Mindenki beszél. Én csak hallgatok. Csak hallgatom, mit ugat a mély.1 Összefüggéstelen hangzavarnak hat, értelmetlen katyvasznak. Kimutathatatlan, kihez mely frekvencia tartozik — pedig mindenki abban bízik, hogy az övé kitűnik. Ám megeshet, nem is az a fontosabb, mit közlünk, hanem az, megegyeznek-e a rezgésszámok.
Elbeszélünk egymás mellett. Félreértjük egymást. A vita elveszti kvalitását. Csak kvantitatív veszekedés marad. Nem számítanak már a frekvenciák, csakis az amplitúdók. A következmények élessége azonban késélként hasít: sértődöttség, megbántottság, kapcsolatlanság. És a bizonytalan folytatás: bocsánatkérés. Nem úgy gondoltam. Nem ezt akartam. ‘S bár a szavak szintjén azt mondjuk: fátylat rá… a két lélek közötti, feketére színeződött fonál továbbra is gomolyog. Mérgez, könnyt fakaszt, kiborít.
Miért…?
A többiek elhallgattak, csak két hang marad. Két hang hullámhossza, amplitúdója, hangszíne, frekvenciája — a gondolati tartalomtól függetlenül is hatással van mindkettőnkre. Ha a kettő kiegészíti egymást, a hangok konszonánsak, ha éppen ellenkezőleg, disszonánsak.
De mennyire egyszerű is lenne az élet, ha itt meg tudnánk állni. Azonban hangjaink minden egyes tulajdonsága pillanatról pillanatra, napról napra változik. Ami tegnap jól hangzott együtt, ma kioltják egymást, holnap pedig meglehet, hogy összeadódnak, generálván ezáltal valami egészen torz hangot.
Különösen nehéz a helyzet, ha több hangról, több emberről, több érzésről, több szívről van szó. A zeneelmélet ismer olyan hangokat, amelyek együtt szólva konszonánsak, de azért hozzáteszi, „(…) a konszonancia és disszonancia érzése rendkívül relatív, függetlenül attól, hogy a hallgató zeneileg képzett-e, vagy sem.”2
Ez lehet az egyik oka annak, hogy nem értjük egymást. Másképpen beszélünk, másképpen hallunk, másképpen fejezzük ki egymást. Aki ezt a szöveget olvassa, valószínűleg hall a fejében egy hangot, aki „felolvas”. Milyen ez a hang? Mindenkinek másmilyen. Hányféleképpen lehet értelmezi egy karaktersorozatot? Sikerült-e továbbadnom a saját gondolatomat, és ha igen, milyen célt érek vele? Azt, amit szerettem volna, vagy netán pont az ellenkezőjét?
Miért?
Ez a kérdés marad bennem. A szó i és é hangjai pedig esetemben disszonánsabbak hatnak egymás mellett, mint valaha.
[1] Quimby: Ajjajaj
[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Haderadi/%C3%B6sszhangzattan#Konszonancia_és_disszonancia
LIGETI, György: Klasszikus összhangzattan, Editio Musica Budapest, 2014
https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_546_klasszikus_osszhangzattan/ch01.html