METAMORFÓZIS

Egy csipkebogyós októberi éjszakán – amikor az ezüstös holdfényben földre hulló száraz falevelek mind más és más hangot adnak az itt-ott már kopottas pázsiton, s a kihalt domboldalon a záróra előtti végső búcsúzásról álmodnak a padokon alvó hajléktalanok –, találkozott egymással Merlin (a vaksin és süketen bolyongó varázsló) és Amrita, a halhatatlan lány.

Beatrix Jourdan-Mészöly: „Metamorphosis” című fotográfiája

Unom ezt a szabadság-nélküli, nyamvadt világot – sóhajtotta a bánatos szemű, okos kórica.
– Akarja, hogy megváltoztassam? – kérdezte a rutinos átváltoztató művész, az egykori nőcsábász.
Varázsoljon el, Merlin, kérem! De csak ha igazi varázsló, és nem szájhős, mint sokan hiszik és terjesztik! – kérte Amrita, ezúttal komolyan.
– Mi szeretne lenni? – mosolygott magabiztosan a kissé egzaltált és nagyképű Mágus. – Virágsziget a Csendes Óceán közepén? Esetleg kundalini kéjhölgy egy kashmiri faluban? Vagy egy pikánsan pulzáló csillag a Tejút határán?
Nem azt kértem Öntől, hogy ’változtasson át’, s főképp nem azt, hogy ’megváltoztasson’! Jó vagyok én így magamnak. Persze jobb lett volna, ha ma is velem él a testvérem, vagy nem dedikálnak fertályba a szüleim, vagy szerencsésebb csillagképek rajzolják sorsom fonalát… – Azt kértem Öntől, Merlin, hogy engem varázsoljon el, nyűgözzön le, teremtsen igazi csodát, hogy fel tudjak nézni Önre, és izgasson minden ténykedése! – válaszolta kemény szavakkal a lány, aki az istenek italáról kapta az „Amrita” nevet egy rég eltűnt szankszrit világban.

Merlin törte a fejét, magában vakvarnyúzott, morzsolta sebesen feledni vélt emlékeit a bűvészvizsgákról, és idegesen vakargatta varázspálcájának kopottas festékfoltjait.
– Akarja esetleg, hogy a párátlanított tükrén át télvíz idején is kijuttassam a kedvenc strandjára? – kérdezte végül megkönnyebbülve a bűbájolgó, és nagyon elégedett lehetett a saját ötletétől, mert kiegyenesedett a dereka, és pimaszul forgatni kezdte a fejét.
Jaj, ne legyen már ennyire epigon és felületesen giccses! Öntől azt vártam, amikor megismertem, hogy az Igazi Csodák Szótlan Hercege lesz. Ehelyett locsog-fecseg, önmagát mutogatja, olcsó és ócska trükkökkel kápráztatja rajongótáborát, gyújtogatja nekem a kínai fényfüzérét. Csupa unalmas népbutító trükk. Nem azt kértem Öntől, hogy fusson el Párizsig; arra se gondoltam, hogy képes lenne valaha is átlépni a hangsebességet, a sokak által ismert, legendás zuhanásai közben, de abban sokáig bíztam, hogy képes lesz majd nap, mint nap meglepni engem valamivel, amit nem mások találtak ki Ön helyett. Nem kértem, hogy mások zenéit, idézeteit és ismeretlen fotográfusok képeit küldözgesse nekem ajándékba, de azt elvártam, hogy legyenek eredeti gondolatai, és a hallgatásának olyan súlya legyen, ami engem szinte agyonnyom, s végül eltemet. Mindig is untam a buta kliséket, a riasztó monotóniát, a fantáziátlan ismétlődést, és a szentimentálisan közhelyes brutált. Igazi kalandokra vágyom, mert csak a szenvedély tud elszédíteni, a hétköznapi bókok többnyire hamisak. Én az áradást szeretem, az egyszeri, néma élményt, a Titkok Kapuját. Arra vágyom, ami messziről jön, erős és titokzatos, fájdalmasan magányos, és mély, mint a Mariana-árok. Unom a kezdő kuktákat, mindig a virtuóz séfeket szerettem. Meg a hegymászókat. A lehetetlennek is nekigyürkőzőket, akik a győzelmet önmagáért hajszolják. Akik nem kifelé élnek, sőt éppen hogy tudatosan kerülik a hírverést. Akik úgy válnak megszállottá, hogy közben csodákat teremtenek. A Szófacsarók csak ideig-óráig bűvölnek el, de a legtöbbször gyorsan túllátok rajtuk, és ilyenkor már nevetni sincs kedvem. Én nem egy Szemfényvesztőre vágyom, hanem egy valódi Mágusra.

