta volna – gondolom, Condillacot ismerte –, vagyis ez a probléma talán nem is annyira súlyos irodalmi probléma; nem tudom. (Belegondolva, az is lehet, máshol foglakozott ezzel.) (Belegondolva, amit itt említ, az is megér néhány misét – nem az érzékelés sorrendje, az elég világos, hanem hogy mit érthet oksági kapcsolaton: ez az oksági kapcsolat gyanúm szerint talán az irodalmi konvencióba kövesedett írói fogások összessége (is) lehet.) Mindenesetre nekem annyiban kapóra jött ez a világítótorony, hogy azonosítani tudtam az egyik irodalmi koporsószegem, magyarán szólva kibújt a koporsószög a zsákból, amiben hozták a hideget.
(A gondolatmenethez bele-belepillantottam Ungvári Tamás Kaland és gondviselés című könyvébe.)

Mielőtt egy nyelvész vagy filozófus, szemantikus vagy szemiotikus, konstruktivista vagy strukturalista vagy bárki, akit roppant finom teveszőr ecsettel festettek idekeveredik: tisztában vagyok vele, hogy egy mondat több, mint egy szó; egy bekezdés is, mint egy mondat; a regény pedig, de még egy novella is, más minőség. Én itt egy szögről beszéltem, egy icipici szögecskéről, ami megfogható, és már ezzel azt a talmi elégedettséget hozza el nekem, hogy valamit mégiscsak sikerült megragadnom.

Találtam közben egy Harold Pinter gondolatot: „One way at looking at speech is to say it is a constant stratagem to cover nakedness.” – Tekinthetjük úgy is a beszédet, hogy azt mondjuk rá: szüntelen ügyeskedés a meztelenség takargatására. [Milyen szép paradoxon lett azzal, hogy az egyszerű hasonlítás helyett azt mondja: „to say it is”!]
Ez is egy megoldás lehetne, na de én éppen a meztelenségre vagyok kíváncsi!