Gemüt. A fogalom magyarra csak körülményesen fordítható le: egyfajta lelkület, amivel az egyén a közösséghez képes kapcsolódni. A nácik számára kulcsjelentőséggel bírt, hisz számukra az ember értékét elsősorban az határozta meg, mennyire volt képes résmentesen illeszkedni a nép, a Volk homogénnek elgondolt csoportjába. Akiknek ez ment, a jövő részeként számítottak rájuk. Akiknek viszont nem, azok problémát jelentettek. És itt jönnek be a képbe a gyermekpszichológusok.
Sheffer könyve tulajdonképpen egy komplett szakma elemi korrumpálódásával és totális erkölcsvesztésével foglalkozik. Központi témája az a fájdalmas folyamat, amikor egy tudományos hipotézis találkozik egy autoriter rendszer ideológiai elképzeléseivel, és aláveti magát neki. Ez a hipotézis a korai autizmus-elmélet volt, ami tökéletesen passzolt a náci fajvédő hitvalláshoz – némi módosítással ugyanis ki lehetett hozni belőle, hogy a közösséghez való tartozás képtelensége (a Gemüt-hiány) egyfajta mentális betegség, amit kezelni kell. Létrehozták hát a Gyógyító Nevelés iskoláját, amelyben hitet tettek amellett, hogy akit csak lehet, megmentenek a nemzetnek. (Fontos különbségtétel: nem magának vagy a családjának, hanem a „nemzetnek”.) „Meggyógyítják”. Persze a dolgoknak van ez másik oldala is: azok, akik megjavíthatatlanok. Velük is kell kezdeni valamit. Ők alkalmasint ezt a nemzet megtisztításának nevezték. Én gyermekgyilkosságnak. Tömeges gyermekgyilkosságnak.
Brutális látni, ahogy orvosok és nővérek ezrei minden kétség nélkül részt vettek annak a valaminek a működésében, amit Sheffer „diagnózisrezsimnek” nevez. Ennek lényege, hogy a rendszer mindazok tömegeit, akiket nem tudott belegyömöszölni a maga szűk kategóriáiba, a szakma rendelkezésére bocsátott. A szakma pedig alázatosan mozgósította szellemi kapacitásait, és kirostálta köztük a még használhatóakat, a többiekre pedig ráhúzott valamilyen (gyakran mondvacsinált) diagnózist, és mehettek a levesbe.
Nem, nem gázkamrába küldték őket, dehogy – hisz kultúremberek vagyunk, kérem szépen! -, egyszerűen addig adagolták nekik a barbiturátokat, addig hagyták őket ellátatlanul az ágyukon heverni, amíg meg nem állt a szívük. Aztán beírták az orvosi kartonjukra, hogy „tüdőgyulladás”. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk. Nem kellett ahhoz sok, hogy az ember gyereke ilyen sorsra jusson: viselkedési problémák, a szülők alkoholizmusa (amit gyakran az „örökletes terheltség” szinonimájaként használtak), enyhe értelmi fogyatékosság, hiperaktivitás, vagy épp ellenkezőleg: autista viselkedési jegyek, mind-mind elegendő indokot jelenthettek arra, hogy az érintett megkapja a beutalóját a Spiegelgrund „szanatóriumba”, a halál előszobájába*. Nehezen feldolgozható tény továbbá, hogy sokakat szüleik jóváhagyásával szállítottak ebbe az intézménybe. Kevés ocsmányabb dolog akad, mint azok a hálálkodó levelek, amiket úgynevezett apák és anyák küldtek a Spiegelgrundnak gyermekük halála után. Nehéz ilyenkor moderálni magam, és úriasan nem kimondani, mit és hová tegyen egy izgatott, nagyméretű állatfaj ezen szülők vonatkozásában.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az, ami a Spiegelgrundon történt, nem szélsőség, hanem az egész rendszer lényegi eleme. Olyan eseménysor, amelyen megfigyelhető a tökéletesre csiszolt együttműködés az elkövetők különböző szintjei – elsősorban a bürokrácia és az orvostársadalom – között. És az egyik elkövető maga Asperger, az Asperger-szindróma névadója.
Persze Asperger nem volt náci. Nem lépett be a pártba. Katolikus volt. Sőt, mint a háború után kiderült: direkt ellenálló. Igaz ugyan, hogy ezt semmi más nem támasztja alá, mint a saját szavai. No most simán meglehet, Asperger ideológiailag elkötelezetlen volt**. Fogadjuk el. De fontos csavar lett a gépezetben, egyik garanciája annak, hogy az zavartalanul zakatolhatott. Ha maga nem is vett részt az eutanáziaprogramban, nem írt alá közvetlen utasítást arra vonatkozóan, mely gyermekeket kell halálra ítélni, de egyáltalán nem okozott gondot neki, hogy a (gyakran önkényes és homályos kritériumok alapján) menthetetlennek ítélt gyerekeket a Spiegelgrundra helyeztesse át saját intézményéből. Miközben pontosan tudta (mert pontosan tudnia kellett), hogy aki bemegy oda, az általában nem jön ki. Úgyhogy igazából kit érdekel, hogy per def náci volt-e? Elkövető volt.
Mellesleg (vagy nem mellesleg) mondom: Asperger a világháború után hosszú évtizedekig nem foglalkozott az autizmus kérdésével – kutatásait csak a hetvenes években melegítették fel újra amerikai pszichológusok, gondosan kiszerkesztve belőle mindent, ami nácinak hathatott. Hogy mit csinált ehelyett a docens úr? Például megtalálta a hitét, és hosszas eszmefuttatásokat publikált arról, hogy ha valaki magában őszintén megbánja bűneit, akkor feloldozást nyerhet. Őszintén, de főleg: magában. Hm, elég olcsó módszernek tűnik, nem tudom, Jézus lájkolná-e. Szerintem ha egy bűnt magam ellen követek el, akkor oké, bánjam meg magamban. Hisz végtére is az én bizniszem. De az emberek ellen elkövetett bűnöket az emberek előtt, hangosan kell megbánni. Különben annyit is ér a bűnbánat.
* Amikor azt olvassuk, hogy gyermekeket „kóros empátiahiány” miatt ítélnek pusztulásra, ökölbe szorul az embernek mindene. Gyilkosok, akik az áldozat empátiahiányára hivatkoznak.
** Bár fontos megjegyezni, hogy autizmus-elméletét a náci hatalomátvétel után folyamatosan a rendszer fazonjára szabta, így az egyre radikálisabb lett. Hogy ezt ideológiai okokból vagy megfelelési kényszerből tette-e, azt nem tudjuk. De engem mondjuk nem is érdekel.
Engedélyezett másodközlés