Merlin mélyen elgondolkodott, ismét görnyedt lett a háta, ezúttal magában hümmögött.
Szobája sarkába nézett, de nem volt ott senki.
Sokáig hallgatott.
Amikor később megszólalt, a hangja nagyon elkeskenyedett.
– Mégis csak szóvarázsoló lennék, na. Meg tudom Önnek keresni a legszebb mondatot… Ismerem a gondolat-kollázsok titkait. Meg tudom Önnek idézni az örökkévalóság arcát. Színeket tudok teremteni a szürkeségből.
– Ez nekem édeskevés, mert köznapian esendő. – rázta meg a fejét a nő határozottan. – Számomra varázslatos lehet egy ürmös este, egy születésnapi kreatív torta, egy monogramos ezüst kávéskanál. Vagy egy festmény, amit egy boldogtalan piktor egy távoli kolostor falára alkot, fagyos éjszakán. Nagyon sok hétköznapi dologról el tudom képzelni, hogy igazi csoda… Valaki lángra lobbant egy gyertyát, vagy örökre elnyom egy cigarettát, és soha többé nem gyújt rá. De ugyanilyen lehet egy mámoros talpmasszázs is.
Vagy az összhangzattan, amikor ketten egyszerre, együtt zenélnek.
Egy tucatnyi színész önfeledt, megismételhetetlen játéka – a közös színpadon.
Ezer énekesből álló virtuális kórus, amikor az internet segítségével egymástól veszik át ugyanazt a felkavaró dallamot.
Kétmillió szíriai sátorlakó, akik nem akarnak bosszút állni azokon, akik elüldözték őket a hazájukból.
– Merlin, Merlin! – Én magyarázzam el mindezt Önnek, aki nemcsak ír, beszél, de fiatalokat is tanít a befolyásolás titkaira? Hiszen Ön és én éppolyan jól tudjuk, hogy ez is csak egyszerű, hétköznapi mesterség: a titkok a rutinból erednek.
Mégiscsak olcsó szemfényvesztés az Ön foglalkozása!
Ki szeret állandóan illúziókban élni?
A férfi durcásan hallgatott, mert rádöbbent, hogy immár elfogytak a szavai, és a nyulai is aludtak a kalapdobozban.
Belátta, hogy sok igazság van abban, amit Amrita a fejére olvasott, de továbbra is hitt a képességeiben, mert bizton tudta, hogy kamaszkora óta mindig is látványos megoldásokra volt képes. Miért lenne ez máshogyan az elkövetkező években?
A varázslók már csak ilyenek… Makacsul hisznek önmagukban.
Végül újra megszólalt.
– Azt hiszem Amrita, hogy megtaláltam a megoldást az Ön feladványára. Sikerült megfejtenem az örök női titkosírást. Tudom, hogy mi fogja majd elvarázsolni Önt.
A nő kételkedve, bár kissé kíváncsian, egy pillanatra lehunyta a szemét, s amikor felpillantott, Merlin már nem volt sehol.
Egyszerűen kámforrá vált, mert egy szerelmes férfi valóban igazi csodákra képes…
A nő eleinte nem értette.
– Ez most valami újabb vicc? – gondolta kissé cinikusan. – Egy újabb látványos, cseles trükk az én további szórakoztatásomra? Amikor egyáltalán nincs is jó kedvem, fáradt is vagyok, álmos is, megint fáj a fejem, s mintha egyébként is megszakadt volna bennem valami, távolra sodródtam én már mindentől és mindenkitől, mint az albatrosz szárnyából kipergő tollpihe az óceán közepén.
Csöppet sem ilyen „eltűnős” csodára vártam, ez a Merlin tényleg begárgyult… – gondolta csalódottan.
S mennyi értékes időmet elpazaroltam erre a született balfácánra!
De ahogy így morfondírozgatott, s már-már szinte dühöngött magában, egyszer csak megpillantotta a mágust: új alakban, megváltozva, átalakulva, mint akit teljesen kicseréltek.
Minden új és szokatlan volt. Fura.
A férfi hangja, az arca, a testtartása, a mozdulatai. Minden.
Pedig egyértelműen Merlin volt, de ezt Amrita inkább csak érezte, mintsem tudta – a halhatatlanok összetéveszthetetlen bizonyosságával hagyta, hogy az empátiája meggyőzze őt, bár bizonyítékai nem voltak, és valószínűleg senki se hitt volna neki, ha mindezt elmeséli.
Merlin rámosolygott, és beszélni kezdett.
Olyan szép szavakból fonta a nagylyukú hálóját, hogy abba minden kis halacska önként és boldogan beleúszott volna.
Amritának le kellett ülnie a váratlan csodálkozástól, s attól kezdve Merlin minden mondatán mélyen eltöprengett, és jó volt hallania, hallgatnia, ahogy a férfi mesélt.
Hallgatta hajnaltól – napestig, aztán meg később is, késő éjszaka.

 

Virradatkor meg az alvó férfi csendjét és szuszogását figyelte.
Fürkészte az arcát is, és még mindig hitetlenkedve kérdezte magától:
Tényleg Merlin lenne, valóban ő alszik itt mellettem?
Reggel felé döbbent csak rá, hogy a varázsló kinyitotta számára a fantázia, az álom és a valóság összes egymásból nyíló ajtaját.
Olyan házba jutottak együtt, ahol ugyanaz a kulcs nyitja az összes kaput, és a sok-sok rejtett reteszt.

Author: Varga Mihály

Stratégiai kommunikációs tanácsadó, a PR Herald – az első magyar public relations szakfolyóirat – alapító-főszerkesztője. 1983-ban kezdi pályafutását a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójában, mint szerkesztő-rendező, majd ’85-től filmgyártásvezetőként dolgozik Budapesten. 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia Kutatófilm-stúdiójánál produkciós menedzser. A rendszerváltás idején (illegális körülmények között) külpolitikai tudósításokat szervez, külföldi televíziós társaságoknak szállít dokumentumfilmeket és híranyagokat, a „Keleti Tömb” utolsó szocialista országainak végnapjairól. Több száz publicisztika, rádió- és lapinterjú szerzője és szerkesztője. Olyan szervezetek és vállalatok pr-tevékenységét segítette/segíti, mint az ORTT, a Magyar Államkincstár, a Szerencsejáték Zrt., a Nemzeti Szakképzési Intézet, a Magyar Villamos Művek Rt., a Levegő Munkacsoport, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségi Közalapítványa és a Workania. A pályájuk elején álló tehetséges emberek megszállott támogatója. Kapcsolat: varga.mihaly@prherald.hu

Vélemény, hozzászólás?