A többek közt egy örmény polgárok szörnyű halálához vezető népirtás alapjain nyugvó Törökország továbbra is vitatkozik azzal, amit Guillaume Perrier „az örmény kísértet”-nek nevez. Ez a kísértet a mai napig a kollektív tudatalattiban él, mert létének elismerése hiányában még mindig nem lelt nyugovóra. Vajon ilyen árat kellett fizetni a török identitás kohéziójáért? Az én szememben akármi is forogjon kockán, nem igazolja ezen kitervelt és szervezett barbár cselekedeteket és atrocitásokat. Harminc évvel később ezt Németország bűnösen „másolta és beillesztette”. „Minden népirtás a nemzetek csendjén alapszik.” – írta Joël Kotek
A XIX. században kezdődő örmény népirtás a teljes XX. századon keresztül folytatódott egészen napjainkig, diszkriminatív intézkedésekkel, eltűnésekkel, gyilkosságokkal és merényletekkel tarkítva.
Egyesek ma – és nálam nem sokat nyom a latban az áldozatok vallási hovatartozása – újra és még mindig átélik az üldöztetés kínjait Daesh kardjának éle által.
Semmilyen a tarsolyukban rejlő magyarázat – a kártalanítás teljesítésének lehetetlensége vagy az elkobzott területeken lévő kataszterekhez való hozzáférés kezelésének nehézsége – nem igazolja ezt a tagadást.
Tehát arra vagyunk kárhoztatva, hogy elismerjük, nyugat és kelet képtelen megérteni egymást?
Egyesek hallatják a hangjukat, még Törökországban is, hogy a török hatóságok beismerése végre fellazítsa a két nemzet közötti elmeszesedett viszonyt, és halovány, de vitathatatlanul új perspektívákat nyitna Örményországgal, melynek népe még mindig ájtatosan várja identitásának elismerését.
Ez a beismerés szintén kötelező vámja Törökország az Európai Unióhoz való csatlakozásának, amit így hiteles és tisztességes módon érne el, tisztázná és csillapítaná a Daesh-el való feszültséget, melyet nem felejtenek el annak keresztény és muzulmán áldozatai.
Utópisztikus azt hinni, hogy a népirtás áldozatainak gyermekei – az örmény népirtásé, ahogy az történt – örökké áldozatok maradnak, és hogy a hóhérok gyermekei nem hóhérok, kivéve, ha…?
Mikor Ferenc pápa, az erőszakmentesség vatikáni hirdetője a rá jellemző bátorsággal és egyszerűséggel elismerte az örmény népirtással szembeni zéró toleranciát, egy fiatal török fellázadt és megbántva érezte magát, mivel Ferenc láthatóan figyelmen kívül hagyta a történelmi kontextust…
Ezentúl félnünk kell a törökországihoz hasonló, a világ más tájain is zajló pedagógiai agymosástól, az emberközpontúság vajon tényleg csak egy üres koncepció?
Vajon arra van e ítélve az emberiség, hogy csupán barbár tettek, a tudatlanság és a tagadás ismétlődő fesztiváljaiból álljon, vagy Turc Tamar Akcam szociológus és történészhez hasonlóan hiszünk-e egy másik út létezésében, azzal a feltétellel, hogy Törökország valóban megérti, hogy a demokratikus értékek magukba foglalnak egyfajta távolságtartást és a múlt elismerését?
Nem, nem szeretnék álmodni…először is az elfeledettek nevében!